Somogyi Néplap, 1989. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-25 / 72. szám
1989. március 25., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK A SZÁRSZÓI BÁBAASSZONY Eladatlan almahalmok Nemesdéden Kistermelők nagy gondjai Pesti Sándornét (akkor még Szincsák Juliannaként) 1914-ben jegyezték be a ba- latonszárszói anyakönyvbe. Juci néni ma ugyanebben a községben éli hétköznapjait. Harminchat évig dolgozott az egészségügyben, előbb mint bábaasszony, majd a’ szóládi, a földvári, és a szárszói orvosi rendelőben mint ápolónő. 1976 nyarától, nyugdíjba vonulásától a József Attila Múzeum teremőre. — Apám Kéthelyen, Hu- nyady grófnál volt inas, de az anyám nem szeretett ott lakni, így ide helyezték őket a szárszói téglagyárhoz — meséli a régi időkről a mozi melletti új házban Juci néni. — Apám megjárta az első világháborút, Doberdót, s egyik lábát elvesztette. Azután szíjártóként lószerszámokat készített. Rendkívül ügyes volt, szinte mindenhez értett. Később átkerült a tehenészetbe. Akkoriban nagyon jó, magyar—német mintagazdaság működött itt, s a nagyapám volt a majorgazda. Amikor ő meghalt, az apám vette át a szerepkörét, hiszen jól tudott írni, számolni. Én 13 éves koromban már napszámosként aratni jártam, majd apám mellett, a tejcsarnokban segítettem. A négy elemi iskola után egy polgárit végeztem, de a szüleim anyagilag nem bírták a taníttatásomat, így csak később, 26 évesen, magánúton tettem le a hat elemit, hogy utána elmehessek szülésznőnek. Előtte azonban, 18 évesen férjhez mentem. Az uram a balatoni hajózásnál volt kormányos. Nyáron a vizet járta, télen viszont Pesten próbált munkát vállalni. Sokszor maradt munka nélkül. Az első tíz évben bizony nagyon nyomorogtunk. Ezalatt 13-szor költöztünk, laktunk Szárszón, Csepelen, Királyerdőn, majd újra Szárszón, s időközben megszülettek a gyerekek: Jutka, Vera, Mari és Sándor. A bábaképző intézetben 1941. június 28-án kaptam meg az oklevelemet. Nézze csak! Juci néni régi, ütött-ko- pott, ezerszer szaggatott és megvarrt táskát vesz elő, amelyben sárgult okiratok lapulnak. Előkerül az oklevél, az asztalon fekszenek már a bábakönyvek is nevekkel, adatokkal. — Negyvenen végeztük el a képzőt — mondja ma is némi büszkeséggel —, s közülük csak négyen kaptunk ilyen bábatáskát! Itt van mind a hat bábanapló, amelyek őrzik: kiket is segítettem az alatt a 18 év alatt világra. Főleg Szárszón, Szemesen és Földváron dolgoztam, s 1260 kisgyerek születésénél segédkeztem. Szülésznőként költöztem haza a családdal Szárszóra, ahol meghalt az elődöm, Tera néni, s így én lettem az egyedüli bábaasszony. A férjem közben megvette az itteni bércsónakos csónakjait, s azokkal a nyáron szépen lehetett keresni. Ügy látszott, hogy a jövőnk kezd megalapozódni. Hanem, közbeszólt a második világháború! — Előfordult, hogy a szovjet katonák * a szüléshez Szárszóra tankkal hozták át a szemesi orvost, Kiss Ödönt. Ha . jól emlékszem, egy vasutasfeleség, Bognárné szült. Volt már három lánya, s ez a negyedik fiú lett volna. Sajnos azonban komplikáció lépett fel, az anyát meg tudtuk menteni, a kicsit azonban nem. — 1945 után államosították a csónakdánkat. A férjem egy építőipari vállalatnál, mint gépszerelő helyezkedett el, de mindig visszavágyott a csónakjai közé. Végül sikerült a kölcsönzővállalathoz kerülnie, s egészen 1966-ig, haláláig ott dolgozott a csónakok közelében. A szívével voltak gondjai> Nagy nehezen, augusztus 8-tól sikerült