Somogyi Néplap, 1989. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-15 / 63. szám
1989. március 15., szerda 5 RÜGYEK, RIADALMAK Elhunyt Gémesi Sándor ÖTHEKTÁROS PARKBAN UTAZÁS ’89 A Budapesti Tavaszi Fesztivál legjelentősebb idegen- forgalmi eseménye, az Utazás ’89 kiállítás pénteken nyitja ■ kapuit a kőbányai vásárvárosban. A kiállításon Magyarországon kívül 21 ország muA tatkozik be turisztikai kínálatával. Először vesz részt az idegenforgalmi vásáron Ciprus, Izrael, a Koreai Köztársaság és Szíria, összesen csaknem 200 kiállító építette fel standját az „A” pavilonban. Mély megrendüléssel tudatjuk volt elvtársaiva), munkatársaival, s mindazokkal, akik ismerték és tisztelték, hogy' elhunyt Gémesi Sándor elvtárs, az MSZMP Nagyatád Városi Bizottságának volt első titkára. Temetése március 17-én, pénteken délelőtt 11 órakor lesz a nagyatádi temetőben. Emlékét kegyelettel megőrizzük. Az MSZMP Nagyatádi Városi Bizottsága és a Hl. <sz. körzeti pártalapszervezet Nagy veszteség érte Nagyatád pártmozgalmát Gémesi Sándor halálával. Ö voll az egyik képviselője annak az új pártmunkásnemzedéknek, amelyik diplomásként kapcsolódott be 1956 után a pártmunkába. Munkatársként kezdte 1957 őszén a járási pártbizottságon, majd titkár lett. Politikai ismereteit állandóan bővítette, s ő is tanított az esti egyetemen. Ilyenkor úgy érezte, hogy az eredeti szakmáját, a tanárit gyakorolja. Gémesi Sándor sokat tett Nagyatád várossá fejlődéséért. 1971-ben őt választották meg a városi pártbizottság első titkárának. 1975 tavaszán ment nyugdíjba, s akkor kapta meg a Munka Érdemrend arany fokozatát. Néhány, nappal a 74. születésnapja előtt halt meg. Szerették, tisztelték a nagyatádiak, s ezután is így marad meg emlékezetükben. Szász-kúria Várdán azon dolgoztam. Most Pestre készülök; előadást tartok egy klubban. — Rendszeresen látogatja a várdai kúriát, ellenőrzi a munkálatokat. Elégedett-e az eddigiekkel ? — A kúriát a parkért vettem meg. A gyerekkori emlékek nosztalgiával töltenek el a szép parkok iránt. És szeretem a jó levegőt. — A kúriát hogyan kívánja hasznosítani? — Több vendégapartmant alakítottunk ki. írókat, zenészeket, képzőművészeket hívok, ideális feltételeket kívánok teremteni számukra az alkotáshoz. Afféle szim- poziont tervezek. Hazai és külföldi érdeklődők látogatására számítok. A parkban jövőre egy szabadtéri színpadot alakítunk ki, ott ősbemutatókat tervezek tartani. A park őshonos fái különleges értékűek, újakat is ültetek. Legyen a park is érdekes! — Milyen lesz a kúria berendezése? — Múzeális értékű, különleges bútorokat vásároltam: A legértékesebb talán az a flamand szekrény, amely 1720-ban készült. Magyarországon ilyet még nem láttam. Egy .múzeum is igényt tartott rá, de nem tudták megfizetni. Különösen szép copf hálószoba-garnitúrát is sikerült beszereznem. Rokokó és XVI. Lajos korabeli garnitúrák állnak a vendégek rendelkezésére. — Használni is engedi ezeket a rendkívül értékes bútorokat? — Azért vásroltam őket. Most újítottam föl valamennyit. . — Milyen festmények lesznek a kúria falain? — Magam készítek falfestményeket. Gyűjteményem egy részét is Várdán kívánom elhelyezni. Különösen szép reneszánsz képeim vannak; a régi magyar festmények közül talán Do-' náth egyik művét tartom a legbecsesebbnek. Borsos Miklóstól is van egv képem. H. B. öthektáros parkban áll a kúria, amit Szász Endre újíttatott föl. A klasszikus oszloprend fölött a timpanont is erősen kikezdte az idő, ám nem sok időbe telik, amikorra az épület teljes pompájában hirdeti, hogy új lakója van. Tizenötmillió forintért a Kapos Építők Sportegyesület építőipari melléküzemága végzi a