Somogyi Néplap, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-05 / 265. szám
8 Somogyi Néplap 1988. november 5., szombat > ï ggg % ; IRODALOM, KÖZMŰVELŐDÉS Anton Mihajlovics Lavinszkij: A Patyomkin páncélos A forradalmi korszak művészete A művészet századeleji forradalmának egyik legaktívabb központja Európa legszegényebb régiója Oroszország volt. A tízes évek folyamán itt jönnek létre zseniális művek a modern korról, a gép, a technika koráról. A művészet megújítói olyan fantasztikus konstrukciókat, merész ötleteket, nem konvencionális műformákat kívánnak a politika szolgálatába állítani, amelyek előtt az utca népe, a forrongó embertömeg döbbenten áll. Hogyan is számolt be erről Ehrenburg? ,,Eszembe jut 1918. május elseje. Moszkvát a futuristák és szupre- matisták vásznai díszítették. A mállott vakolatú házakon, az empire stílusú magánpaloták oszlopos homlokzatain tébolyult négyzetek csatázNyikolaj Szemjonovics Gyem- kov: Tcxtiltcrv, mintája Bu- g.vonij lovashailscrege tak hasonló rombuszokkal; szemük helyén háromszögekkel virító arcok dívtak. Egy vénasszony, amint megpillantotta a hatalmas halszemével rámeredő kubista vásznat, imigyen jajveszé- kelt: „Azt akarják, hogy a sátánt imádjuk”. A riadalom, a fintorgás, az elutasítás végül is jogos. Hisz éppenséggel az összes korábbi művészetfogalom elutasítására törekedtek az avantgárd alkotói. Mégis, a meghökkenéssel együtt is, Európa hitt az újban. Milliók hittek abban, hogy a semmiből új világ építhető. A művészetben is. Ez az avantgárd lényege. A művészet forradalmáé. A valóság nem utánzandó. A művészet a társadalom többi szférájával egyenrangú valóság. Vajon egymásra talál művészet és forradalom? A művészet forradalmából a forradalom művészete válik? Ez volt a szovjet-orosz időszak kultúrájának nagy kérdése. / Malevics, Kandinszkij, Tatlin, Rodcsenko, Punvi. Gcncsarova, Alekszandr Vesznyin, Larionov, Chagall. Piroszmani vásznai a művészet megújításának annyi útját, a radikális esztétikum annyi lehetőségét vetik föl, amely szinte példa nélkül álló. Az egyik kijelenti: a művészet másfajta szemlélődést kíván, mint bármikor korábban, másfajta asszociációk hálóját szövi — a mű nem a valóság fölötti ideálszférában lubickol, hanem mindennapos anyagokból és gondolatokból épít utópista konstrukciót. A másik egyáltalán idejétmúltnak nyilvánítja a műalkotások szemlélődés révén való megközelítését, fogalmi tárgyalást kíván meg, azaz a művészetet „átfilozofálja". Az új esztétikum nevében fogant harsány, futurista vagy konstruktivista műként is értékelhető plakátokat, tipográfiákat. Épületterveket, amelyek valójában plasztikai vázlatok, az építés-hitvallásról szóló etűdök, fantáziák. Agitációs vonatok tervét, amelyek arról a mély meggyőződésről tanúskodnak, hogy az ember, az ösz- szes ember kész radikálisan megváltoztatni az életét. „Nem kell túlzott fantázia annak elképzeléséhez, hogy az emberi történelemnek utánunk következő korszaka ismét a nagy és kollektív alkotások korszaka lesz, amikor roppant térségű városokban hatalmas konstrukciókat fognak felállítani” — Leonyid Tycrentyerics Csup- jatov díszletterve a Vörös vihar eimü baletthoz Sztrahov—Braszlavszkij : Vlagyimir Uljanov (plakát) kiáltott föl a művészek egyike. Sűrű, konfliktusokkal teli