Somogyi Néplap, 1988. szeptember (44. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-17 / 223. szám
1988. szeptember 17., szombat Somogyi Néplap 11 KÖZELKÉPEK MÁS EZ A HAJMÁS Autóval .Kaposvárról mindössze 20 perc alatt .eljuthatunk Hajmásra, mégis mire a mellékútról is mellékebb- re kanyarodva odaérünk, úgy érezhetjük: a világ végére kerültünk. Elég azonban néhány órát eltölteni a 271 lakosú faluban, s láthatjuk: nagyon is közel van ide a megyeszékhely, ráadásul egyre közelebb kerül. A júliusban felállított nyilvános telefonfülkéből például közvetlenül lehet hívni a/, ország minden részét. Az út. amelyen naponta tíz — menetrendjében a nagy, ipari üzemek műszakváltásához is igazodó — autóbusz-járat- pár megy Kaposvárra, épp ott jártunkkor kapott új burkolatot. — Már csak a víz kell ahhoz, hogy az alapellátás szempontjából „összkomfortos" legyen a falu — mondta Jádi János elöljáró, aki számos közéleti tisztsége mellett (a közös tanács elnök-helyettese, a községi pártalapszervezet titkára) a tavaly alakult vízműtársulat elnöke is. — Szeptember 30-a a módosított határidő, s ha a munkát versenytárgyaláson elnyerő tsz egy kicsit tempósakban dolgozik, el is készül. Ha mégsem, nehéz lesz az emberek elé állnom. Nem tűrik a magyarázkodást, csak a tetteket fogadják el meggyőző érvként. Már szinte hallom: „Ne beszélj nekünk nehézségekről! Ígérted vagy nem ígérted?” Végül is nékik lenne igazuk. Egy-egv család hozzájárulása 30 ezer forint. A szervezéskor valóban beszéltem a határidőről. Tudtam ugyan, hogy egy faluban csak egyszer lehet hamisan ígérni, mégis mondanom kellett, valamit, ha meg akartam nyerni őket. Egyelőre hetenként tartálykocsiban szállítják Hajmásra az egészséges ivóvimiközben mások kevesebből is tisztességesen élnek. Helyben dönthettük el például, hogy a nekünk jutó pénzből, egy harmadik buszváró épüljön-e vagy a kultúrhá- zajt tatarozzuk. A többség érdekének megfelelően az utóbbit választottuk, vállalva néhány ember berzenkedését is. Lám, nemcsak országosan, kicsiben sem könnyű úgy dönteni, hogy mindenkinek tetsszen. A szívbetegsége miatt épp táppénzen levő Jádi Jánost elkísértem az orvosi rendelőhöz. Ott találkoztunk Kis Bank Lajossal, a szentbalá- zsi közös tanács elnökével. — Az építőbrigádunkat jöttem ellenőrizni; a volt iskola-, most könyvtárépületet tatarozzák. Igaz, olyankor is gyakran kijövök, ha nincs hivatalos dolgom. Haj- mási vagyok, itt nőttem fel, a szüleim ma is itt ólnak, emellett mint tanácstag a hajmási elöljáróságnak vagyok a tagja. — Ez elég okot adhat, hogy azzal vádolják: Hajmással kivételez. — Ezt nem tehetem akkor sem, ha valóban kedves nekem ez a falu. Szerencsére nálunk nincsenek „székhelyiközség—társközség" viták, mert az egész térségJádi Janas arról beszélt, hogy vízvezeték vagy telefonfülke alighanem elöljáróság nélkül is épült volna itt... — Az elöljáróság nem létesítményeket, inkább önbizalmat adott a falunak. A tudatot, hogy helyben is van hová fordulniuk; hogy van fórum, amely csak az ő érdékeiket képviseli. Egy se- gélykérelemről olyanok döntenek, akik pontosan tudják a rászorultság mértékét, hogy — mondjuk — a papíron nem szereplő jövedelmekkel együtt is miért nem tud megélni a család egy héttel a fizetésnap után, ben arányos fejlesztésre törekszünk. A három északibb községünkben már korábban megépült a vízmű, így az ott élőknék is meg kellett érteniük, hogy most Gá- losfa, Kaposgyarmat és- Hajmás vízgondjának az Orvoslása a feladat. Hajmáson nyomát sem tapasztaltam a máshol- gyakori kisközségi sértettségnek, túlfűtött