Somogyi Néplap, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-05 / 265. szám
1988. november 5., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK — Megvan — bökött a helységnévre a friss tanítói diplomát szerzett Fekete László. S hogy örömének nyomatékot is adjon, még egyszer, ízlelgetve maga elé mondta a falucska nevét: Szenna. Éppen csak véget ért a világtörténelem eddigi legnagyobb gazdasági válsága, még reggelente, a tanítás kezdetekor egész Magyarországhoz imádkoztak a kis nebulók, nem ama csonkához, amelybe születniük adatott, amikor egy alföldi városkában azt olvasta a Köznevelés hasábjain, hogy Szennában kántortanítói állást hirdetnek meg. Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy komoly esélyei lehetnek. — A falu presbiterei döntöttek — emlékezik vissza több mint fél évszázad múltán Fekete László. S máig pontosan megőrizte emlékezetében azt a szoros eredményt hozó .szavazást, amelynek végén huszonegy jelentkező közül őt választották. Vajon tudták-e az akkori elbírálók, hogy mennyire jót cselekszenek fallujuk számára? Idézzünk föl egy tavalyi képet! író—olvasó találkozóra szólt a meghívó a szennai művelődési házba. Nem kellett különösebben fáradozniuk a szervezőknek, elég volt annyit közölni a falu népével, hogy a Szenna című díszes kiállítású könyvet fogják bemutatni, és jelen lesz az esten a kötet szerzője, Fekete tanító úr is. A kezdéskor kétszáz ember szorongott a szűknek bizonyuló nézőtéren, öregek, fiatalok egyaránt. Jöttek látni újra a tanító urat, tiszteletüket tenni azért a sok fáradságos munkáért, amit tőle kaptak. Az esten jelen levő újságíró így számolt be az esetről az egyik fővárosi lapban: „Én itt eleddig csak egyszer fordultam meg. Ottjártamkor a íközség teljes lakosságának egynegyed ,része a jművelődési házban foglalt helyet. Ez semmivel sem jelent kevesebbet, mintha Budapesten bő félmillió, Párizsban két és fél millió, ,Tokióban esetleg négymillió ember jött volna össze egy- idöben ugyanazon a helyen. Ha lenne ekkora hely, és ,ha én felelősséget .vállalnék a számokért. És nem is \valami világot rengető beat-koncert, netán sportesemény megtekintésére !gyülekeztek, hanem azért, mert kíváncsiak voltak egy öreg tanító bácsira.” A pályázat és a találkozó között eltelt ötvenhárom év. Vajon meddig kellene beszélgetnünk, hogy minden lényeges mozzanatát fölelevenítsük? S akkor még hol maradnak azok a pillanatok, amelyek szóban elmondhatatlanok? Mint például az: mit érezhet egy húszegynéhány éves fiatalember, aki elindul Dunapatajból Somogyba, hogy tanítói fogadalmának eleget tegyen. Több száz évre visszamenőleg értelmiségi családból származó őseitől örökölte azok üzenetét: bárhol is dolgozzék, szolgálnia kell. Ezzel az útravalóval bocsátotta el a szülői ház mind a nyolc gyereket. — Az első pillanatban megszerettem Szennát — mondja emlékezőn Fekete László. — Megszerettem, mert tiszta, rendes házakat találtam itt, és szorgalmas, tehetséges embereket. Hamar rájöttem, hogy ez a falu, bár a megyeszékhelytől alig nyolc kilométerre van, mégis meglehetősen zárt település. Emiatt sokkal jobban megőrizte a Doktor néptanító hagyományait — s örömömre ezt teszi ma is —, mint a többi környező község. Sokan •úgv vélték ezért, hogy Szenna elmaradottabb település. Pedig erről szó sincs! Sok értelmes, jó eszű tanítványom volt. sokan megállhatták volna a helyüket a magasabb pírra vetettem a legfontosabb tanulságokat. Figyeltem az esküvői szokásokat, hivatalos •voltam a keresztelőkre, disznótorokra. Ezeken is sok érdekességet fedezhettem föl. Nagy előnye volt, hogy Ismereteim gyarapodása nem direkt módon, hanem a lehető legtermészetesebben történt. Óriási mennyiségű anyag gyűlt össze. Ami a megyei könyvtár kiadásában tavaly megjelent, ennek csák egv töredéke. A kötet előszavában a néprajzi szakember ezt írta: „A magyarországi tudományok történetének igen jeles, szorgos, egyidőben nélkülözhetetlen alakjai voltak a dr. Fekete ILászlók, akik nem csupán művelődéstörténeti adatgyűjtést végezték egész életükben fizetség nélkül, hanem sokszor még a tanítást is.” Mint ahogy anyagi hasznát soha nem látta Fekete László a munka mellett megszerzett jogi diplomájának sem. Gyermekkori álmát valósította meg csupán az egyetem elvégzésével. Később a tanárképző főiskolát is elvégezte. Igv történhetett aztán, hogy a falu lakói hol tanító úrnak, hol doktor úrnak, hol tanár úrnak szólították. Mindig igazat mondtak. iskolákban is. Mindig sajnáltam azonban, hogy a szülők nem kockáztatták meg gyermekeik taníttatását, hiábavaló volt minden rábeszélésem. Ügy tartották, hogy a legbiztosabb kenyeret