időszak volt a húszas évek, ás nem az avantgárd diadalmenete. Az új művészet hívei létrehozták a maguk intézményeit, oktatási formáit — s közben elméleteik is sokat változtak. De a hagyományosabb művészeti törekvések hasonló határozottsággal és zajossággal igyekeztek berendezkedni az új rendbe, pozíciókat biztosítani maguknak. A konfliktusok élesek voltak — egészen addig, míg meghatározóvá nem vált a művészetre is kiterjedő felsőbb döntési, utasítási eljárás. A művészet újra az ideálszférába emelkedett, akár csak az udvari festők idején. B. A. Á nyíltság és az átépítés mozgóképei 1917 októberének politikai- társadalmi üzenetét egy izmosodó művészeti ág: a film is tolmácsolta a maga eszközeivel. S míg az utóbb klasszikussá vált nagyok — Eizenstein és társai — megindulására az amerikai film hatott erőteljesen, később már az ő munkásságuk termékenyítette meg az óceán túlpartján alkotókat. S ahogyan a nyíltság s az átépítés folyamata kezdett új világpolitikai korszakot a nyolcvanas évek derekán, úgy kísérhetjük nyomon ezúttal is a film szerepvállalását a roppant feladatok megoldásában. A még pontosabb elemzés azt is kimutatja, hogy egyik-másik szovjet rendező egyik-másik alkotása megelőlegezte a peresztrojka és glasznoszty kibontakozását. Nem valamiféle jóslás volt ez, hanem művész és politikus azonos látásmódjából következett — habár más-más területeken. Példának okáért Vagyim Abdrasitov egy sor kemény, szokatlan hangvételű filmjére utalhatunk (Megállt a vonat, A bolygók együttállása, Plumbum, avagy a veszélyes játék). Egy új állampolgári szemlélet kifejeződései a mozgóképen. A kérlelhe- tetlenségé a régi módszerek, a kegyes hazudozások iránt, a türelmetlenségé a kiváltságokhoz körömszakadtig ragaszkodó, élősködő hivatalnoki-bürokrata rétegekkel szemben, tespedjenek bár párt- avagy tanácsi posztokon. A szovjet értelmiség felelős személyiségei szót emeltek a természet gigantomá- niás megzabolázásának programja ellen. így tett Elem Klimov, aki tragikusan korán elhunyt felesége, Lari- sza Sepityko művét folytatva a Búcsú szívszorongató kockáin az oktalanul — bár jószándékct sem nélkülöző szempontok alapján, hangzatos szólamok jegyében — elpusztított értékek mellett száll síkra, tiltakozva az embereknek felső parancsok puszta végrehajtóivá alacso- nyítása, megszomorítása, alapvető jogaik semmibevétele ellen. Ugyanígy születtek — óriási vihart kavaró — do- kumentumfilmek, tabudöntők a szovjet ifjúságról, Afganisztánról, Csernobilről, Juris Podnieks és mások alkotásai. A múltat, a közelmúltat is ót kellett értékelni. Kiszabadultak filmdobozbörtö- nükből — egyebek között — Kira Muratova két évtizeddel ezelőtt készült alkotásai, melyek hús-vér embereket mutattak be, idegeikben szorongással és megaláztatással hosszú időszakok testilelki próbatételei folytán, meghazudtolva a máris létező, tökéletes, boldog, hősies szocialista ember filmes sablonjait. Bemutatták nemrég Alek- szandr Aszkoldov 1965 és 68 között készült, s gorombán elmarasztalt filmjét, a Komisszárt, mely miatt a rendezőt akkor kizárták a pártból, és elüldözték a szakmájából. (Jancsó Miklós magyar—szovjet remeklésének, n Csillagosok, katonáknak a vetítésére tévedt be eztán valahol, s ez az élmény erősítette meg Aszkoldovot: van értelme a művészi