lokálpatriotizmusnak. Az, hogy nem volt itt a régi korokban mezőváros, sem népi hagyományairól híres, virágzó falu, megóvta az iitt lakókat .a túlzott óhajoktól és az elégedetlenséget gerjesztő nosztalgiától. — Különjárat viszi reggelente 37 iskolásunkat Szent- balázsra, a hat óvodás korút pedig Gálosfára — így Jádi János. — Igaz, hogy kényelmesebb lenne, a helyben tanulhatnának, csakhogy (s ezt az emberek is belátják) a volt kis iskolában képtelenek lennénk akár csak megközelítőleg is olyan Oktatási föltételeket teremteni, mint amelyek Szentbalázson vannak. Hasonlóképp azt is, hogy hat gyereknek nem építhetünk óvodát. Abban a tanácselnök és az elöljáró is egyetértett: a mai Hajmás különbözik abban a tíz év előttitől, hogy már nem kérdéses a fennmaradása. Az elmúlt években megállt az elvándorlás, sőt — igaz, ez nem találkozik minden „őslakó” tetszésével — új családok is költöztek ide... — Azért én a föltételét is látom annak, hogy megmaradjanak itt az emberek — mondta Jádi János. — Nem valamiféle fejlesztésre, hanem az itt igen jelentős vadkárok megfékezésére gondolok. A környék vadállománya túlszaporodott, s már a tsz sem termel gabonát ezen a területen. Ha eat a gondot nem sikerül megoldani — s ehhez nem elégséges a pénzfoeni kártérítés —, sokan fölhagynak majd a gazdálkodással, s talán el is mennek. — Egyetértek azzal, hogy ez gond — vette át a szót Kis Bank Lajos —, ez azonban mái" nem kérdőjelezheti meg Hajmás holnapját. Tapasztalom, hogy a Kaposvárhoz közelebb eső társközségekben hogyan fogynak él az építési telkek, s nem nehéz megjósolni: rövidesen itt is megnő az igény. Két új építési engedélyt most adunk ki hajmásiaknak, jönnek azonban majd mások is. Talán még olyan kaposvári fiatalok is, akik a 15 kilométer távolságnál fontosabbnak tartják, hogy elfogadható áron otthonhoz jussanak. Az apró véleménykülönbség nyomán azon gondolkodtam, hogy Jádi Jánosnak mint a tanács kommunális alkalmazottjának s tanácselnök-helyettesnek Kis Bank Lajos a felettese. Ugyanakkor a tanácselnök tagja annak az elöljáróságnak, amelyet Jádi János vezet. — Nemigen törődünk mi a titulusokkal. Egyszerűen falubeliek vagyunk és- munkatársak — mondták egymást kiegészítve. — Ha vita van, az érvek győznek és nem a rang. A közeli Kistótváros mellett, épp a megyehatáron uránérc után kutatnak. A hajmásiák azt beszélik: aligha eredménytelenül, ha egyszer a Gálosfára tartó villamos távvezetéket is Kistótváros felé kanyarítva építették. Annyi tény, hogy a közelben 80 fokos melegvizet találtak. A „szerepnélküliséghez” már hozzászokott falu lakóinak jólesik az álmodozás a további jövő. szédítenek tetsző lehetőségeiről. Bíró Ferenc Autóstoppal Londonba Hat fontért kínai txótár — Mindent meg lehet tanulni, egyedül, autodidakta módon — magyarázza mosolyogva Varga Tamás. Tekintetem a kínai nyelvkönyvre téved, amely az asztalán fekszik kinyitva. — Ehhez persze ösztönzésre van szükség, folytatja. Nagyon szeretném látni a Himaláját, s talán, legális munkalehetőség is adódik Kínában. A szákállas fiatalember az osztqpáni általános iskola tanítójaként februárban középfokú angol nyelvvizsgát tett, négy és fél évig tartó tanulás után. — Nem volt különösebb célom az angol nyelvvel, de éreztem: ha nem fogok hozzá, elveszek itt a faluban. A szellemi pezsgés ugyanis egyetlen kis településre sem jellemző. — Milyen módszerrel tanult? — Naponta hallgatom az English by Radio műsorát, de a rövidhullámon a Fü- löp-sziigetek angol nyelvű adásait is el tudom csípni. Sokszor előítélettel fogadták rádiózásomat, hiszen a rövidhullám sokaknak csupán a Szabad Európát és az Amerika Hangját jelenti. Természetesen politikai műsorokat is hallgatok: ez a látóköröm tágulását és egy állandó nyelvi közegben élést jelent számomra. — A nyáron Londonban egy háromhetes nyelvtanfolyam hallgatója volt... — A BBC minden évben szervez nyelvtanfolyamot, ennek az idén a Westfield Kollégium adott otthont. