Somogyi Néplap, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-06 / 187. szám

\

, & 'Sss/S y/'//,j ÿ,/' '''s',,,'- "y/#, ' '/ v&t'p'z '' &B& 'tytt/'/í/-'' I ^ 'v. ySS&'AS,//- <• •• ftffiggj ' "4 />*'/' jjjMili Jgfóggftg&fó 8 „í„ ; a ggfö ,4<Ú/'' ,4 8 .. £

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

8 ___________________________________________Somogyi Néplap________________________ 1988. augusztus 6., szombat

E

gyéni

összhangzatok

Bartha László nyolcvanéves

Történelem és emlékezés

Kolozsvárott született, 1908-ban. A festőművész mindig kicsit másképpen éli meg kora nagy kataklizmáit. A festőt nem a történeti korszakok szerint osztályozzák, neki saját időszámítása van. Igaz, a történelem ezekbe is beleszól. Bartha Lászlónak is volt jó néhány olyan éye, amikor — ő maga mondta így — „fejben kellett festenie”.

1933-foani jött el a képző- művészeti főiskoláról; ekkor már mestere, Benkhard Ákos tanársegédje volt. Ugyanebben az évben — és ennek is már ötven éve — fedezte fel magának Tihanyt. Az 1937—39-es éveket Rómában töltötte mint ösztöndíjas. Ám soha nem lett a római iskola, az újklasz- szicizmus képviselője.

Mindegyik időszaka megBartha László: Akt

A bérház tömbnehéz fala és a hinta között egy nagyjából háromszögletű füves térség húzódott. Füves? Legföljebb valamikor volt az. De miután ezt a területet szemelték ki futballpályának, és minden más harci terepnek a környékbeli bérházak srácai, csak pár ványadt fűcsomó emlékezett a régi szép időkre.

Közel a bérházhoz poroló ágaskodott, de hát ez nem zavart senkit; hol futbalil- kapunak használták, hol hegyoromnak, hol rejtekhelynek. Mikor mire volt szükség. Hasznos dolog az ilyen poroló, annyi arcot ölthet fel, amennyit a gyerekek beleképzelnek. A térség közepén a kis vöröslevelű fácskával már kevesebbet tudtak kezdeni. Hiszen ha kettő lett volna! De így?

Tépték hát ágait, törzsét, levelét. Nem rosszindulatból, nem kegyetlenségből. A játék törvényeiből eredően. A fiúk játékainak törvényei parancsolták így, ahonnan a szelídség, a figyelem meg a csönd hetedhét határba száműzetett. Megjósultuk a fa korai kimúlását, csodáltuk eddigi szívós erejét.

Ám egy délután csoda történt. Legalább tizenöt fiú tolongott a fa körül. A legkisebb lehetett vagy hároméves; nemigen értett még semmit a dologból, de bámult a fa tetejébe, ahol az a csodálatos valami lapult. A legidősebb fiúnak — tán már nyolcadikos — már módszerei is voltak, mit lehetne tenni.

Odafenn, a kis vöröslevelű fácska legmagasabb ágán egy árva, nyúzott, kopott kis

hozta a maga nagy képét: az önarckép főiskolás korában már bizonyíték, ahogyan Horváth György írja Bartha Lászlóról szóló könyvében : „Egy töprengő lélek módszeres önfeltárása... a tömegek biztos érzékeltetése, a szerkezet gondos megválasztása, a motívumok rendszerezett kiépítése.” Tihany fényeit, parti hangulatát idézi az Esti kocsizás.

A római termést bemutató kiállítás után ismét fordult Bartha László útja. A háború éveit szülőföldjén töltötte, a Hargitán, Szé- kelyvarságon, egy pásztorfaluban. Ott születtek meg a kemény erdei embereket, a küzdelmes erdei munkát bemutató képei.

1946-ban nemcsak az újjászülető béke, hanem egy ösztöndíj, egy újabb tapasztalatszerzési lehetőség is előre lendítette: Párizs. 1948-ban

macska miákolt. Szürke és fehér csíkok, foltok villogtak a bundáján, de olyan volt az, mint a vedlett rókáé, ráadásul félelmében föl is borzolta a szőrét. De macska volt, s macskaságá- nál csak riadtsága volt nagyobb. Már kimerészkedett a legvékonyabb ág hegyére, most már nemcsak attól félt, hogy alulról az a sok rikol- tozó, csattogó fogú szörny eléri őt, attól is félt szegényke, hogy lepottyan. Mert amilyen szerencsétlen kinézete volt, ez még nem is a talpára esett volna.

A fiúk kurjongattak, ri- koltoztak.

A legidősebb csendet intett.

— Le kell szedni. Ki a 1 egkönnyebb ?

A ‘ választás a hároméves formára esett.

— Tudsz fogódzkodni, öcsi?

— Tudok — mondta lelkesen az apróság, pedig fogadom, azt se tudta, mit jelent a szó.

— Akkor a vállamra ülsz; én felmászok veled egy vastagabb ágra, onnan eléred, és leveszed.

Mindjárt akadtak kritikusok is,'hevesen tiltakoztak a terv ellen. Hogy le kell piszkálni bottal, hozni kell egy létrát, keresni kell egy hosz- szú srácot, és így tovább. A „vezér” azonban külső segítség nélkül akarta megoldani a dolgot, s a rémült macska félelmei közepette nyakába ültette a kis lurkót.

— Nem éri el — hallatszott egy luciferi hang.

