Somogyi Néplap, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-05 / 265. szám

8 Somogyi Néplap 1988. november 5., szombat > ï ggg % ; IRODALOM, KÖZMŰVELŐDÉS Anton Mihajlovics Lavinszkij: A Patyomkin páncélos A forradalmi korszak művészete A művészet századeleji forradalmának egyik legak­tívabb központja Európa leg­szegényebb régiója Oroszor­szág volt. A tízes évek fo­lyamán itt jönnek létre zse­niális művek a modern kor­ról, a gép, a technika korá­ról. A művészet megújítói olyan fantasztikus konstruk­ciókat, merész ötleteket, nem konvencionális műformákat kívánnak a politika szolgá­latába állítani, amelyek előtt az utca népe, a forrongó em­bertömeg döbbenten áll. Hogyan is számolt be erről Ehrenburg? ,,Eszembe jut 1918. május elseje. Moszk­vát a futuristák és szupre- matisták vásznai díszítették. A mállott vakolatú házakon, az empire stílusú magánpa­loták oszlopos homlokzatain tébolyult négyzetek csatáz­Nyikolaj Szemjonovics Gyem- kov: Tcxtiltcrv, mintája Bu- g.vonij lovashailscrege tak hasonló rombuszokkal; szemük helyén háromszö­gekkel virító arcok dívtak. Egy vénasszony, amint meg­pillantotta a hatalmas hal­szemével rámeredő kubista vásznat, imigyen jajveszé- kelt: „Azt akarják, hogy a sátánt imádjuk”. A riadalom, a fintorgás, az elutasítás végül is jogos. Hisz éppenséggel az összes korábbi művészetfogalom el­utasítására törekedtek az avantgárd alkotói. Mégis, a meghökkenéssel együtt is, Európa hitt az újban. Milliók hittek abban, hogy a semmi­ből új világ építhető. A mű­vészetben is. Ez az avant­gárd lényege. A művészet forradalmáé. A valóság nem utánzandó. A művészet a társadalom többi szférájával egyenrangú valóság. Vajon egymásra talál mű­vészet és forradalom? A művészet forradalmából a forradalom művészete vá­lik? Ez volt a szovjet-orosz időszak kultúrájának nagy kérdése. / Malevics, Kandinszkij, Tatlin, Rodcsenko, Punvi. Gcncsarova, Alekszandr Vesznyin, Larionov, Chagall. Piroszmani vásznai a mű­vészet megújításának annyi útját, a radikális esztétikum annyi lehetőségét vetik föl, amely szinte példa nélkül ál­ló. Az egyik kijelenti: a művészet másfajta szemlélő­dést kíván, mint bármikor korábban, másfajta asszo­ciációk hálóját szövi — a mű nem a valóság fölötti ideálszférában lubickol, ha­nem mindennapos anyagok­ból és gondolatokból épít utópista konstrukciót. A má­sik egyáltalán idejétmúltnak nyilvánítja a műalkotások szemlélődés révén való megközelítését, fogalmi tár­gyalást kíván meg, azaz a művészetet „átfilozofálja". Az új esztétikum nevében fogant harsány, futurista vagy konstruktivista műként is értékelhető plakátokat, ti­pográfiákat. Épületterveket, amelyek valójában plaszti­kai vázlatok, az építés-hit­vallásról szóló etűdök, fan­táziák. Agitációs vonatok tervét, amelyek arról a mély meggyőződésről tanúskod­nak, hogy az ember, az ösz- szes ember kész radikálisan megváltoztatni az életét. „Nem kell túlzott fantázia annak elképzeléséhez, hogy az emberi történelemnek utá­nunk következő korszaka is­mét a nagy és kollektív al­kotások korszaka lesz, ami­kor roppant térségű váro­sokban hatalmas konstruk­ciókat fognak felállítani” — Leonyid Tycrentyerics Csup- jatov díszletterve a Vörös vihar eimü baletthoz Sztrahov—Braszlavszkij : Vla­gyimir Uljanov (plakát) kiáltott föl a művészek egyike. Sűrű, konfliktusokkal teli időszak volt a