kúria fölújítását. Szász Endrét soproni otthonában kérdeztük. — Milyen munkában zavartuk meg? — Az éjjel dolgoztam. Tihanyban nyílik a nyáron kiállításom. Erre az alkalomra kiadnak egy könyvet. A szabadság ajándéka A New York-i kikötő bejáratánál 1886 óta áll a Szabadságszobor, amely felavatása óta több százezernyi magyar kivándorlónak is a lehetőségek csalóka jelképe volt. Eddig csak távolról láthattam; most sikerült végre eljutnom az 1986-ban restaurált szoboróriás belsejébe. A szobor ötlete 1865 nyarán született Glatigny városában, nem messze Ver- sailles-tól,' René Lefébre de Laboulaye francia tudós és jogász birtokán. Jelen volt Frederic August Bartholdi, az akkor 31 éves szobrász- művész is. Bartholdi 1871 júniusában hajózott Amerikába; s levelében lelkesen írt az érkezés látványáról, rögtön ki is jelölve az elképzelt szobor helyét, az öböl közepén fekvő Bedloe szigeten. (Ezt a nevet viselte 1956. augusztus 3-ig, amikor a kongresszus határozata értelmében a Szabadság-sziget nevet kapta.) •Bartholdi látogatása során találkozott Amerika jeles férfijaival, köztük Ulysses S Grant elnökkel, Henry Longfellow költővel és több fontos személy támogatását sikerült megszereznie szoborterve megvalósításához. 1875-ben érkezett el a lehetőség a szobor megalkotásához. Laboulaye vezetésével megalakult a francia— amerikai szervezet. Tervezetük szerint a franciák építik a szobrot és fizetik költségeit, az amerikaiak pedig az alapzatot építik föl. Az 1876-i philadelphiai centenáriumi kiállításra azonban mindössze annyi pénz folyt be, amelyből a szobor kezét és a fáklyát készíthették el. További öt év kellett, míg a szobor elkészítéséhez szükséges 600 ezer frank összegyűlt, 100 ezer egyéni adakozó és 181 francia város adományából. Amerikában sok legenda kering a szobor szimbolikája körül. A korona hét sugara állítólag a hét tenger és a hét kontinens megvilágítását, az emléktábla a törvényt, a széttört lánc a szabadságot jelképezi. Mint Laboulaye fogalmazta: „A szabadság csak igazság és jog, fény és törvény által élhet”. A kolosszus belső szerkezete Gustave Eiffel zseniális tervei szerint készült. Lábához — a 10 emelet magasságban körbefutó erkélyhez — szobaméretű, emeletes felvonó viszi föl a látogatókat; onnan acél csigalépcső vezet tovább a koronához. A hatalmas talapzatot Richard Morris Hunt amerikai mérnök tervezte. A monumentális alapzat megépítése után 1886. október 23-án helyezték el a szobor utolsó rézlapját is; a Szabadság-szobor e naptól New York legmagasabb építményeként világított az ég felé és az óceáni vizekre. Bartholdi 1886. október 25-i érkezésekor meghatot- tan mondta a New York World riporterének: „Életem álma teljesedett”. 1981-ben ismét megalakult a Francia—Amerikai Bizottság a már majdnem évszázados szobor restaurálásához, ahogy a franciák tréfásan hirdették a „garanciális javításra”. Ennek részeként az új fáklya megépítésében 12 francia művészé volt a főszerep. 295 millió dollár gyűlt össze nemzeti adakozásból a restaurálás költségeinek fedezésére. Amerika legkiválóbb mérnökei, tervezői és szakemberei, történészei szívügyüknek tekintették, hogy a szobor felállításának századik évfordulójára a mű újabb száz évre megújuljon. Közben olyan technikai feladatot kellett megoldaniuk, mint az eddig épített, legmagasabb, majdnem száz méter magas, szabadon álló állványzat, mely képes volt ellenállni az óránkénti száz mérföldes ócegni szél nyomásának. A fáklya helyébe új készült. Megújult a 168 fémlépcső és a szobor belső levegőzése is. 1986. július 4-én a restaurálás vezetői: Richard Bert Hayden és Thiery W. Despont építész joggal mondhatta, hogy