szereznünk" számára egy beutalót a füredi, szívkórházba. Szegény ezt már nem tudta kihasználni, hiszen július 30-án meghalt. — 1969-ben megalakultak a szülőotthonok, s nem volt már szükség bábaasszonyokra. Hathónapos ápolónői tanfolyamot kellett elvégeznem, s így dolgozhattam nyugdíjaztatásomig, 1976 nyaráig a' környék orvosi rendelőiben. Nyugdíj után kerültem a szárszói József Attila Múzeumba vezető teremőrnek. József Attilát magam is láttam, a férjemmel többször beszélgetett, s az uram a temetésén is részt vett. Hazajött, s mondta, hogy milyen szépen elbúcsúztatta egyik költőtársa. Amikor a múzeumba kerültem, már, hivatalosan is sokat foglalkoztam a költővel. Minden vele kapcsolatos könyvet, írást, verset elolvastam, hogy idegenvezetőként is tudjak tevékenykedni. Lányommal, Verával együtt dolgozunk a múzeumban. Gyarmati László Magyarországon egymillió-négyszázezer család foglalkozik mezőgazdasági kistermeléssel, azaz mintegy négymillió ember. Átlagosan havi 2600 forintot, vagyis bevételük húsz százalékát szerzik meg ezzel a munkával. Számuk azonban évente átlagosan egy százalékkal csökken, igaz, termelésük ugyanakkor hét százalékkal nő. Legalább is eddig így volt. Somogy megyében talán Nemesvidon a legmagasabb a kistermelők aránya. Száznál is többen kertészkednek, és foglalkoznak intenzíven gyümölcstermesztéssel. Fő termékük az alma, amiből évente 150 vagonnal szüretelnek le, s a másik büszkeségükből, a „dédi” körtéből is több mint harminc vagonnyit terem átlagosán. Drágul az előállítás, marad 'az ár Böröcz Ottó, a nemesdédi iskola igazgatója egyike a leglelkesebb kistermelőknek. — Nemesdéden minden második háznál komolyan foglalkoznak az almával vagy a körtével. Van, aki csak fizetés- vagy nyugdíjkiegészítésnek szánja, de sokan ebből élnek. Sajnos, hozzá kell tennem — egyre rosszabbul. Ennek elsősorban az árarányok változása az oka. Ezelőtt, tíz-tizenöt éve egy kilogramm export minőségű alma felvásárlási ára 5,40 volt, s a növényvédő szert viszonylag olcsón be tudtuk szerezni; a nagy munkákhoz ötven forintért fogadhattunk napszámost. Ma 7,90-et fizetnek az export kilójáért, de a permet- szerek és a műtrágya ára ezer százalékkal emelkedett, és napi ötszáz forintnál kevesebbért már senki sem jön el fát metszeni! Kovács József kertjében 250 mázsa alma termett tavaly. Ennek nagy részét leadta a felvásárlónak, csak utána kezdett számolni: negyvenezer forintot kapott összesen, de csak a permet- szerekre több mint húszezret költött az év során. A maradékot elosztva nem igazán kedvező az órabér. A tárolók terhe Böröcz Ottó szerint körülbelül húsz vagon alma áll, puhul, romlik a nemesdédi gazdák tárolóiban. Mindenki a termésének legalább felét betárolta, számítva a tavaszi keresletre és árnövekedésre. Az idén azonban — legalábbis eddig úgy fest — nem jött be ez az elgondolásuk. — Nincs pénzük az embereknek — kesergett Vadál Jánosné, aki 300 láda almáját mutatja meg a tárolóban. — Hetente át kell válogatnom, és hetente legalább három ládányit dobok a szemétbe vagy a cefrébe. Mert már csak ez az egy lehetőségünk maradt: pálinkát főzni belőle, hogy legalább a ráfordított költségeink megtérüljenek. — ősszel három téesz és áfész is jött, hogy almát venne — mondta Köhler József, aki főállásban a bö- hönyei postahivatal vezetője —, mégis a nyakunkon maradt. Egyszerűen nincs szíve az embernek a legjobb minőségű exportgyümölcsöt hét-nyolc forintért elkótyavetyélni. Maradt tehát a