Somogyi Néplap, 1989. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-25 / 72. szám
8 Somogyi Néplap 1989. március 25., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Előd László Úton Tobozóba Értsd meg a kort, ha benne akarsz élni! Nem lehetsz donkihót, és szancsó sem fog mindig elkísérni! Malmot ha látsz, csak sarkantyúzd lovad! dulszineád, a szép tobozéi, másokkal mulat... Malom a világ? vagy őrtorony világit? szüzföldeken lépünk? vagy más is járt itt? Menj, és győzz vagy hagyd ott a fogad I Megálld a próbát - Gondolkozz! csak ne gyanúsan sokat... N agyhét elején megindulnak az asszonyok a temetőkbe, hogy rendbe tegyék a sírokat. A kis kapa táncol a kezükben, a vasgereblye finom homokká őrli a hamuszínű • hantokat. Vigyázva lépnek a sírok süppedő humuszán; kigyomlálják a korai gaztöveket, s jóleső érzéssel állnak meg a holtak ágya végén. Szemük az elvégzett munkában gyönyörködik, a szívükben megsajdul valami üzenetféle a lent pihenőknek. öcsémmel, gyerekeinkkel mi is indulunk. A mi sírunk — így mondjuk, pedig voltaképpen szegény anyánk, szegény apánk, életében soha nem látott kicsi testvérünk pihen a földben — nem szebb a többinél, de nyugtot ád, hogy mindig nyílik rajta a virág. Nem a „mindenki megy, menjünk mi is”, hanem valami belső parancs sugallatára indulunk. Halottaink parancsolnak, kik addig élnek, míg e belső hangot halljuk. Kitől egyetlen virág se jut már, annak az emlékezetével baj van. Mostanság senkit sem érhet vád; olyan szép a temetőnk, amilyen soha nem volt. A temetőárokból kiirtották a bozótot, új kerítést húztak, kicsi fenyőket ültettek köröskörül a kerítés tövébe, az utak szegélyein. S zaporodnak a síremlékek; csiszolt kövek, márványlapok őrzik azok nevé.t, akiknek hajdan neve sem volt. Az itt nyugvók neve az engedelmesség volt, mert parancsolt a ka- kaskukorékolásos hajnal, a harangkondulásos tél; az „ezt még elvégzem, hogy holnapra ne maradjon” reménytelensége. Az éhes gyomor osztogatta a parancsot. A négygyermekes, az ötgyermekes, a hatgyermekes, a hétgyermekes, a nyolcgyermekes napszámos-családoknak az uradalom földje. A kéthol- dasoknak, az ötholdasoknak, a tízholdasoknak a fel- kapaszkodás éhe. A böjti szelek átfésülték az erdőt, a hófoltos mezőt, és elhozták a tavaszt; s a tavasz újra parancsolt. A szikkadt földbe vetni kellett a magot, ültetni a krumplit, babot. Kikelt a vetés, jött az első kapálás, a második kapálás ... Készülni kellett az aratásra; földbe juttatni az őszit... Aki itt nyugszik, csaknem mind így élte le az .életét. A gyerekkor szűkülő tereiről integetnek vissza, s az arcuk egyre fakul. Fekszünk hanyatt, lapulunk a csendben, és sorra vesszük: ki is volt az elsíPhalottunk? Tán Lina néni, a Puklér gyerekek ráncos kis öreganyja, aki maszatos kezünkbe zsíros kenyeret nyomott, Vagy az öreg ácsmester, akinek a fia is aggként omolt már össze ... Amikor az apját temették, fölhúzódzkodtunk a toronyba. Akkor láttam előVárakozva. Vörös Ferenc grafikája PÓSFAI JÁNOS FELTÁMADÁS szőr harangot közelről. Nyi- kogtak, rengtek a gerendák, féltünk a lengő harangtól, s a döndülésben megfájdult a fejünk. A huzat levitte a sapkámat, a toronyablakból láttam, hogy repül, hintázik az lefelé. Játszottunk odafenn a temetés alatt, s elvétettük a harangozást; akkor is kongattunk, amikor az öreg ácsmestert már leengedték a sírba. Jönnek a rég eltávozottak. A faluvégen kezdjük, a szélső háznál; így könnyebb a számbavétel. Rakogatjuk egymás mellé