Somogyi Néplap, 1989. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-28 / 24. szám

1989. január 28., szombat

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

____________Somogyi Néplap____________

9

A Lépések zaját elnyelte a hótakaró. Az ereszekről jégcsapok lógtak. s a lámpák sárga ívkörében fehér pelyhek táncoltál«. Az égbolt sötét volt, mintha a pokol költözött volna helyére. S csak hullott, megállíthatatlanul a hó, belisztezte az arcokat, kabátgallérokat. Egy szán siklott tova. A járdákon emberek siettek kabátjukba burkolózva, leheletük arcuk előtt gomolvgott.

Az utca közepi emeletes háznak minden ablakában fény szikrázott, és a keringő dallama kiszökött a falak közül. Az emberek megálltak. hallgatták, aztán továbbmentek. Akiket elnyelt a nagy kapualj, feloldódtak a fényben.

Egy autó kanyarodott a bejárat elé. A' sofőr kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót, és kissé meghajolt. Egy alak szállt ki a hosszú fekete köpeny és csuklya elrejtette, csupán apró lábnyomai árulkodtak, hogy nő lehet. Eltűnt ő is a kapualjban.- Ezsiás nem sokkal később érkezett, összébb húzta szakadt felöltőjét. Kalapja szélét hiába próbálta kisimítani, hullámos maradt, mint a m'adárijesztőé, amit egész nyáron át vert az eső. Arcán a borosta is eredeti, miként cipője talpán a lyuk.

Vizsgálta a házszápaot, aztán elmosolyodott, hisz tudta jól, ez a Vigadó. Itt tartják minden évben a farsangi mulatságot. Itt tartották akkor is, amikor frakkban jött s lakkcipőben, és ötkoronás borravalót adott a sofőrnek.

Nagyot sóhajtott, és indult befelé. Egy széles vállú, vastag derekú ember tolakodott elé, kinek tányérsapkája alján vörös bársony-szalag volt, és aranyos monogram díszlett fényes gombú kabátján.

— Hová? — kérdezte, miközben kezét hátra tette.

Ezsiás megvonta vállát.

— Befelé — mondta.

— Na ne vicceljen — ko- mörodott el a monogramcs.

—- Itt van az álarcosbál, nem ?

— De nem a csavargóké. Az az alsó kocsmában van, ahol Tóbi táncoltatja repedt körmű ujjait harmonikája gombjain. Érti?

— Ja vagy úgy — mondta Ezsiás. Aztán kabátja belső zsebéből egy fehér borítékot húzott elő, és átadta a portásnak. Az összehúzta szemöldökét, s legnagyobb meglepetésére. aranyos szélű meghívó került elő belőle.

— No de . . .

— Jelmez — tárta szét karját Ezsiás, és a másik zsebéből eg.v selyem álarc került elő, s betakarta vele borostáját.

— Parancsoljon nagyságos uram — hajolt meg előtte a monagramos, s szélesre tárt., az ajtót.

Ezsiás már akkor tudta, hogy sikerülni fog a dolog, amikor meglátta a portást az utca elején. Követte a Kenderessy villáig. S valóban, a levélszekrényből kilógott a fehér boríték csücske. A másodperc tört része alatt tette a kabátjába. S akkor úgy érezte, mintha jóllakott volna, Gyomrában az éhség fájdalma enyhült, pedig második napja csak vizet ivott, az állomás jéghideg csápjából.

Ezért jött vissza a városba. Még egyszer látni akarta, s beszélni vele, csak két

rövid mondatot, de úgy, hogy őt Grisel ne lássa de mégis érezze közelségét.

Talán nem kellett volna elmennie. Nem vesztett volna el mindent. De itt sem maradhatott. Évekig bujkáltak, és égtek. Belül lobogott a tűz, kívül jéghideg maradt minden. Félmosolyok, és lopott félórák kapkodó ölelkezései. S felettük a botrány leszakadni kész pallosa. Az asszonyt örökre tönkretette volna. Ezért döntött úgy, hogy eltűnik és egy más világban újra kezd. Tán begyógyul a seb.