a föld adja. Jómódú emberek éltek Szennában, akik magukat majdhogynem arisztokratáknak tartották. Kicsit le is nézték a tisztviselőt, aki nem művelt földet. Amolyan cselédnek tartották. A hatosztályos iskolában évfolyamonként átlagosan tíz-tíz tanuló járt, természetesen egyedül kellett tanítanom őket. — Napjainkban, amikor annyit hallunk a tanárok túlterheltségéről, szinte hihetetlen, ihogy lehetett ezt hosszú távon egészséggel, türelemmel bírni. Mi a leglényegesebb különbség az akkori és a mostani tanítók között? — A hivatástudat nagyon mély volt bennünk. Tudtuk, hogy a gyerekek egész életűikben csak annyi műveltséget szereznek, amennyit beléjük verünk a hat év alatt. Éppen ezért minden lehetséges eszközt meg kellett ragadnunk, hogy átadjuk a legfontosabb ismereteket. A napi tanításon kívül gyermek- és felnőtt-színjátszócsoportot vezettem, évente három-négy darabot is előadtunk. Nem múlt el nagyobb ünnep, hogy a kultúrházban ne léptek volna föl a gyerekek és a felnőttek a frissen betanult előadással. Természetesen a tanárnak kellett vezetni a leventeoktatást, munkaköréhez tartoztak a kántori szolgálatok is. — Hogyan kezdődött a helytörténeti anyag gyűjtése? — vetem közbe, mert éppen az asztalon levő Szenna című kötetre esik a tekintetem. — Szinte az első naptól kezdve gyűjtöttem az anyagot. Számomra soha nem volt elfecsérelt idő. Ha megláttam, hogy a tűzmester, aki ügyeletet adott, éppen ráér, rögtön beszédbe elegyedtem vele. s otthon paA hírre, hogy a faluba érkezett Fekete tanító úr, még ma is felpezsdül az élet. Egy középkorú férfi idős szüleit szólítja elő a szoba mélyéről, hogy elmondhassa: milyen nagy újság van. A tanító úr pedig mindenkit ismer, mindenkit a keresztnevén szólít, érdeklődik a családról, a szülőkről, a gyerekekről. Tudja, kit ért gyász a legutolsó találkozás óta, és kinek született unokája. Vigasztal és dícsér szavaival. — Nagyon szigorú ember volt a tanító úr — súgja Bödő Sándorné —, de megtanított bennünket mindenre, áldja meg érte az Isten minden lépését. Igen, a szigorúság. Jellemzője volt ez a kor néptanítóinak. S nemcsak másokhoz, hanem önmagukhoz is. Hogy honnan hozták magukkal? Otthonról, az iskolából? Könnyedén majdhogynem azt írtam: nem fontos ma már. Pedig mennyire fontos volna megtudnunk! Látva a tanító úr visszatérését a faluba, azt is hihetnénk: szép és megtisztelő feladatot látott el, megérte rááldozni egy életet. S valóban: egy meleg fogadtatásnál, a hajdani tanítványok tiszteleténél nem lehet nagyobb öröme a tanítónak. Mert teljessé, egésszé tették ezek a találkozások Fekete László életét is. Még akkor is, ha időközben a történelem ólomcsizmájával átgyalogolt az életén, miként korosztályából annyi társáén. Századunk nagy forgószelei nem engedték, hogy az emberek egyszerűen csak ellássák a munkájukat. Ezért került Fekete László is egészen a Donig, s meglehet, éppen súlyos sebesülésének köszönheti, hogy idejében hazakerült. Széttárt karjaiban most is egy nép tehetetlensége összegező- dik: vittek bennünket. Gyűlöltem Hitlert, mégis mennünk kellett... Amikor már annyira remélték a nyugalmat, újabb tragédia érte az országot, s vele együtt Fekete László nemzedékét is. Elég ennyit mondanunk: az ötvenes évek... Eszembe jutnak a fentebb idézett szavak. A Fekete Lászlók, ha úgy kívánta az ország érdeke, fizetség nélkül is dolgoztak. Mondjuk ki — bár számukra ez már soha nem fog elégtételt jelenteni —, cserébe igazságtalanul bánt velük a történelem ... Több mint három évtizednyi tanítóskodás után Fekete László Büssübe került. Azt folytatta, amit Szennában elkezdett. Mint ahogy a picinyke Nagytoldipusztán is, ahonnan nyugdíjba ment. Sok-sok szép emlékkel, s mégis némi hiányérzettel. Soha nem végezhetett jogászi munkát, amit gyermekkorában olyannyira szeretett volna. Vigasztalásul talán két fia szolgálhat Fekete László számára, hiszen mindketten ügyvédként dolgoznak. — László fiam Kaposváron dolgozik; szerencsénk van, egy házban is lakunk. Tamás Szekszárdra került. Mindkettőjüket dicsérik a szakmában. S ott látom ezeknél a szavaknál Fekete László arcán azt az elégedett és büszke, emlékező mosolyt, amelyet nemrégiben, szennai sétánk során fedeztem föl. Már indultunk kifelé a faluból, amikor egyszer még visszanézett, s elmerengve azt mondta: — A szakfelügyelet azt írta a jelentésében, hogy a főnévi igenév alanyként való alkalmazásának fölismerése járási szinten Szennában az első helyre tehető ... Szavaiból éreztem, hogy ez nagy eredmény. Indokolt hát a tanító úr mosolya. S csak ennyit mondok magamban: — Megvan. S tudni vélem azt is, hogy mi van meg ... Varga István
