Somogyi Néplap, 1988. december (44. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-10 / 294. szám
1988. december 10., szombat 5 RÁDIÓJEGYZET Az ön hullámhosszán... 29,8 millió forint segélyezésre Megyei helyzetkép Brit iparművészet BUDAPESTI KIÁLLÍTÁSON A Hazafias Népfront megyei bizottságának családvédelmi tanácsa előadást hallgatott meg megyénk szociálpolitikai helyzetéről, valamint a nagycsaládosok támogatásának lehetőségeiről. Dudák Lajost, a megyei tanács egészségügyi és szociálpolitikai osztályának vezetőhelyettesét, a’ téma előadóját ez alkalomból kértük beszélgetésre. — Somogy az átlagéletkor szerint a „legöregebb” megyék közé tartozik. Hogyan ítéli meg a nyugdíjasok helyzetét? — Valóban; Heves, Békés és Csongrád megye, valamint a főváros mellett megyénkben is igen magas a nyugdíjasok százalékos aránya. Több mint 83 ezer nyugdíjas él Somogybán, s ez a lakosság 24 százaléka. Nehezíti a helyzetüket, hogy nálunk az országos átlagtól hatszáz forinttal elmarad a nyugdíjak összege. — Mi a megoldás erre? — A Társadalombiztosítási Tanács évente több száz nyugdíjast részesít kivételes nyugdíjemelésben, ezenkívül a tanácsok rendszeres, illetve eseti segélyeket is folyósítanak. Ez csak tüneti kezelés, mert a somogyi nyugdíjasok több mint felének négyezer forint — azaz a megélhetési küszöb — alatt van a nyugdíja. Sajnos, még mindig gyakori, hogy ilyen összeget állapítanak meg az új nyugdíjasoknál is. — Mekkora az említett segélyek összege? — A rendszeres szociális segélyt havonta, az özvegyi nyugdíj minimumával azonos összegben folyósítják. Több mint 2000 idős ember kap ilyen támogatást, míg az eseti segély évente legföljebb hatszor adható, és ennek összege is a legalacsonyabb özvegyi nyugdíjéval azonos, azaz 2900 forint körül van. Sajnos előfordul, hogy a tanácsok ennél is alacsonyabb összegeket fizetnek ki; ezt az is mutatja, hogy a 29,8 millió forintos támogatás összege tavaly személyenként 2303 forintot jelentett átlagban, de az egy alkalommal kifizetett összeg nem érte el az 1400 forintot. Sok helyen még az a felfogás él, hogy inkább mindenkinek adnak, ha kevesebb pénzt is. Előfordul, hogy azoknak nem adnak segélyt, akik a tanacso(k megítélése szerint önhibájukból kerültek hátrányosabb helyzetbe. Olykor érdemi alapon döntenek, és nem a szociális körülményeket veszik figyelembe elsősorban. — Előadásában úgy fogalmazott, hogy a nagycsaládosok gondja legalább akkora, mint a nyugdíjasoké. — Ez valóban így van, s főleg az idén vált kritikussá a három vagy ennél több gyermeket nevelők helyzete. Főleg a személyi jövedelemadó bevezetése miatt, mivel ez nem veszi figyelembe a személyek számát a családban. Az ÁFA pedig a gyermekruházat árainak rohamos emelkedését eredményezte, s ,a terhek lényegében azóta sem csökken- v tek. A lakáshoz jutás is megoldhatatlan gond a fia-* talok számára. — Milyen megoldást javasol? — Ezek a gondok elsősorban központi intézkedésekkel orvosolhatók, mert a hozzájárulás anyagi eszközei elégtelenek, a családi pótlék, a gyes és a gyed is megoldatlan kérdéseket vet föl (nem követi az árindexeket, töredéke csak a gyermeknevelés tényleges költségeinek), a sokgyermekes anyák jutalmát eltörölték, ,s a segélyek gyakran olyan családokhoz kerülnek, ahol nem éppen a gyerekre költik... A nevelőszülőket" viszont nem tudjuk érdemük szerint támogatni. A segélyezéseket szélesebb társadalmi alapokra kellene helyezni. A munkahelyeknek vállalniuk kellene, hogy nyugdíjasaikról, a gyesen levőkről éppúgy gondoskodjanak, mint aktív dolgozóikról. Továbbra is szükség van .az olyan bevált módszerekre, mint a kedvezményes tűzifavásárlás, a háztáji ingyenes megművelése vagy más eseti támogatás. E területen sokat segít egyébként a Teszöv, a Mészöv és a Kiszöv, valamint a vöröskeresztes és a nép- frontaktívák is. B. P. F. A brit iparművészet emlékei címmel az év végéig látható kiállításon értékes alkotások sorát mutatja be az Iparművészeti Múzeum. Kétszáz kiállítási tárgy sorakozik, a ßtüaeum második emeleti traktusán ; többségében bútorok, de jelentős a textil, a kerámia, az üveg, valamint az .