a neveket: ez él, ez már meghalt. L eltárba vesszük élő és holt ismerőseinket, s közben rádöbbenünk: ez a falu már nem az a falu. Gyermekkorunk felnőtt szereplőit itt leljük meg a fűszagú, földszagú mozdulatlan halmok alatt... Igen, igen: a sírkövek. A mi sírunkra is került egy. Nem cicomás, fekete márványbetétes, tövises- krisztusfejes. Egyszerű. Saját kezünkkel, verejtékezve készítettük el apánknak, anyánknak az emléket. Középen egy oszlop nyúlik fel, abból ágazik ki két szárny, a szárnyakon egy-egy kis márvány lap: az egyiken ÉDESANYÁNK, a másikon ÉDESAPÁNK. Kilenc vasoszlop áll ki a keretből — vékony vaslánccal összefűzve. Körbeölélik ezek az oszlopok a sírban nyugvókat, mint egy eleven kerítés. Rajtunk kívül senki se tudja, hogy mindegyik oszlop egy-egy jelkép: kilenc gyereket szült édesanyánk ... Nyüzsög a temető a nagyhét elején. Hajlott derékkal, M. néném is kicsoszog. Hajdanán együtt roptuk a táncot a csárdás ütemére, mind kidőltek a táncosok a kul- túrházban, csak mi ketten vertük a taktust. Járt a lábunk, rezgeti a testünk, izzadt, lihegő hajszában kör- beforgott a báli terem: síkos tenyerével nekünk tapsolt mind, aki nem bírta velünk az ütemet; a cigányok ujjbögyén vér serkent, de mi még mindig mutattuk, hogy „Sose halunk meg...” — mígnem én, az M. nénémhez képest sihe- der tacskó, szántszándékkal megbotlottam, hogy véget vessek az őrületnek, mert néném még mindig járta volna. Fölszisszenne minden mozdulatra a derekába kúszó fájdalomtól, de nem teszi, mert az emlékek felszivárognak az ő gondolataiba is. — Eljöttetek? — El — feleljük engedelmesen. —■' Rendbe tesszük a sírt. A '' sunk, hupálunk, porhanyójuk a földet; úgy dolgozunk, mint egy veteményes kertben. — És arra emlékszel-e? — bök néném ujjával az öregerdő felé. — Mire is? — kérdezek vissza. — Hát arra, amikor elevenen elástuk magunkat a barna földbe. Néz, ránk hinti aszalt mosolyát, és nyomatékül hozzáteszi: — A ti bunkerotok ott volt a mienk mellett, jobbról meg a Lajos bátyátoké. Valaki fehér lepedőt kötött egy botra, azzal integetett a távoli dombok felé. Sze- lestén akkor már ott voltak az oroszok. Emlékszem-e? Hát hogyne emlékeznék! A háború végnapjait éltük. Reggel arra ébredtünk, hogy szekerekkel, talyigákkal vonul a nép a temetői úton. Mentünk a többi után. Cókmók- kal a hátunkon vonult a mi családunk is. Ki tudja, miféle ősi ösztön mozdított ki bennünket addig biztonságosnak hitt, öreg hajlékunkból. Mint hajdan őseink a török elől a nádasokba, úgy vonultunk mi is. A temető melletti dombokon beástuk magunkat a földbe. Ültünk a szalmán, imádkoztunk, és rettegve vártuk: mi lesz? Délután két katonával kijött a kisbíró a faluból. Haladéktalanul vissza kell költözni a faluba, ez volt a parancs. A katonák elnyűtt arcán elsimult a mosoly, amikor megláttak bennünket a bunkerek szélén... — Davaj, davaj! — mondták, és integettek. Mutatták: nem kell félni, . nyugodtan hazamehetünk. öregerdő feltűzi az ágvégekre a napocskát. Nagyhéten még korán esteledik. Hosszabb napokon, nehéz munkában mennyire vártuk, siettettük a naplementét. Apám a homlokáról letörölte a verejtéket, anyám megigazgatta a fején a keszkenőt: látjátok, megint este lett... E '’ letemben annyifelé jártam: magas hegyek között, síkságok fölött, tenger habjaiban láttam búcsúzni a napot, de így, ahogy az öregerdő fölött elszáll, nem láttam sehol. A bölcsőhely ajándéka ez annak, aki meglátja. A bölcsőhelyé, mely itt e dombon számunkra véget ér, s