öt év telt el, hogy egy ködös hajnali órán egy kézitáskába pakolva minden értékét, felszállt a vonatra, senkitől sem búcsúzva. A konyak részeg könnyeket csalt szemébe, ahogy néíte a távolodó város remegő fényeit, s a kerekek egy nevet zakatoltak. A hajó kürtje is azt búgta, amikor nekivágott Hamburgban a végeláthatatlan hullámoknak.

A vállalkozásaiba belebukott, s azon vette észre magát, hogy a templom egere hozzá képest jó módban él. S az a seb nem gyógyult, csak üsz'kösödctt.

Hazafelé mint potyautast tették partra és ledolgoztatták vele egy bányában a hajójegy árát. S most itt van, hogy még egyszer belenézhessen a türkiz ragyogásba.

Az erezett márványlépcső barna futószőnyeggel volt borítva, s a hajlatokban a rézrudacskáik kifényesítve, akárcsak a kandeláberék a cirádás korlát mellett. A lépések elvesztek puhán, mint kint a hóban. Illatos meleg levegő szállt a bálterem dallamaival, s vidám zsongás töltötte be a teret.

Megállt egy pillanatra a

nyitott ajtóban. Mellette egy Napoleon és tornyos pairó- kás márkinő. A merev maszkok nem árultak el indulatot, amint feléje fordultak. Lárvaszerűen meredtek rá, csak a lornyett vándorolt a festett papundekli elé, és egy halik mondat.

— Eredeti . ..

— Szaga is van — fordult félre a Napoleon, s halik kuncogás hallatszott az álarc mögül.

Ezsiás nem törődött velük. Az erkély korlátjához lépett. és körülnézett.

Szemben, a pódiumon a frakkos zenekar. Egyedül ők, és a fényes tálcákkal szaladgáló, brillantinos hajú

pincérek nem viseltek álarcot. Körben az erkélyen az asztatok, piros bársonyszékekkel övezve. S alul a tarkán kavargó, bálozó sereg.

Volt ott mindenki, lisztes képű bohóctól a koronás uralkodóig. Forogtak s köréjük csavarodtak a színes szerpentinszalagok. Csillogtak a flitterek s hullott fentről a konfetti, miként kint a hó a jámbor emberekre.

Ezsiás szíve a torkában dobogott. Meg kell találnia ebben a forgatagban azt, akit nafeyon régen nem látóéit, pedig vele fekszik és ébred. Olyan ez, mintha egy hatalmas vásári tömegben indulna g tér egyik feléről, miikor azt sem 'tudja, hogy a/kit keres, kint van-e.

Minden idegszálát megfeszítve figyelt, és vizsgálta a maszkokat. Nem vette észre. hogy mind többem fordulnak feléje.

S egyszer csak, mintha belül megzendült volna valami. A parkett szélén, egv délceg kapitány karján a hold leánya tűnt fel. Hosszú fekete ruhája karcsú testéhez tapadt. Csillanó haját diadém fogta át, homlokán egy csillag, amely a lámpák fényében szikrát vetett. Ezsiás olyan biztosan érezte, hogy Ö az, hogy ha ért volna valamit az élete, fogadásra ajánlotta volna.

Ezután már nem gondolkodott. Mint a vas a mágnes vonzásában, megindult. Le a lépcsőn, a bálterembe. A maszkák közömbös arccal utat nyitottak.

Amikor odaért, vére dobolt a fülében, tán a zenét se hallotta, amint lassú tangóba kezd a zenekar. De a

UJKÉRY CSABA

Farsangi történet

cpárok nem íogództak ösz- sze, mindenki őt nézte.

Ezsiás meghajolt, s mint áldozás előtt a mea culpa, szakadt ki belőle:

— Szabad?

