Somogyi Néplap, 1989. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-25 / 72. szám
1989. március 25., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ____________Somogyi Néplap__________________- _______9 T AKÁTS GYULA Szemek tükrén, zászlók hegyén Fénykép a völgy fölött, ahol a Kis-Koppány patak, ott állok én, pem a Kilátó, a futó felhők alatt. így futottak akkor is talán, mikor ott lent, egy február, akár a kulcs a zárat s fölcsattant sírva a világ. Köszöntlek, s köszönöm, hogy itt villant reám a téli fény, kinyitva felhőit, csillagait e falu-város fölött az ég. Köszönöm, hogy lanka földed tartotta azt a házat, mely nincs, de mára így a .szebb. Földszint fölött mindig az emelet. « Kerestem többször, alig tudom helyét e város kellős közepén, hol versenyt ragyog az új és régi e márciusnak ünnepén. Nekem így vagy és Így leszel legszebb, ahogy faluból nőve át a kastély és az állomás között új zászlóddal lobog a nagyvilág, mert szép volt bár az is, ahogy a tiszta üzletek sora csilingelt és {a rózsaszínű porba este tejét a csorda hozta, « s együtt, tornyok alatt a nép keze ekén és jó szerszámokon, de szebb a Hőlyeg ,s szőlőid 'között egyre följebb a jó úton, melyen megállj sose legyen! Mert csúcsra aki jut, a távlat szivét s hazáját emeli naggyá, print március a tájat. Szép reggel ez!... És igy, hogy március szent idusára készül nemzetünk s vele egy faluból nőtt várost reménnyel ünnepelhetünk, mint hajdan ők Pesten, Budán kimondva, .mit kíván a nemzet. Új címerrel ezüstszin zászlód mindig p jó szárnyán vigyen. És itt lobognak ők velünk: Zichy Mihály ,és Rudnay.- Mi a magyar? ... És p világ-haza, ki tudta náluk szebben mondani? Tőlük és itt tanultam én egy körtefa alatt a szépírást, s a szépen túl, hogy semmi mást, igazat tisztán mondani! Se körtefa, se ház, de itt, hogy ekként szólhatok, boldog vagyok. Szemek tükrén, zászlók hegyén Új világ és város csillaga ragyog! Mikor szülőfalumat, Tabot várossá avatták. KÖRÖSI CSOMA Állandó kiállítás Széciényben „Egy szegény árva magyar pénz és taps nélkül, de elszánt, kitartó hazafiságtól lelkesítve — Körösi Csorna Sándor — bölcsőjét kereste a magyarnak, és végre ösz- szeroskadt forradalmai alatt. Távol a hazától alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében. Nem magas helyzet, nem kincs a nemzetek védőre, hanem törhetetlen honszeretet zarándoki önmegtagadás és vas akarat. Vegyetek példát hazánk nagyjai és gazdagai egy árva fiún, de legyetek hű magyarok tettel, nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogtatással.” Széchenyi István írta ezeket a drámai erejű sorokat egy kép keretére. A kép azt az emlékoszlopot ábrázolja, amelyet Körösi Csorna Sándor sírjánál emelt a Bengáli Ázsiai Társaság. Körösi Csorna Sándor sírja és tudományos tevékenységének színterei egyaránt távol vannak a hazától. Emlékezetének ápolása nyilvánvaló kötelességünk. Ez késztette a Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatóságát, hogy Szécsényben, a Kubi- nyi Ferenc Múzeum 18. századi műemlékkastélyának kasznárházában megnyissa a Körösi Csorna Sándor Emlékmúzeum állandó kiállítását. Noha Szécsénynek semmilyen szerepe nem volt a tudós életében (valószínűleg nem is járt a városban), a múzeumi és művészeti közéletben egyre fontosabb szerepet vállaló megyében méltó kiállítást rendeztek Körösi Csornának. Az emlékmúzeum tető alá hozataláért hazai és külföldi tudományos intézmények, múzeumok, magángyűjtők fogtak össze. Értékes dokumentumokat ajánlott fel a göttingai egyetem (ahol a nagy tudós annak idején tanulmányait folytatta), és a Körösi Csorna Társaság. Az épület homlokzatán Kő Pál szobrászművész bronz domborműve állít emléket a világhírű orientalistának. Egy feliratos székelykapu vezet abba a