ötvöstárgyak kollekciója is. Egy diófa asztal és két támlás szék a legkorábbi, a William és Mary korából, a XVIII. század második feléből származó műtárgy. (Az angol bútorművesség korszakait a felhasznált jellegzetes faanyag alapján, más gyakorlat szerint királyok, uralkodóknak vagy egyes kiemelkedő bútortervezők működési idejéhez kötve, nevükkel jelölik.) A korai György-korszakot, amikor már mahagonifát használtak, kettős karosszéket formáló kanlapé idézi e kiállításon. A XVIII. század közepének meghatározó egyénisége, minden idők legjelentősebb bútortervezője Thomas Chippendale volt. A vidéki ácsmester fia Londonban tanulta ki az asztalosmesterséget, és Londonban nyitott műhelyt is. Ö adta ki az első olyan mintakönyvet, amelynek bútortervei asztalostól származnak. Tervei a francia XV. Lajos stílusú bútorok angolosított változatai. Búi- torai jellegzetes C és S tagokkal ívelten hajlanak. Múzeumunk több Chip- pendale-tílusú székkel büszkélkedik. Az egyik könyvTámlásszék (1768 körül készült) Színes, mázas porcelán díszedény az 1870-es évekből tári létrává alakítható, a másik patás lábú, kagyló- ülésű, a harmadik kínai modorú, s van egyszerű „vidékies” és gazdagon faragott ülőalkalmatosság is. A bútortervező, építész Robert Adam, illetve a londoni asztalos, George Hepp- lewhite nevével jelölik a klasszicista stílusú bútorokat. Ovális vagy pajzs alakú háttámlájú, füzéres-ro- zettás faragású, lefelé kes- kenyedő lábú székek és néhány asztal képviselik ezt az irányzatot. Thomas Sheraton neve is egy stílust jelöl, mégpedig az 1790—1800 között készült könnyed, rafinált konstrukciójú, kárpitozott bútorokét. A Regency-stílusra az egyenes vonalak, a sima felületek jellemzők; antik példákat idéznek. E korszak — a XIX. század eleje — ismert tervezője Thomas Hope volt. A XIX. század közepe — vége az úgynevezett viktoriánus korszak. Ekkor kezdődött a nagyüzemi bútor- gyártás. Ekkor tevékenykedett az iparművészet, megújulását siettető William Moris és Philipp Webb. A kiállítás a századfordulóig követi a brit bútorművesség fejlődését. A bútorok mellett figyelemre méltó a textilkollekció, kárpitszövetekkel, szövött képekkel, szőnyegekkel. A múlt századi porcelá-. nők, üvegmunkák és ötvöstárgyak között is vannak kiemelkedő értékek. K. M. szAPUDi András WÊmÊÊÊÊÊmmÊÊmÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊmÊÊ^m Nagybeteg mesterünk Mániákus bontóik akad- * tak köztük, akik — mint később hallottam — igen szép házakat, villákat építettek máshol. Itt azonban csak bontottak. Tőlük nem várhattam, hogy ide jöjjenek és becsületesen megkérdezzék (ha esetleg nem bírtak megfelelő tájékozottsággal), hogy tulajdonképpen mi is az igazság a családunkat illetően. Hogy miiért és kik ölték meg például Gondos Pétert vagy hogy ki volt Pörzse Ágoston, hogy bűnös volt-e és ha igen, miféle vétkek terhelték a lelkét? Nem... Ez nékik nem állt érdekükben. Elmentek. Végül valameny- nyien elmentek. Miután megszüntették apám iskoláját, a gyerekek után a fel. nőttek is kezdtek eltünedezni. Két vallás temploma áll, ,de egyiknek sincs már papja. A katolikus, családunk jóbarátja, nemrég halt ki a parókiáról. Nagy csend támadt. Itt ülök egyedül, a Pörzse testvérek közül a legkisebb, apám és a bátyáim kedvence, egyedül ülök a nagy ebédlőasztalnál, és rájuk gondolok. Most már van időm tűnődni és emlékezni. Jó koponyák voltak, szaktudásuknál csak emberségük, család- és szülőföldszerető szívük volt nagyobb. Harmincnyolc—negyven évesen már jelentős eredményekkel, sikerekkel a hátuk mögött kerültek hirtelen a pálya szélére. Ültek a nagy ebédlőasztalnál, szivaroztak, cigarettáztak, ironikus megjegyzéseket tettek, s .egyre fakóbb, reménytelenebb lett az arcuk. Aztán