várakozás; hátha helybe jönnek a vevők, mint a régi szép időkben. Vannak, akik ezt nem akarják megvárni. Többen vettek már a faluban kisteherautót vagy utánfutót, és házalnak a termésükkel. — Két forintot keresünk egy kiló almán — számolta ki Köhler József —, ez a mi munkabérünk, és ebből még nem vontam le az adót. Az ötszázezres adó- mentességi határ pedig így kiszámítva, számunkra nagy átverés, hisz ha csak any- nyi a bevétel, akkor nem kerestem sfemmit. A többletből pedig már adóznunk kell, keményen. Nemesdéden a fán levő alma kilencven százaléka exportminőségű! — állítja Böröcz Ottó. — Ez évente több mint száz vagont jelent. Mire azonban lekerül a fáról a ládákba, fele már ütődik és máris csak léalmának jó. — Ezért az átvételi árért nem is lehet elvárni, hogy igazán törődjünk a minőséggel is, hisz ahhoz, hogy extra minőségben szedjük le, legalább százszor körbe kell járni egy-egy fát, és mint a hímes tojást megfogni az éppen megfelelőt. A mi termésünket eddig csak szocialista piacra szállították, de higgye el, ha megfizetnék, a legkényesebb nyugati vevő sem találhatna bennük kifogásolni valót. Exportminőség a cefrében Még így is ötven vagon- nyi exportminőségű almát vettek át a felvásárlók; aki azonban többet akar keresni, az visszatartotta termése nagy részét. A várva várt tavaszi kereslet azonban elmaradt, a maszek' zöldségesek már nem látnak üzletet a nemesdédi almában, így amíg nem sikerül vevőt találni, az alma egy része minden válogatáskor a cef- réshordóba kerül. Nem járt jobban a híres „dédi” körte sem tavaly, az pedig tényleg híresen jó minőségű. Régebben még a miskolci kereskedők is eljöttek érte. — A kereskedők legalább 100 százalékos haszonkulcsosai dolgoznak — vélte Va- dálné —, és ha az embereknek nincs pénzük, az nálunk csapódik le legelőször. Ok legfeljebb kevesebb árut vesznek, még úgy is megtalálják a számításukat. — Nem véletlen ezek után, hogy már öt éve nem volt új telepítés a faluban — vélte Böröcz Ottó. — Az idősebbek már nem bírják ezt a nagy munkát, a fiataloknak lassan fel kellene váltani őket. Régebben nagy volt a kereslet az eladó gyümölcsösök után, mára azonban már inkább a kínálat a nagyobb, bár gazdátlan telek „ még nincsen. Félő azonban, hogy a gyorsan sokat keresni akaró fiatalság hamar megunja ezt a munkát, és — hozzá kell tennem . — valahol nekik van igazuk. A termelők szerint kell legyen megoldás, nem hiszik el, hogy nincs szükség arra, ami eddig kellett. — Ha egy saját kereskedőnk lenne, aki csak a mi almánkkal és körténkkel foglalkozna, biztos, hogy jól megélne belőle. Bár ha a vevőknek nincs pénzük, akkor hiába a jó kereskedő! — legyintettek. Az osztrák - zsebből fizetne Böröcz Ottónak is van egy elképzelése: — Kint jártam tavaly Ausztriában, és egy zöldségesnél láttam 9 és 12 schillinges áron. Hát mit mondjak? A minősége messze elmaradt bármelyik nemesdédi gazdáétól. Meg is kérdeztem tőle, megvenné-e az én almámat, ami ettől százszor szebb. Azt válaszolta, hozzam ide, és ha valóban szép, rögtön megvesz tíz mázsát, és zsebből fizet. Ehhez kellene valahogy engedélyt szereznünk, és a határ mentén az összes termésünket eladhatnánk, valutáért. Még közelebb is van nekünk, mint Budapest. Varga Ottó Luxushajó lesz a Csongor HÁROM TONNA REZZEL NEHEZEBB A nosztalgiahajó építése — sok mással együtt — nem hazai találmány. Osztrák szomszédaink is megpróbálkoztak hasonlóval, s ez nemcsak különleges idegenforgalmi látványosság, hanem kitűnő