nyolc terembe, amelyben megkísérlik, felidézni Körösi Csorna életét, munkásságát és vándorlásainak színhelyét. Berendeztek egy székely szobát, utalva Körösi Csorna szülőhelyére, a háromszéki Körösre, amelyet azóta tiszteletére — magyarul — Csomakörösnek neveznek. És rekonstruálták zanglai kolostorszobáját, ahol egy tudós lámától az akkor már 16 nyelven beszélő Körösi a tibeti nyelvet is megtanulta. Körösi Csorna Sándor még diákkorában határozta el, hogy felkeresi az őshazát, a magyarok ázsiai rokonait. Tanulmányozta a szláv nyelveket, megtanult törökül, arabul. Gyalogszerrel, pénz nélkül indult el. Kalandos utazása során hol álruhában, hol karavánokhoz csatlakozva, anyagi nehézségekkel és a hatóságok akadékoskodásaival küszködve, seregek, járványok elől kitérve, az időjárás viszontagságait mérlegelve váltogatja útirányát. A Balkánon át Egyiptom, Ciprus érintésével, Szírián, Perzsián és a Turáni-al- földön, Afganisztánon keresztül jut el Ladákh fővárosáig, Lehig. Ütjának végcélja Dzsungária volt, hogy ott feltalálja a jugar vagy jugur népet, amelyről úgy tartották, a magyarok közeli rokonai, a hunok leszármazottai. Körösi Csorna síremléke Darjeelingben *- Űtja során Csorna megismerkedett Moorcroft angol utazóval, politikai megbízottal. Ez az ismeretség döntő volt Csorna életében. Moorcroft felismerte a magyar utazóban a tehetséget, rávette, hogy tanulja még a tibeti nyelvet, s készítsen szótárt, nyelvtant, amelyre a brit gyarmatosítóknak nagy szükségük volt. Csorna maga is meg akart ismerkedni, mint írta „ennek a különös nyelvnek a szerkezetével”. S Nyugat-Tibetben, a zanglai lámakolostorban a mellé rendelt tudós lámától rövid idő alatt megtanulta a nyelvet, és megismerkedett a tibeti irodalommal. Még sok lámakolostorban megfordult, tibeti könyveket, kéziratokat gyűjtött. „Egész télen át íróasztalánál ülve tetőtől talpig gyapjúruhába burkoltan naphosszat dolgozik itt minden melengető tűz nélkül... Ilyen helyzetben, mely más embert kétségbe ejtett volna, negyvenezer tibeti szót gyűjtött Össze és rendszerezett” — írja Gerard doktor, a tudós utazó, aki 1827-ben Kanamban meglátogatta Körösi Csorna Sándort, aki itt újból régi tanító lámája társaságában dolgozott. (Szótárának címlapján munkatársaként tünteti fel a láma nevét.) A Bengáli Ázsiai Társaság titkárává választja Csornát, s megbízza, hogy rén- dezze sajtó alá tibeti kéziratait. így jelenhetett meg 1834-ben nagy műve, az első tudományos tibeti nyelvtan és szótár. Néhány példányt elküldött a Magyar Tudós Társaságnak, hazai könyvtáraknak ... „Lássa a világ, hogy az ázsiai tudományosság kútfejei megnyitására mi is tettünk valamit.” Körösi cellája a zanglai kolostorban „Sokat láttam hallottam ... még többet kívánok” — írja, amikor 58 éves korában újból visszatér a magyar őstörténet forrásainak kutatásához. Lhaszába indul, hogy onnan észak-keletre, Kina határán találja meg az újgurok országát. Űtja során a malária ágynak döntötte, s már nem térhetett haza többé. Darjee- lingben temették el, sírjára a Magyar Tudományos Akadémia márvány táblát állíttatott, s felvésték rá Széchenyi sorait. Kádár Márta LÁTOGATÁS N em mindig örültem, amikor nagyapámé- kat kellett meglátogatnom. Féltem á puritánságtól, az egyszerű paraszt- emberek tréfát nem ismerő nyíltságától, szeretetük kifejeződésének. sallangmentességétől. Most viszont határozottan. kellemes érzés tölt el, amint, áthajtva az ETES feliratú tábla vonalán, lefelé gördülök a faluba. Igen itt a buszmegálló, balra kell fordulnom, az út másik oldalán a mozi, kocsma, presszó, élelmiszerbolt, ott van az emlékmű, a fel- szabadulási. Keskeny út, egysávos, néhány éve ezen a részen, úgy tudom, a kanyar után, borult az árokba keresztapám alig féléves, piros Ladájával. Az