húszas évek, ás nem az avantgárd diadal­menete. Az új művészet hí­vei létrehozták a maguk in­tézményeit, oktatási formáit — s közben elméleteik is sokat változtak. De a hagyo­mányosabb művészeti törek­vések hasonló határozottság­gal és zajossággal igyekeztek berendezkedni az új rendbe, pozíciókat biztosítani ma­guknak. A konfliktusok éle­sek voltak — egészen addig, míg meghatározóvá nem vált a művészetre is kiterjedő felsőbb döntési, utasítási el­járás. A művészet újra az ideálszférába emelkedett, akár csak az udvari festők idején. B. A. Á nyíltság és az átépítés mozgóképei 1917 októberének politikai- társadalmi üzenetét egy iz­mosodó művészeti ág: a film is tolmácsolta a maga esz­közeivel. S míg az utóbb klasszikussá vált nagyok — Eizenstein és társai — meg­indulására az amerikai film hatott erőteljesen, később már az ő munkásságuk ter­mékenyítette meg az óceán túlpartján alkotókat. S ahogyan a nyíltság s az átépítés folyamata kezdett új világpolitikai korszakot a nyolcvanas évek derekán, úgy kísérhetjük nyomon ez­úttal is a film szerepválla­lását a roppant feladatok megoldásában. A még pon­tosabb elemzés azt is kimu­tatja, hogy egyik-másik szov­jet rendező egyik-másik al­kotása megelőlegezte a pe­resztrojka és glasznoszty ki­bontakozását. Nem valami­féle jóslás volt ez, hanem művész és politikus azonos látásmódjából következett — habár más-más területeken. Példának okáért Vagyim Abdrasitov egy sor kemény, szokatlan hangvételű film­jére utalhatunk (Megállt a vonat, A bolygók együttállá­sa, Plumbum, avagy a veszé­lyes játék). Egy új állampol­gári szemlélet kifejeződései a mozgóképen. A kérlelhe- tetlenségé a régi módszerek, a kegyes hazudozások iránt, a türelmetlenségé a kivált­ságokhoz körömszakadtig ra­gaszkodó, élősködő hivatal­noki-bürokrata rétegekkel szemben, tespedjenek bár párt- avagy tanácsi poszto­kon. A szovjet értelmiség fele­lős személyiségei szót emel­tek a természet gigantomá- niás megzabolázásának prog­ramja ellen. így tett Elem Klimov, aki tragikusan ko­rán elhunyt felesége, Lari- sza Sepityko művét folytat­va a Búcsú szívszorongató kockáin az oktalanul — bár jószándékct sem nélkülöző szempontok alapján, hang­zatos szólamok jegyében — elpusztított értékek mellett száll síkra, tiltakozva az embereknek felső parancsok puszta végrehajtóivá alacso- nyítása, megszomorítása, alapvető jogaik semmibevé­tele ellen. Ugyanígy születtek — óriási vihart kavaró — do- kumentumfilmek, tabudön­tők a szovjet ifjúságról, Af­ganisztánról, Csernobilről, Juris Podnieks és mások al­kotásai. A múltat, a közelmúltat is ót kellett értékelni. Kisza­badultak filmdobozbörtö- nükből — egyebek között — Kira Muratova két évtized­del ezelőtt készült alkotásai, melyek hús-vér embereket mutattak be, idegeikben szo­rongással és megaláztatás­sal hosszú időszakok testi­lelki próbatételei folytán, meghazudtolva a máris lé­tező, tökéletes, boldog, hő­sies szocialista ember filmes sablonjait. Bemutatták nemrég Alek- szandr Aszkoldov 1965 és 68 között készült, s gorombán elmarasztalt filmjét, a Ko­misszárt, mely miatt a ren­dezőt akkor kizárták a párt­ból, és elüldözték a szakmá­jából. (Jancsó Miklós ma­gyar—szovjet remeklésének, n Csillagosok, katonáknak a vetítésére tévedt be eztán valahol, s ez az élmény erő­sítette meg Aszkoldovot: van értelme a művészi meg­alkuvást nem