bevételi forrás is lehet. A múlt évi árak alapján a két-három órás sáta- útért akár húszezer schil- linget is elkértek az utazási irodák; ez természetesen a hajó teljes bérleti díját fedezte. A Csongort 1927-ben bocsátották először a Balatonon vízre, az akkor még több mint százszemélyes hajó éveken át menetrendszerűen vitte-hozta az embereket a parti kikötők között. Megtépázta a II. világháború, de a legnagyobb pusztítást az idő tette rajta. A hajózási felügyelet szigorú és hajthatatlan. Előírták — ha a leányvállalat továbbra is szeretné üzemeltetni a hajót —, a fenéklemez egy részét ki kell cserélni rajta. A munkát a balatonfüredi hajógyárra bízták és csaknem kétmillió forintot fizetett érte a Ma- hart. Kiss Balázs, a hajózási leányvállalat munkátársa a kikötőben horgonyzó Csongoron megmutatta azt a vonalat, ameddig feltétlenül ki kellett cserélni a fenéklemezt. A szakemberek úgy ítélték • meg, hogy legalább a vízvonalig új borítást kell kapnia a fenéknek s így jó néhány évig biztonsággal használhatják az átalakított hajót. Kiss Balázs a fedélzetre kísért és arra biztatott: képzeljem magam köré azt a környezetet, amelyet a régi képeken láttunk. A hajón közben szakadatlanul folyt még a munka, de a fogadás kellemes hangulatán ez mit sem változtatott.-Három tonna rézzel nehezítették a hajót: rézből készültek a szép formájú lámpák, a kapaszkodók és még jó néhány berendezési tárgy. Természetesen megnövelték a hajó stabilitását is. A fedélzet változott a legtöbbet, a hajdani építők talán rá sem ismernének a munkájukra. Bátori Sándor miskolci belsőépítésztől azt kérték, hogy minden szempontból luxus kivitelű berendezést tervezzen a hajóra. A legigényesebb kirándulóknak sem lehet kifogása: a Csongort most negyven személyessé alakítják át, s minden berendezési tárgy a kényelmet szolgálja. A fedélzeti pihenő mellé például kézmagasságban tányérkákat szereltek, erre lehet tenni a szendvicset és a poharakat. A hajótest belsejében, egy teljesen zárható részen van a bár, ha viharba keveredik a hajó, az utasok könnyedén meghúzódhatnak itt. Legkevésbé a motort és a hajtóművet kellett átalakítani. A gépek a felújítás után még sokáig szolgálhatják a hajót, nem hiába: ügyes kezű mesterek dolgoztak itt évekkel ezelőtt is. A fűtést viszont sok helyütt ki kellett javítani, s az elektromos berendezéseket is felújították a szakemberek. A Csongoron összesen hu- szonhatan dolgoznak. Az átalakításban részt vevő mesterek fizetése is a különleges munkához mért, de ezen felül május elsején övék lesz az első út. A hajó rekonstrukciója összesen öt és fél millió forintba került. Tavaly négy és fél millió forintot költöttek rá, de ennek az összegnek csaknem a felét támogatásként a Közlekedési Minisztériumtól kapta a leány- vállalat. A pénzbeli segítségen kívül igen sokat jelentett, hogy a Közlekedési Múzeum munkatársai megmutatták a korabeli berendezéseket, lámpákat. A leendő személyzet is a századelő hajósruhájába öltözik majd. A Csobáncot tavaly novemberben vontatták ki a sólyatérre, és várhatóan május közepén már megteszi az első próbaútját. Az új fenéklemezt Siófokon hegesztették a hajóra. Korábban a lemezeket szegecsekkel fogatták a bordákhoz, éppen ezért; igen körülményes a mostani munka. A Csobánc felújításán is az a huszonhat ember dolgozik, aki a Csongort építette s valószínű, nem kell szétválnia a társaságnak, mert a Mahart újabb hajókat szeretne díszes formájúvá alakítani. Faragó Láiszlú