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy bejussak. Levélben értesítettem őket, hogy szívesen vállalnék valamilyen munkát: a nyelviskola környékén szinte bármit, csak ott lehessek. Válaszukban ezt udvariasan elutasították, arra kértek, hogy próbáljak ösztöndíjat szerezni. Ekkor már éreztem, hogy sikerülnie kell. Hamarosan az International House-tól és az English Speakingtől megkaptam az ösztöndíjat. És nyáron elindultam autóstoppal... — Miért? — Hát nemcsak a romantika miatt: az utazás anyagi vonatkozásai tartottak visz- sza a kényelmesebb lehetőségektől. Három nap alatt értem Osztopánból Londonba, közben rengeteg élménnyel gazdagodtam. Egyrészt kevés olyan autóban ültem, amelyben ne beszéltek volna angolul, másrészt számos érdekes emberrel ismerkedtem meg. A belgák szinte „egymásnak adtak”. Ha az út szélén ücsörögve ettem a konzervet, odajöttek és megkérdezték, hogy elyiheitnének-e. Egy éjszakát töltöttem az út mentén hálózsákban, de akkor sem voltam egyedül. Karján egy fonott bőrszíjat mutat, amelyet azon az estén egy Peruból hazatérő brémai fiatalembertől kapott. — Hányán vettek részt a londoni tanfolyamon? — Huszonhárom ország százhétven diákja gyűlt ösz- sze Svédországtól Kenyáig, Törökországtól Spanyolországig. Délelőttönként nyelvórákat, különböző előadásokat hallgattunk, délután pedig kiegészítő, fakultatív foglalkozásokat tartottak. Esténként színiélőadásokra, kabarékba és zenés színházakba jártunk, hétvégén pedig ismerkedtünk a környező városokkal. Az élményeit három napig mesélte a feleségének, amikor hazajött. Szó esett a jól képzett, rugalmas tanárokról, a nagyszerű programokról, az angolok hidégvérű- ségét megcáfoló kedvességről. A tanfolyam örökös aranyszabálya: a saját anyanyelvén senki nem beszélhet a társaival. Cinkos mosollyal teszi hozzá: — Három magyar társammal azért többször is áthágtuk ezt az alapszabályt. Néha muszáj volt! Az élményekről összegezve ennyit mond: — Három hétig jártam a föld fölött ! Londonban szerzett barátai között elsőként egy idősebb kínai nyelvtanárt említ: — A Yunnan tartomány egyik kis hegyvidéki falujából érkezett. A kulturális forradalom előtt angoltanárnak készült, aztán húsz évig „reformálták a gondolatait” egy disanófarmon. A londoni tanfolyamon rendezett szónoki versenyen élete történetét mondta el. Ekkor tudtuk meg, hogy a felesége a legkövérebb disznót adta el, hogy nyelvtudása felfrissítése érdekében egy rövidhullámú rádiót vehessenek. Tragikusan humoros történet az élete. Ekkor már foglalkoztam a kínai nyelvvel és óriási sikerélményt jelentett, ha valamit megértett kínai beszédemből. Ezen felbuzdulva mindjárt hat fontot áldoztam egy angol- kínai szótárra. Azóta is ezt használom. Rövid néhány perc alatt beavat a kínai beszéd és írás rejtelmeibe. Megtudom, hogy két reform is egyszerűsítette a jeleket, ám még mindig kétezer jel ismerete szükséges ahhoz, hogy valaki ne számítson analfabétának. Beszédben viszont négyszáz szótagot használnak négy — ereszkedő, emelkedő — tónusban. — Nehéz lenne sztorikat kiemelni a Londonban töltött három hétből. Minden perce tökéletesen szolgálta a célomat: többet és jobban tudni angolul. Tamási Rita