autó összetört, neki nem lett semmi baja. A íutballpálya, holtszezon; libák legelésznek, kölyökcsapatok harcolnak ádázul a labdáért. Elfelejtettem az irányjelzőt kitenni. Lassítok, az évszázados földút, teherautók nyomáMatúz Gábor val szabdalva ugráltatja a kocsit; vigyázok, nem az enyém, egy ismerősömtől kértem kölcsön. Hallani vélem a kutyaugatást, persze képzelődöm, még több _ mint száz méter, a motor zaja elnyomja a külvilágot. Megérkeztem. Vitéz, loboncos szőrű, hatalmasra nőtt kutya, legalább húszéves, veszettül veri magát a kerítéshez., Buksi, bár ő a fiatalabb, csöndes szemlélődéssel figyel társa mögött, mozdul; itlanul. Jön mama, nyitja a kaput, kiszállok, odalép ek hozzá, köszönök, isten Siozott!- tal üdvözöl, átöleli a nyakam, megcsókoljuk egymást; az autóval beá Uok az udvarra, nagyapa ak kor ér oda, az erdő alól ir dúlhatott, a föld végéből. Keményen, férfiasán kezet szorítunk, végigmustrál, tekintete számonkérö, mindent rendben találhatott, arcvonásai megenyhülnek, ez a természetes, nyolcvanhárom éves. Némán állunk, talán fia jutott eszébe, apám, aki tizenhét évesen szökött meg otthonról, és szegődött katonának, bátyja hamisított aláírást a szülői beleegyezésre. Otthon a fénykép, az egyenruhás műit egy pillanata a nagy állótükrön: unokaöcsém többször megjegyezte, én vagyok a képen, nem, javítottam ki mindig, ez Lajos bácsi. November huszonnyolcadikétól vagyok katona, ma tettem esküt, a haza védelmére, ma van rajtam először a kimenőruha, tányérsapka, egy fényképész készíthetne emléket az utókor számára, amit össze lehetne keverni apám fényképével. Esetleg. — Ember lettél — mondja nagyapám, rácsap a vál- larnra. — Nem neked való ez — folytatja. — Hát, nem — ingatom a fejem. — Gyere, menjünk be! M eleg, kukoricacsutka pattog a kályhában; az ablak fölött Krisztus a feszületen — miriden a megszokott. Nehezen oldódunk, az egyenruha, úgy látszik, ilyesmire is „jó”; hidegség, kis távolságtartás. — Neked kólát töltök. — Hogyne, hogyne — mondom, s kifelé intek. — Na, akkor egészségedre! Utána „megbeszéljük” a dolgokat, nem sokat mondok, nem vagyok egészen tisztában vele, mit szabad, inkább csak általánosságokat, jó a koszt, nincs semmi baj, kicsit szokatlan, de’ a polgári élet viszonylagos szabadsága, kötetlensége után ez, azt hiszem, természetes is. — No, azért nem teljesen haszontalan — kapcsolódik kint elkezdett mondókájó- hoz, elmerengve egy pillanatra nagyapám. Bólintok. Nagymama halkan közbeszól: — Az ember mindenütt tanulhat. — Igen — mondom illedelmesen. Kaparászás az ajtón, beengedik a kutyákat, hozzám sétálnak, mind a kettőhöz szólok, a macskák is besurrantak. Az asztalon disznóságok, tisztelettel veszek mindenből, jólesik enni, nyugodtan. — Megfontoltabb lettél, már ez a három hét sokat jelentett... Komolyan, a megélt évekből fakadó alapossággal elemzi helyzetemet, és oda lyukad ki, nem biztos, hogy a sereg végeredményben jót fog tenni nekem. —- Egyáltalán nem veszem biztosra, hogy jót tesz majd — ismétli meg. — Nono, János, tán nem kéne elkeseríteni, ugye? — mondja mama, és beletúr a hajamba. N agyapa mindenképpen érvényt szerez véleménye igazságának, beszél, mondja, mama csak bólogat, amiben ■ benne van, igazat adok neked, mert erősebb vagy, és a beismerés lehetősége is: tényleg igazad van. Bármire jó ez a bólogatás. Lassan indulnom kell, elbúcsúzom, sietek; visszaadom a kocsit a gazdájának, irány a „nagy falu”, metró, busz, busz, bent vagyok a laktanyában. A kapuügyeletes megkérdezi, hoztam-e piát, mondom, nem, kár, legyint, felmegyek a körletbe, eszünk, hülyéskedünk, aztán alvás. Mielőtt leereszteném pilláimat, megelégedettséggel gondolok a délutáni beszélgetésre. Igaz ... nagyapa tizenöt, mama négy éve halott. Tibeti írás