sikerült Hunt merészségét, Eiffel zsenialitását és Bartholdi elképzelését megújítaniuk. A szoborkolosszus lábánál körbejárva, tekintetem a napfényben fürdő, négytor- nyú Ellis Island-i kivándorlóállomás épületére esett. A dóm méretű csarnok láttán lehetetlen volt nem gondolnom arra, hogy csak 1907- ben több mint egymillió ember lépett itt Amerika földjére, köztük ki tudja, hány ezer magyar. A katedrális méretű, nagy csarnok az érkezők ezreit nyelte magába. Akiket pedig bármilyen oknál fogva — gyakran családjuktól elszakítva — visz- szairányítottak hazájukba, joggal nevezték e helyet „Könnyek szigetének”. 1954-ben megszűnt itt az emigrációs szolgálat, azóta a sziget — gazda hiányában — sok kárt szenvedett. 1992- ben, létesítésének századik évfordulóján az épületeket és a teljes szigetet felújítják, most már a Szabadságsziget Nemzeti Park felügyelete alatt. (Folytatjuk.) Kellner Bernát Eső esik, szél fúj, nap süt, kínlódik a tél, vajúdja a tavaszt. Belobban hirtelen a meleg, rügy pattan dermedt kérgen, s jöhet még jeges szél, lappangó fagy, fojtogató köd. Errefelé mindig ilyen a tavasz kezdete. Reményeket szökkentő, félelmeket marasztaló. Ezen a tájon az időjárás átlagolt törvénye szinte előírja; az ildomos reményhez kötelező a féltés, a félelem, s így épp a féltés és félelem táplálja a szükséges reménykedést. Hiszen a szirmos májusban is aggódni kell taroló hideg miatt, a nyár aszályok emlékével születik újjá, az őszben bojtos esők dagasztják sárrá a betakarítatlan földeket. és megjósolhatatlan: a tél hoz-e óvó hóleplet őszi magnak, vagy száraz ridegségével a halálba dajkálja... Ilyen ez a táj, tudhatóan. Nem rosszabb, nem jobb, mint más t^jék a földkerekségen, bár tudható: van nála jobb és rosszabb tájék is. Kiesebb és kietlenebb. Hiszen itt nincs sivatag — ami az volt, ma Nemzeti Park, vigyázott szikes puszta, bekerített futóhomok. Itt nincs ősvadon — ami megmaradt, természetvédelmi terület, költöző, átutazó, itt-honos és otthonos állatok kicsiny hona. Itt nem pusztít vulkán — évszázezredes, bazaltos kövületéin szőlő terem, ízletes bort ígérve. És van itt karátos fekete föld, zsíros televénv, van barnás lösz, van vézna és szikár, amit jótékonyan csak talajnak nevezünk és tüskés akác tündököl rajta. Ez a tájék nem a világ közepe — s nem a világ vége. Ország, hon; ékelődötten is része a hatalmasan is szerény léptékű, emberlakta bolygónak, a Földnek, amely újabb ismereteink szerint szintúgy nem a világ közepe és nem is a vége. Mindenesetre a miénk, s mi az övé vagyunk. Lassan öt- milliárdan. E tájékról tízegynéhány millióan. Magyarok — állampolgárságunk, nemzetiségünk, nyelvünk, származásunk, vallásunk, örökségünk szerint. Ezt a tájat lehet szeretni — s lehet utálni is. És kell szeretni és • kell gyűlölni. Okot mindkét szélsőséges érzésre adott és ad. E helyet szél- árnyékosnak nevezte a fejedelemmé lett plebejus költő, konkrét történelmi időt kicövekelve. Valószínűsíthetően azt értette a minősítésen, hogy a hatalmas erők találkozási pontján a feszültség közös és kölcsönös érdek miatt enyhülni kénytelen, az eltérő töltéseket biztosítandó. Praktikus emberek szigetelésnek nevezik ezt. S a szigetelés épp úgy demonstrálja az elválasztást, miként az összeköttetést. Mások hídnak mondják. Pillérei a mélyben, szilárdan —• íve a levegőben. A hídnak nem a pillér a lényege. A két pillér szükséges alap. A híd az ívelés, az ösz- szeköttetés miatt létezik. Nélküle értelmetlen marad minden pillér. De a szerkesztett, ív hőre tágul * hiidegre zsugorodik, és tehetetlensége miatt sokszorosan átveszi a rajta vonuló, élők, közlekedők „rengését.” Mégis nélkülözhetetlen. Még ha hídon élni a mindennapokban nem csupán pátoszos közszolgálat, mivel a hídon mindig huzat van. Hasztalan tudjuk, . hogy a huzat, a — levegőáramlás — jótékonysága mellé statiiSztikáznunk kell akuttas bántalmait is. S mindezt ezer éve tudjuk. Emiatt ragaszkodtunk hozzá, emiatt akartunk menekülni tőle, ez volt a mienk. És keresni kezdtük önmagunkat. Vigyázó' tekintetünket — a költőt idézve — a szélrózsa minden, innen megcélozható irányába elfordítottuk. 