a/, időtlenségben végtelenné válni. — Hát kész lettetek? — hullik a sírok közül. — Befejeztük. Elegyengetve, megporha- nyulva a föld; megrezdül- nek az árvácskák lepkeszirmai. Kiskapával a hónuk alatt mennek az asz- szonyok hazafelé. Arcukon a megnyugvás, a közelgő ünnep fénye. Fodor András FONYÓD ÜNNEPÉRE — amikor várossá nyilvánították —* Ahogy ß iFestő mondta odaátról: játszik a párák távlataival a két jfonyódi piramis... Gyerekként dél felől, a két hegy tőzeges, !berkes, tág lapályra vont őrálló sátorát hányszor kémleltem jmagam is. Es mert onnét az indigó-gúlák fölött a távol 'igézeteként a Badacsony trapéza lebegett, hilttem, hogy ennél szebb prányt, a biztonság rendjébe iktató méltóbb jelet a föld ábrái, közt, akárhol járnék, nem lelek. S mert nem csak iaz az otthon, honnét ‘.elindulunk, otthon az is amit a képzelet ábrándja egyszer tnegtalál, jó volt utólag tudni, hogy midőn már körben minden elesett, Mohács után még félszázadon |át oz epész déli hódolt régióban egyszál ánaga dacolt itt :a valahai vár. „Csak én magam vagyok köztük, mint ördög a zsombokon...” , írta vitézlő {Magyar Bálint, talán hogy imáig jnementónk legyen. Holta után, amint p koppányi szandzsák összeírása jelenti Isztambulnak: Volt egy mezőváros, Fonyód, mostantól néptelen. S háromszáz év után, hegyei oltalmából kilép egy már-már feledett, kicsiny halászfalu. Lent tmólók ágait, vaspályákat feszítve, szerpentin-utókat nyitva, kibontja fenti lélegző gazdagságát a tölgy-, fenyő- és cserfakoszorú. S a magas part fölött, dhol a kedv, a rang, a mód az idill örömét először föltalálja, kitárul a közös kincs, az elkerithetetlen, a természeti szép szabad respublikája. Ki mindig ide vágytam, borsomként köszönöm, hogy itt ölelt magához, a haza-húzó szerelem. Emlékek gyöngye közt, erőlködő munkában, nyári, zavaros ptcák tömkelegében bárhová taszítson á közös magány, már tnem lehetek idegen. Itthon vagyok szeretteim megválthatatlan foglyaként, és minden pillanat jogán, melyet a szó viaszcelláiba zártam. S átköltöztetve e földbe, mindinkább ide kötnek türelmes csontjaikkal az ősök a Várhegy oldalában, r Város leszünk? Legyünk emberhez méltó fészek, a természettől prizni kapott értékek otthona, hogy ami eddig épült, értelmes rendbe fogva nőjön tovább, ne menekülő Múzsák hangját kongassa vissza csak a jHelikon-ra szomjas Iskola. S ha kell, végvár legyünk (megint, példával győzedelmes a mállasztó közöny új /hódoltsága ellen, mint két ikerhegyünk, mint a régi-új pecsét kettős vitorla-szárnya a bárkán, találjon össze bennünk a tisztesség -s a szellem! 1989. március 14. * Elhangzott a fonyódi városavató ünnepségen Magyar siker Japánban Japánban, Yokohamában 85 ország részvételével rendezték meg a „Kanagawa biennálé a világ gyermekei számára” elnevezésű nemzetközi rajzpályázatot, s ezen két szombathelyi kislány fis sikerrel szerepelt. Danes Andrea, a Váci Mihály utcai Általános Iskola nyolcadik osztályos tanulója aranyérmet nyert, Pócza Lilla negyedik osztályos pedig különdíjat kapott. A díjakat március 19-én adták át Yokohamában, a világikiállítás és fesztivál megnyitóján. Mindkét kislány rajztanára Vörös Lívia. (MTI-fotó — Czika László felvétele) Kis Benedek Nádtetőn moha ül Nádtetőn moha ült Gólyakelep - kifaragott bot: űzd a telet! Kifaragott bot - gólyakelep: pörögj a zsendülö mohák felett! Gólyakelep, te kifaragott bot - szívünk párnáit porolgatod! Álmokat, álmokat kitereget a tavasz - porold csak, gólyakelep!