ismerő küz­delemnek. Nem véletlen Asz- kcldov ráhangolódása Jan- esóra: érzékelhető a rokon­ság ^kettejük művészi látás­módja között.) Ember és tör­ténelem viszonya tárul elénk, új megközelítésben, fölkavaró módon, egy kisfiát megszülő, a polgárháborúból egy időre kiszakadó komisz- szárnő életútjának fölvillan- tásával. A legmagasztosabb eszme jegyében sem szabad megtagadni önmagunkat, föl- függeszténi — akár időlege­sen — erkölcsi önellenőrzé­sünket, mert a torzult ma­gatartás magát az eszmét is CSÖND LESZ A VILÁGON? A fiatalember nem azért fékezett a monori országút egyik feltételes buszmegálló­ja előtt, mert általában szá­nalommal viseltetik a havas esőben buszra várakozó ma­gányos egyedek sorsa iránt. Nem. A fiatalember azért fékezett és állt meg, mert hanyag eleganciájához a nagyvonalú gesztusok gya­korlása is hozzátartozik. — Tudja, uram — mond­ta, miután rezzenetlen arc­cal végighallgatta hálálkodó makogásomat —, eleinte lel- kiismeretfurdalást éreztem, amikor ezzel az Opellel em­berektől hemzsegő buszmeg­álló mellett voltam -Jcényté­lén elhajtani. A visszapillan­tó tükörben gyakorta lát­tam, amint leplezetlenül pa- rázslanak utánam a gyűlül- ködő pillantások. Akkor azt hittem, hogy a kocsit gyűlö­lik, illetve azt az életformát, amire egy ilyen elegáns nyu­gati márka következtetni en­ged. Azóta világosabban lá­tok, uram. Jól tudom, hogy a gyalogosok nem a kocsi­ra dühösek, hanem arra, aki benne ül. Ha ők ülnének egy Opel volánja mellett és én állnék a buszmegállóban, semmi bajuk nem volna a világgal. Tudja, uram: az emberiség még mindig a csecsemőkorát éli. S egy csecsemő csak addig bőg, amíg meg nem kapja a cu­miját. Ezért én a nagy for­radalmakat sem tudom ko­molyan venni, nem én, uram. Nem többek tömeges mére­tű hőbörgéséknél. És ha min­denki megkapja a maga cu­miját — csönd lesz a vilá­gon. No, isten áldja! Monorra értünk, ki kel­lett szállnom. Őszintén örül­tem neki. Addig ugyanis — a hálaérzettől még mindig átitatva — úgy heherésztem, mintha egyetértenék jóte­vőm elméletével. Pedig nem értettem egyet vele, csak ép­pen túl hálás voltam neki ahhoz, hogy vitatkozzam az­zal, amit mond. Ezért örül­tem a megérkezésnek: me­nekülhettem saját lekenye- rezett lelkiismeretem elől. A forradalmárt és a hő- börgőt az első pillanatban valóban nem lehet megkü­lönböztetni: mind a kettő elégedetlenkedik. Az alapve­tő különbség csak hosszabb távon derül ki: a hőbörgő csak azt tudja, hogy mi az, ami ellen lázad, míg a for­radalmár azzal is tisztában van, hogy mi az, amiért la­zád. Óriási különbség. Mert a hőbörgőt el lehet hallgat­tatni néhány odavetett konc­cal — „cumival”, ahogy is­meretlen jótevőm mondta —, eltorzítja. Ugyanezt fogal­mazza meg — a művészi ha­tás egészen más erőterében ugyan — Jurij Kara filmje, a Másnap háború volt, isko­lás fiúk és lányok önmaguk­ra döbbenéséről egy olyan időszakban, amikor tömeg- hisztériaként terjedt a gya­nakvás, a rágalmazás, a kol­lektív önpusztítás ... Lehetne sorolni még a példákat. De tán ennyiből is kitetszik: a szovjet film im­már nem mennyiségi muta­tók igézetében próbál hatni a magyar nézőre, a magyar társadalomra, nem egy köte­lező — s nagyra duzzasztott — fogyasztás eredménye­képp válik ízlésvilágunk, gondolkodásmódunk részé­vé, s legfőképp nem a kriti- kátlan átvétel, utánzás ösz­tönzője, hanem az