A kapitány idegesen simított végig homlokán, de a hold leánya feléje fordult. A bársony álarc keskeny szemnyílásán kicsapott a türkiz ragyogás. S a szaporodó szívverést elárulta az ajkait rejtő fekete csipke lebbencse.

Bólintott, s a vékonyka fehér kéz az ázott, fekete posztós vállra szállt, s a

másik a durva tenyérbe. A vásott cipők a lakktopán mellett, hibátlan lépésekkel oldódtak a zenében.

A maszkák a bálterem oldalához húzódtak. Középütt ott táncolt a koldus, és a hold leánya, Grisel.

Ezsiás halkan megszólalt.

— Visszatért a kóbor lovag ... hiába kutatott a

kincs után. Nem találta, csak a remetét...

A hold leánya felsikoltott. Kezét szája elé kapta, és csontlegyezője koppant a

fényes parketten.

Ekkor a zene megszakadt. A kapitány ott termett. Durván félrelökte Ézsiást.

— Ki maga?! — kiáltott rá. — Hogy merészel . . .• és egy rántással szakította le .a selyem álarcát. A lárvaarcú maszkok mögül szörnyűlkö- dő moraj hallatszott.

Ott állt Ezsiás a terem közepén, egyedül, fedetlen arccal. Deres borostáján megcsillant a fény. Arca szomorú félmosolyba torzult.

— Dobják ki! — hallotta. Megragadták és vitték kifelé. De ő csak azt a meleget érezíte, amit a keskeny fehér kéz hagyott a 'tenyerében.

A lendülettől térdre esett a kapu előtt. Közben hallotta. mint szidják a portást, aki hebegve magyarázkodott.

F

eltápászkodott és elindult. Üres volt és hideg, mint a jégcsa- pok belseje, és tudta, hogy a gyorsvonat merre jár. Amint ment a vasúti átjáró felé, apró dobbanásokra lett figyelmek.

Hátrafordult. Vékonyka, fekete köpenyes alak futott feléje. Csukjája lecsúszott, s hópelyhek szikráztak hajában, mint apró gyémántok. Átölelte, és-* érezte, köny- nyeik egybefolynak .. .

Éles berregésre ébredt. A telefon fültépő hangja hasított dobhártyájába. Kinyitotta a szemét, és a redőny résein az álomkép utolsó foszlányai úsztak a ködös reggelbe.

Mellette a fekhely üres. mint már régóta, hogy elment Grisel...

N. László Endre

Halott madár

A földre zuhant, és vártuk a robbanást, ami — elmaradt!

Nyitott szemében felhők dübörögtek, félúton kisiklatott

vonatok.

félúton kisiklatott életek, zátonyra futtatott hajók, zátonyra futtatott

életek . . .

Földre zuhant a halott madár . . .

Nem bomba volt. nem légiakna, s igy a robbanás — elmaradt . . .

Nálunk béke van!

v v v

Mezey István rajza

Budaházi István

Lala bácsi

Már ötödször kapott ki a héten Májló és Tájló a strandon, kiskapus fociban. Az alkalmilag verbuválódott két csapat szinte állandóan változott. Az egyikben a két barát, Tájló és Májló, míg a másikban Lala bácsi voltak a törzstagok. Igaz, ők egymás ellen sörmeccset játszottak, s a vesztes fizetett. Lala állítólag NB I-es játékos volt valamikor, amit a két barát nem is vont kétségbe, hiszen Lala bácsi úgy eldugta előlük a labdát, hogy nem győzték keresgetni. Vagy a fejük fölött. a fülük mellett húzgálta a levegőben a labdát, s aztán a parányi kapuba rúgta a rengeteg gólt, amit a két fiú szívesen nélkülözött volna, hiszen így állandó sörfizetői lettek Lalának. Ö gyakran ugratta ki a két barátot, botlábakat emlegetve, miközben megnyert sörét szürcsölgette. A két fiú az ötödik vesztes meccs után haditanácsot tartott, s a következő elhatározásra jutott: — Lalát kiiktatjuk a fociból! Erre a célra az alkalmi pálya melletti vadrózsatő látszott a legalkalmasabbnak.