elmentek. Egymás után keltek fel az asztaltól, megcsókoltak, és örökre elmentek. Pörzse Zsigmond nyolc évvel élte túl feleségét, az ibolyaszemű Annácska asz- szonyt, akinek a sírján mindennap megöntözte a virágokat. Annácskáinak megadatott, hogy nyugodt, megelégedett szívvel térjen meg az Úrhoz, szokta volt mondani a megözvegyült igazgató-tanító, mióta a történelem bajt bajra halmozott a családjában. Amikor itthagyott bennünket, úgy tetszett, mindegyik gyerekünk révbe érkezett. A család viszonylag gondtalan korszaka a harmincas évek második felében, Pörzse Zsigmond nyugalomba vonulásával kezdődött (akkorra a gyerekeit kitaníttat- ta, s mindegyik szép karrierre számíthatott), s az aggodalmakkal teli háborús esztendőkben ért véget. Annácska asszony 1941-ben, Magyarország hadbalépése előtt néhány hónappal halt meg egy budapesti kórházban, ahol a legkisebbik fia alorvos volt. Fehér ágyát körülállták megrendült gyermekei. A bencés főiskolai tanár, a premontreiek főszámvevője, a ludovikás honvéd főhadnagy, a belgyógyász szakorvos, valamint két asszony lánya, Julis és Jolán (okleveles tanítónők). A szemét könny fátyoloz, ta, de mosolygott. Idézte a végső búcsú perceit Pörzse Zsigmond a temetés után a halotti tor előkészületei közben. Az egyébként szűkszavúnak ismert ember most hosszan beszélt megboldogult feleségéről, akinek áldott lénye — mondta — isten legnagyobb adománya volt az ő számára. 16 éve egyszer már lemondtak róla az orvosok, hazaküldtek meghalni. Az uraság küldött érte hintót, s később elmesélte szegény, hogy egész úton a zsendülő fűzfák, rétek ocsúdó illata kísérte, s miiközben azért imádkozott, hogy nélküle is boldoguljon a család (Bálint és Júlia kivételével még valamennyi gyerek tanult), fohászainak, úgy érezte, szárnyakat ad a megújuló természet öröme. És mi történt? 16 esztendő haladékot kapott, hogy befejezhesse munkáját a .földön. Hála az Úrnak! Akkoriban egy tudós orvos élt Pannonhalmán, aki látatlanba írt föl neki orvosságokat, miután Bálint megmutatta neki a kórházi irományokat. Egy kis üveg lourdes-i vízzel is megörvendeztette a fia. És csodák- csodája, nem tellett bele egy hónap, Annácsika talpra állt. (Folytatjuk.) A két zeneszám között elhangzó hatásos szlogen — Danubius rádió, mindig az ön hullámhosszán — egyre több rádióhallgatóra igaz. Ez szól a presszókban, az áruházakban, az autórádiókban ... A Magyar Rádió kereskedelmi adásának népszerűsége — kivált amióta néhány hete magyarul sugározzák — rohamosan nő. E közkedveltség nyilvánvaló oka a sok zene, a szolgáltató jelleg, s a műsor egészét jellemző derűs lendület. Hallhatunk itt ételrecepteket, lelki tanácsokat magányosoknak és ajándékozási ötleteket. Vannak a hallgatókat is bevonó rejtvények, kérdéseket lehet föltenni a stúdióba hívott szakértőknek. Emellett ki-ki elmondhatja, hogyan kezdődött a napja, mit tapasztalt az utcán vagy a buszon, s persze vannak hírek — külön gyermekeknek szólók is —, és sok reklám. Mindez azonban legföljebb két-há- roim percben, amit mindig a beszélgetés hangulatához igazodó, jó ízléssel kiválasztott zeneszám követ. A műsor nem igyekszik érdeklő^ dést kelteni egyetlen komolyabb téma iránt sem, nem „terheli” a hallgatót bonyolult összefüggésekkel, és nem is akarja meggyőzni semmiről. Csak arról beszél, ami és amilyen mértékben az „átlagembert" érdekli. S mindezt sok ötlettel, „habkönnyű” tálalásban teszi túlzás nélkül világszínvonalon. S bár az egész rokonszenves, sőt vonzó, okkal tehető föl a kérdés: a Magyar Rádió nem teremtett-e sok ezer hallgató körében legyőzhetetlen vetélytársat saját hagyományos három műsorának, kivált ma, amikor sokan információtúlte- líitettségre panaszkodnak ; amikor komoly érvek sora értékelődik le; amikor az embereknek több a gondjuk, s megnőtt a könnyedség és derű iránti igény. Ilyen körülmények között a Danubius^ rádió a könynyebb ellenállás irányát jelenti. Ezt hallgatva