'Bizánc és Róma felé. Párizs és Bécs felé. Utóbb Moszkva felé. Ritkán esett meg velünk, hogy vigyázó tekintetünk önnön valóságunkra vetült volna. Pozsonyra, Pest-Budára. Majd Gyűrűfűíe és Ófalura. Még ritkábban esett meg velünk, hogy egyidejűleg figyeltünk mindenhova, ahová figyelnünk kellett volna. Nemzeti nagyjaink panoptikumában igyekszünk számon tartani a körültekintőket. Nem mindig körültekintésük miatt. Gyakorta csak akkor és amiatt, ha aktuali- zálhatóan ide vagy oda is tekintettek. Petőfi azt írta: Magyar vagyok. Pedig Pet- rovics volt. És azt írta: Vi- lágszabadság. József Attila összebékítette önmagában a szétválasztó bánatokat — de Pistának hívták gyerekkorában. Széchenyi hidat építtetett és nagyúrként képviselt polgárosító eszméket; Károlyi Mihály gróf ezt tettre váltotta pillanatokig. Egyik is, másik is hontalan távolban, árulós bélyeggel végezte életét. Kossuth a jog valóságáért ágált, Deák Ferenc a valóság jogáért konokoskodott. Gör- gei katona-szakember volt, Semmelweis orvos-szakember. Táncsics anyja szlovák volt, apja horvát. 1848. március 15-én őt szabadították ki a börtönből. Egyik első ténykedése az volt, hogy a fenyegetések ellenére élükre állt a forradalmat és a szabadságharcot önkéntesen szolgálni akaró zsidó ifjaknak. Lukács György zsidó volt' — németül írt, mint Széchenyi, s a nagy magyarok közt a helye. Veres Péter szerelemgyerek volt. Posta Péternek hívták cselédsorsú anyja teherbe ejtőjét, aki sosem vállalta és ismerte el saját fiának a későbbi írót, minisztert, politikust. De miért is a névsor? Dózsákig, Hunyadiakig, Zrínyiekig, Bemekig, Pallaviciniekig, az aradi tizenhármakig visz- szamenően? És hol vannak a mindenkori névtelenek? A megmaradt jegyzékek fe- ledettjei? A közemberek és közkatonák? A hárommillió koldus? A zsellérek, napszámosok, cselédek, altisztek, bezupáltak, berukkoltattak, a továbbszolgálók és a beszolgáltatásra kényszerítettek, a recskiek, a kitelepítettek, az auscwitziak, a bu- chenwaldiak, a Bérkocsis- utcaiak, a Csillag-börtönösek, az Andrássy út 60-iak, a cigányok-nevesincs putrigettókban? Itt vannak ezen a huzatos hídon, mivel mindig is itt voltak ők is. A hidat ők építették, mert velük építtették. Ide mi mindannyian jöttünk, érkeztünk. És érkezésünk miatt azok is újraérkeztek, akik már itt voltak, így. élünk mi ezen a tájon, folytonos szélárnyékban és folytonos huzatban. A hídon, amit mi építettünk magunknak, másoknak. És alattunk mindig áramlik a folyam, sodorna hordalékként magával. S mi pilléreken, folyamfenéken vetjük meg a lábunkat. És sírunk, és kiabálunk, és szolgamód hallgatunk, és derültebb időben követelünk. És káromkodásból építünk katedrá- list. És kövekből is. Mert félünk és reménykedünk. Várjuk a jöldecske rügyet, dédelgetjük akár az oltáriszentséget vakhittel. És közben megátkozzuk a kérges, göcsörtös ágakat. Pedig a rügyek mindig azok gallyain sarjadnak. Néha ezt mintha nem i,s tudnánk: bármilyen kérges is, csak élő fa ágán fakadhat tavaszt ígérő rügy. Fakad — nem tererp. És a rügyfakadás csupán esélye a gyümölcs- termésnek. Egyszer hátha mondhatjuk a múlt miatt is a jövőnek: Amen. Ördögh Szilveszter Amerikai mozaik