Amikor a következő mécsesén Lala’ bácsi nagy lendülettel elhúzott a húsz év körüli Májló mellett (aki a munkatársa volt), a fiú utána lépett, s összeakasztotta Lala lábát. A keresztező Tájló pedig vállal megpördí- tette, így az öreg a levegőbe emelkedett, majd nagy ívű repülés után érkezett meg a már elvirágzott, zöld csipkéket hozó vadrózsabokorba.

— Nézd! Megjelent az - Óvnak angyala ama csipkebokorban! _— mutatott Tájló a bokorban vergődő Lala bácsi felé.

— A fenét — csóválta a fejét Májló. — Ilyen csúnya, behemót angyal nincs. Tudtommal az angyalok kar- csúaik, szépek és szárnyuk is van.

— Lesz nektek is szárnyatok, csak kapjalak el benneteket! — kiáltotta Lala bácsi. miközben kezdett kikecmeregni a bokorból.

Ám. a két angyallátó nem várta meg az öreg teljes feltápászkodását, hanem elrohant a vízzel telt medencéhez. Itt gyorsan lezuhanyoztak, s csak úgy zuhantak a vízbe, mivel már mögöttük oft loholt a feltámadt csiip- kebőkros. A fürdőmester füttyel figyelmeztette a két

fiút, akik a medence közepére úsztak.

— Hívja ki őket! — fordult Lala a fürdőmesterhez.

— Ne tessék kikhívni minket! — könyörgiöitt a két fiú. Ez az ember apánk, és verni akar minket. Meg elvenni az utolsó húsz forintunkat is. Részeges! Tessék nézni, most is milyen!

Lala bácsi tényleg csúnyán nézett ki, hiszen a rózsatövisek úgy összekarmolták, mintha „egy kosár kis • macskával került volna nézeteltérésbe.

A fürdőmesiter végigmérte Lalát, majd azt mondta:

— Menjen a dolgára, jó ember, és hagyjon békét a fiúknak — s azzal a sípját lóbálva továbbsétált.

Lalát bánthatta a kudarc mert kitartó körözésbe kezdett. Rohangált körbe-körbe a medence szélén, s ha valamelyik oldaton belépett a vízbe, a két-fiú már a túlsó partról nevetett felé. Félórás kergetőzés és alkudozás után megegyeztek. A két barát elismerte, hogy a hatodik meccset is elbukták, mivel levonultak a pályáról. Bár Májló megjegyezte, hogy nem „önszántukból”, de a lényegen ez már nem változtatott. Kötelezték magukat a jutalomsör megfizetésére, ennek fejében Lala bácsi öt pérc szabad elvonulást biztosított. Ám kikötötte, hogy mire ö is odaér, legyen kikérve a sör. Tájló és Májló egyetlen futással a f étterem söntése előtt termett. Egyikük szabad asztalt foglalt el, a másik a söntésből kilépő pincér tálcájáról emelt le három korsóval. A megérkező Lala elégedetten nyugtázta a fejleményeket. s kortyolgatta a kiharcolt sörét. Ám az igen hamar elfogyott, hiszen nyár volt és meleg. Ekkor újból megszólalt:

— A fájdaloméijjal mi lesz ?

A fiúk élénken tiltakoztak, de Lala bácsi ragaszkodott némi „táppénz-kiegészítéshez”, emlékeztetve őket a bokorba való kényszerré- pülésére.

A vita sokáig elhúzódott volna, ha Lala bácsi nem közli:

— Különben is! Úgysem játszom többet vetetek Amatőrökkel <iem futballozom !- Tájló és Májló ezt hallva, megkönnyebbülten intett a pillérnek.

Kelet. — M. Tóth Éva grafikája