nem kell gondolkodni, nincs szükség szellemi erőfeszítésre, helyzetünkkel való szembenézésre. A hírek tényszerűen távirati Stílusban hangzanak el, s így két zeneszám között azok is meghallgatják, akiket — úgymond — nem érdekel a politika, s akik lekapcsolnák a rádiót, ha mindez két percnél tovább tartana. Mondhatnánk, így legalább • ennyi információ eljut hozzájuk. Félő azonban, hogy a 100-as Mega- herz 'közelében lecövekelő skálamutató miatt semmi több. Nem állítom, hogy bárkit, akit érdekelnek a társadalmi vagy politikai kérdések, vagy aki szereti a komoly zenét, a Danubius rádió „elcsábít” mondjuk a 168 órától. Azt viszont igen, hogy égy hallgatói rétegben így igény sem ébred a rádió komolyabb műsorai iránt. Esélyt sem ad ugyanis önmagának, hogy — mondjuk — egy szimfóniába vagy irodalmi műsorba akár csak véletlenül is belehallgatva valami szépet fedezzen föl, hogy minderre később igénve ébredjen. Miként arra sem, hogy a világ és az ország dolgairól szerzett nagyobb tájékozottság révén tudatosabban irányítsa sorsát. Mindezt nem a Danubius rovására mondom, hiszen ennek beindításával a Magyar Rádió csak a választás lehetőségét adta. Vállalva a kockázatot is, hogy főműsorai hatását csökkenti, s talán épp azért, mert megbízott hallgatói arányérzékében és érettségében. Meglehet perszé, hogy ebben üz-v leti szempontok is közrejátszottak. Bárhogy van is, a Danubius rádió népszerű. Ennek előnyét talán érdemes volna jobban is kihasználni, és a könnyed hangvételt nemi elnehezítve, szellemi értelemben vett értékeket is „eladni”. Bíró Ferenc Turul Ó- és Újsziváczról Fiaim gyűjtik a bélyeget. Vagy én gyűjtöm, csak rájuk fogom a dolgot ... Ez ügyben mindig kétségeim támadnak. No, mindegy: gyűjtjük. Azo- a bélyegeket szeretjük leginkább, amelyeken jól látható a postabélyegző felirata. Mesélnek ezek a kerek pecsétek. összeszedtünk és egy albumoldalon szépen sorba raktunk néhány tucat kis piros fecnit. A század elejének értéktelen i tömeg- bélyegét a piros, tízfilléres turult. Azután egy öreg atlaszból kinéztük: hol is keltek útra azok a levelek,, amelyekre ezeket a turulokat fölragasztották. Olyik stempli nehezebben, a másik könnyen olvasható volt. Ízlelgettük a városok, falvak nevét, nagyítóval néztük a térképen az apróbb-nagyobb pontokat. Onnét és onnét szerelmeslevél, pereskedő irat, születés vagy temetés híre, hétköznapokról szóló tudósítás ment postán, ki tudja hová, a tízfilléres turulok segedelmével. XJngvár, Pancsova, Nagy- tapolcsány, Nagy-Lak, Má- ramarossziget, Nagy-Sza- lonta, Titel, Szobráncz, Pázmándfalu, Fiume, Ö- és Üjszivácz ... Eredeti írásmódjuk szerint idéztem néhány bélyegzőt a sok közül. De miért is lett most oly fontos számomra mindez, hogy itt közreadjam? Azért, mert levelet hozott a posta. A mai magyar tömegbélyeggel, a kék, négyforintos kasté- lyossal. Es véletlenül kiválóan olvasható a bélyegző is. Azt írja: Levélfeldolgozó Üzem. Talán furcsa, talán nevetséges, de ez a felirat torkomat szorítóan elszomorított. Mi lesz, úgy a kétezer-hatvanadik évben, egy Magyarországon lakó kisiskolás bélyeg- gyűjtő — és netán az apja — kedvtelése? Bújják-e majd a térképet, s keresik-e — hogy messzibb ne menjünk — Kaposvárt, Nagybajomat, Szenyért, Szennát... Találgatják-e. hogy vajon szerelmeslevél, pereskedő irat vagy mi más indult el a négyforintos kastélyos alatt... Hiszen előbb-utóbb bizonyára mindenütt lesz levélfeldolgozó üzem, amelyben a gépek gyorsan és nagyon pontosan pecsételnek. Pontosabban, mint Szobráncon a postáskisasszony, aki fehér csipkegalléros, sötétbordó blúzt viselt. Miért épp azt? Mert én most úgy képzelem. Mert el tudom képzelni. Nincs bajom a civilizációval, hiszen élvezem áldásait. Mégis bánt olykor, és félek tőle, hogy elsze- mélytelenítő tökéletességével el-eltöröl belőlem, belőlünk valamit. Valami fontosat. Akkor is fontosat, ha az olyan apró, mint egy posfai pecsét. Luthár Péter