megalkuvást nem ismerő küzdelemnek. Nem véletlen Asz- kcldov ráhangolódása Jan- esóra: érzékelhető a rokonság ^kettejük művészi látásmódja között.) Ember és történelem viszonya tárul elénk, új megközelítésben, fölkavaró módon, egy kisfiát megszülő, a polgárháborúból egy időre kiszakadó komisz- szárnő életútjának fölvillan- tásával. A legmagasztosabb eszme jegyében sem szabad megtagadni önmagunkat, föl- függeszténi — akár időlegesen — erkölcsi önellenőrzésünket, mert a torzult magatartás magát az eszmét is CSÖND LESZ A VILÁGON? A fiatalember nem azért fékezett a monori országút egyik feltételes buszmegállója előtt, mert általában szánalommal viseltetik a havas esőben buszra várakozó magányos egyedek sorsa iránt. Nem. A fiatalember azért fékezett és állt meg, mert hanyag eleganciájához a nagyvonalú gesztusok gyakorlása is hozzátartozik. — Tudja, uram — mondta, miután rezzenetlen arccal végighallgatta hálálkodó makogásomat —, eleinte lel- kiismeretfurdalást éreztem, amikor ezzel az Opellel emberektől hemzsegő buszmegálló mellett voltam -Jcénytélén elhajtani. A visszapillantó tükörben gyakorta láttam, amint leplezetlenül pa- rázslanak utánam a gyűlül- ködő pillantások. Akkor azt hittem, hogy a kocsit gyűlölik, illetve azt az életformát, amire egy ilyen elegáns nyugati márka következtetni enged. Azóta világosabban látok, uram. Jól tudom, hogy a gyalogosok nem a kocsira dühösek, hanem arra, aki benne ül. Ha ők ülnének egy Opel volánja mellett és én állnék a buszmegállóban, semmi bajuk nem volna a világgal. Tudja, uram: az emberiség még mindig a csecsemőkorát éli. S egy csecsemő csak addig bőg, amíg meg nem kapja a cumiját. Ezért én a nagy forradalmakat sem tudom komolyan venni, nem én, uram. Nem többek tömeges méretű hőbörgéséknél. És ha mindenki megkapja a maga cumiját — csönd lesz a világon. No, isten áldja! Monorra értünk, ki kellett szállnom. Őszintén örültem neki. Addig ugyanis — a hálaérzettől még mindig átitatva — úgy heherésztem, mintha egyetértenék jótevőm elméletével. Pedig nem értettem egyet vele, csak éppen túl hálás voltam neki ahhoz, hogy vitatkozzam azzal, amit mond. Ezért örültem a megérkezésnek: menekülhettem saját lekenye- rezett lelkiismeretem elől. A forradalmárt és a hő- börgőt az első pillanatban valóban nem lehet megkülönböztetni: mind a kettő elégedetlenkedik. Az alapvető különbség csak hosszabb távon derül ki: a hőbörgő csak azt tudja, hogy mi az, ami ellen lázad, míg a forradalmár azzal is tisztában van, hogy mi az, amiért lazád. Óriási különbség. Mert a hőbörgőt el lehet hallgattatni néhány odavetett konccal — „cumival”, ahogy ismeretlen jótevőm mondta —, eltorzítja. Ugyanezt fogalmazza meg — a művészi hatás egészen más erőterében ugyan — Jurij Kara filmje, a Másnap háború volt, iskolás fiúk és lányok önmagukra döbbenéséről egy olyan időszakban, amikor tömeg- hisztériaként terjedt a gyanakvás, a rágalmazás, a kollektív önpusztítás ... Lehetne sorolni még a példákat. De tán ennyiből is kitetszik: a szovjet film immár nem mennyiségi mutatók igézetében próbál hatni a magyar nézőre, a magyar társadalomra, nem egy kötelező — s nagyra duzzasztott — fogyasztás eredményeképp válik ízlésvilágunk, gondolkodásmódunk részévé, s legfőképp nem a kriti- kátlan átvétel, utánzás