önállóság, saját feladataink megtalálá­sa irányába mutat. Naponta esedékes megújulásunk, fel- szabadulásaink serkentője ily módon. Kölcsönös magasztalások üres szózatai után: ma va­lódi szövetségesünk. Kőháti Zsolt a forradalmár viszont elége­detlenkedni fog mindaddig, amíg eszméje testet nem olt, vagy ha már testet öltött: amíg eszméjét „meglovagol­ni” igyekvő törekvéseket ész­lel maga körül. S mindezt függetlenül egyéni sorsának, saját szociális helyzetének alakulásától. Láttam én már karón var­jút. Láttam embereket, akik — a nép bizalmából maga­sabb polcra kerülvén — ha­mar elfelejtették, hogy hon­nan kerültek oda. Láttam a szegényeknek nem egy pró­fétáját megtollasodni és kis­polgárrá silányulni az indu­latokban is. Láttam kényel­metlen írót lelkileg elké- nvelmesedni abban a villá­ban, amit rebellis műveinek a honoráriumaiból építtetett. És láttam olyan őrmestert, aki a hajdani jutásiaktól közkatonaként elszenvedett sérelmeit a félszeg újonco­kon igyekezett megtorolni. Láttam, láttam, és mindig elgondolkoztam: rengeteg esettséget, emberi gyarlósá­got hordozunk még az ide­geinkben. És amíg hordozzuk, addig '--a forradalom nem ér véget. Az a forradalom, amely az Auróra ágyúlövésére rob­bant ki. Én annak a forra­dalomnak az évfordulóját képtelen vagyok a szabvány­ünnepek közé besorolni. Mert ünnepeink zömében kegyelettel emlékezünk va­lakire vagy valamire, sze­mélyre vagy eseményre, va­lami lezárta, elmúltra, min­denképpen befejezettre. A forradalom ünneplése vi­szont nem rekedhet meg az emlékezésnél, a kegyelet le­rovásánál, mivel a forrada­lom folyamatot jelent. Máig ható, ma is zajló folyama­tot. A régi rend megdöntése csak a kezdet volt. Az új rend kivirágoztatásához szükséges tudati magasság meghódítása még nagyon is hátra van. A szocialista gon­dolkodású és életvitelű em­berért még nem fejeződött be a harc. Sőt, mostanában éleződik, hiszen e harc kilá- tástalanságát egyre többen hangoztatják. Sokan félreér­tik a peresztrojkát, azt hi­szik, a forradalom temeté­séről-van szó, pedig ellenke­zőleg: 1917 októberét most még inkább tekintjük a leg­nagyobb emberi lehetőségek történelmi kiindulópontjá­nak, mint bármikor! Most, amikor az azóta eltelt idő rárakódott évtizedei közül nem egyet kell lefejteni ró­la, hogy világosabban lát­hassuk: minek a továbbvi­telét kell megkísérelnünn látszólag ellehetetlenülő helyzetünkben. Forradal­márokra és nem hőbörgőkre van szükség manapság első­sorban, forradalmárokra, akiknek közösségi indulatait nem tompíthatja el saját sorsuknak sem jobbra, sem pedig rosszabbra fordulása. Forradalmárokra, akiknek tisztánlátását nem vakíthat­ja el az egyéni útjuk hepe­hupáin felverődő por sem. Forradalmárokra, akiket nem silányít el a magasabb beosztás — és forradalmá­rokra, akiknek nem derogál a „közlegényi" állapot, akik szürke eminenciásként sem renyhék küzdeni a szocialis­ta közösség veszélyeztetett érdekeiért, félretéve vélt vagy valóságos sérelmeket, elfelejtve bosszantó igazság­talanságokat. Forradalom... A szó ba­rikádokat idézett hajdan — idézze ma az „eszme-bari­kádokat”. A felszaggatott ut­cakövek helyett idézze ma az elszaggatott tudati bék­lyókat. A halálra szánt lelkesedés villámcikázásait pedig váltsa !c! szívünkben az éleire szánt céltudatosság örök- mécs-szívósságú lobogása. Baranyi Ferenc

Next

/
Thumbnails
Contents