ösztönzője, hanem az önállóság, saját feladataink megtalálása irányába mutat. Naponta esedékes megújulásunk, fel- szabadulásaink serkentője ily módon. Kölcsönös magasztalások üres szózatai után: ma valódi szövetségesünk. Kőháti Zsolt a forradalmár viszont elégedetlenkedni fog mindaddig, amíg eszméje testet nem olt, vagy ha már testet öltött: amíg eszméjét „meglovagolni” igyekvő törekvéseket észlel maga körül. S mindezt függetlenül egyéni sorsának, saját szociális helyzetének alakulásától. Láttam én már karón varjút. Láttam embereket, akik — a nép bizalmából magasabb polcra kerülvén — hamar elfelejtették, hogy honnan kerültek oda. Láttam a szegényeknek nem egy prófétáját megtollasodni és kispolgárrá silányulni az indulatokban is. Láttam kényelmetlen írót lelkileg elké- nvelmesedni abban a villában, amit rebellis műveinek a honoráriumaiból építtetett. És láttam olyan őrmestert, aki a hajdani jutásiaktól közkatonaként elszenvedett sérelmeit a félszeg újoncokon igyekezett megtorolni. Láttam, láttam, és mindig elgondolkoztam: rengeteg esettséget, emberi gyarlóságot hordozunk még az idegeinkben. És amíg hordozzuk, addig '--a forradalom nem ér véget. Az a forradalom, amely az Auróra ágyúlövésére robbant ki. Én annak a forradalomnak az évfordulóját képtelen vagyok a szabványünnepek közé besorolni. Mert ünnepeink zömében kegyelettel emlékezünk valakire vagy valamire, személyre vagy eseményre, valami lezárta, elmúltra, mindenképpen befejezettre. A forradalom ünneplése viszont nem rekedhet meg az emlékezésnél, a kegyelet lerovásánál, mivel a forradalom folyamatot jelent. Máig ható, ma is zajló folyamatot. A régi rend megdöntése csak a kezdet volt. Az új rend kivirágoztatásához szükséges tudati magasság meghódítása még nagyon is hátra van. A szocialista gondolkodású és életvitelű emberért még nem fejeződött be a harc. Sőt, mostanában éleződik, hiszen e harc kilá- tástalanságát egyre többen hangoztatják. Sokan félreértik a peresztrojkát, azt hiszik, a forradalom temetéséről-van szó, pedig ellenkezőleg: 1917 októberét most még inkább tekintjük a legnagyobb emberi lehetőségek történelmi kiindulópontjának, mint bármikor! Most, amikor az azóta eltelt idő rárakódott évtizedei közül nem egyet kell lefejteni róla, hogy világosabban láthassuk: minek a továbbvitelét kell megkísérelnünn látszólag ellehetetlenülő helyzetünkben. Forradalmárokra és nem hőbörgőkre van szükség manapság elsősorban, forradalmárokra, akiknek közösségi indulatait nem tompíthatja el saját sorsuknak sem jobbra, sem pedig rosszabbra fordulása. Forradalmárokra, akiknek tisztánlátását nem vakíthatja el az egyéni útjuk hepehupáin felverődő por sem. Forradalmárokra, akiket nem silányít el a magasabb beosztás — és forradalmárokra, akiknek nem derogál a „közlegényi" állapot, akik szürke eminenciásként sem renyhék küzdeni a szocialista közösség veszélyeztetett érdekeiért, félretéve vélt vagy valóságos sérelmeket, elfelejtve bosszantó igazságtalanságokat. Forradalom... A szó barikádokat idézett hajdan — idézze ma az „eszme-barikádokat”. A felszaggatott utcakövek helyett idézze ma az elszaggatott tudati béklyókat. A halálra szánt lelkesedés villámcikázásait pedig váltsa !c! szívünkben az éleire szánt céltudatosság örök- mécs-szívósságú lobogása. Baranyi Ferenc