érkezett haza terveikkel, ak- varellekkel, immár kiteljesedett érett festői szemlélettel. S akkor jöttek a „fej- ben-festés” évei. Eleinte még dolgozni tudott műemlékesként, restaurátorként, majd 1952-től ez a lehetőség is beszűkült. 1955-ben nevezték ki feleségét, Veronikát Tihanyba múzeumigazgatónak, s e fordulat ismét kedves lelki tája felé terelte. De hát lehet a tavat Egry József után megfesteni? — kérdezte magától. Aztán megszülettek az első képek a téli Balatonról. A tó ria— A Dezső majd lepoty- tyan — közölte egy másik.

— Még a feje is beszakadhat — avatkozott be a harmadik, de a többség csendet parancsolt. A nagyfiú ugyanis nyakában a kicsi terhével ügyesen föllépett az alsó ágra.

— Eléred már?

— Nem — üvöltötték lentről kórusban.

Följebb lépett.

A kis fácska ágai vékonyaik voltak és törékenyek, hajladoztak. Alul a fiúk álltak, egyre sűrűbb tömeget alkotva, most már némán és izgatottan.

— Eléri... — suttogta valamelyik, mire a többiek lepisszegték.

Odafenn a kicsi félni kezdett.

— Leszállók... — sápítot- ta el magát, mert a kezdetben jó játék után megérezte az ingatag helyzetet.

— Dehogy szállsz — szólt rá a lova —; fogd meg a macskát!

— Ezt?

— Ezt.

Az új feladat új bátorságot öntött a srácba, s nyújtózkodni kezdett. Egyszer elérte.

Megmarkolta csöppnyi ujjaival a macska bundáját.

Az, szegény, annyira félt, hogy nem volt ereje tiltakozni. Csak nyávogott egy keserveset, de az is a torkán akadt az üdvrivalgástól, ami a fa alól felharsant.

Néhány pillanat, s a fiúk lenn voltak, a macska már a nagyobbik kezében lihegett. No, gondoltam, mostagyonverik vagy kiszúrják a

násos képe, föntről nézett, rálátásos perspektívából az a sorozata, amely most már mindenki számára érvényesen meghatározza, felismerhetővé teszi Bartha Lászlót. Bartha rátalált arra az egyetemes struktúrára, amely végre keretét és rendszerét is megteremtette képeinek. Solymár István írta róla: „ ... a koloristát nem feltétlenül a harsány színek jellemzik, hanem inkább az egyéni összhangzatok.” Kékzöld összhangzat a rianó Balaton, vörös-fehér az 1962-es Alumínium — ajkai, gyári élményeinek summá- zata —, szürke-fekete-villó- zó fényű az Állomás. Mindegyik olyan kép, amely nem csupán az ő, hanem a magyar képzőművészet egy- egy korszakát is jelzi.

Banthánál ugyanis a kor- szakolhatóságnál fontosabb, jellemzőbb a logikus egymásra épülésben kitapintható folyamat. ' Körüljárja a témát, akvarelljein, gouache- ain megfogalmazza, majd megfesti olajban, amely esszenciája lesz mindannak a tanulságnak, amit addig fölvetett. A valóságból egyre több általánosítható jegyet bont ki. Mai képeinél a szemlélőnek egyre hosszabb felfedezőutat kell bejárnia a festő mélységeinek megértésében; igaz, jelei egyszerűek, tiszták. Mélyeiben közös gondjaink fogalmazódnak.

Húsz éve Kőszegen él. A felikapott Tihanyból erdő- sebb, csöndesebb tájra költözött. Itt festi lényegre törően fogalmazott képeit.

T. A.

szemét; ő lesz az ellenség, a megsemmisítendő ellenfél, a harci vágyakat rajta ki lehet élni igazán.

Azonban más történt.

A nagy fiú ölébe vette a macskát és sorra járultak hozzá a többiek. Egyesével. Tülekedés csak az elején volt: mindenki egyszerre

akarta megérinteni. De aztán rájöttek a rendre, és mentek sorban, szépen megsimogatni annak az ijedt kis állatnak csapzott bundáját. Ha nem látom, nem hiszem. Bennem már feloldódott a feszültség, az aprócska ember ott kuporgott a nagyfiú mellett, a zsákmányszerzésben többet tett, több volt a joga is.

A fiúk simogatták a macskát, de azt hiszem, a szegény állat közben idegbajt kapott. Csak ezzel tudom ugyanis magyarázni, hogy az első adandó alkalommal, amikor a jámborság és szelídség megtelepedett a lurkókban, hirtelen lendülettel kiszabadította magát, és futásnak eredt.

Futás? Lihegő menekülés, eszeveszett kapkodás, ugráló ritmusú száguldás volt ez.

S abban a pillanatban a gyereksereg utána. És ismét hangosak és harciasak voltak, üvöltötték és száguldottak ők is, a legcsekélyebb reménye nélkül annak, hogy valaha is utolérik az idegbajos macskát.

Csak a kicsi kuporgott még ott sokáig a fa alatt, mint aki nem tudja elhinni, hogy az a csodálatos tünemény csak úgy kiszaladt a kezei közül. Fölnézett a fára, de ott már nem volt semmi, csak néhány vöröslő őszi levél.

Bényei József

Idős emberek társaságában hallottam egy nehezen felejthető mondatot. Szeretném hibátlanul idézni. Ha nem tévedek, így fogalmazta meg gondolatát, a behavazott fejű erdei munkás: „Ha mindenki százszor fontosabbnak hiszi a maga hasznát az ország javánál, akkor egyszerre tesszük tönkre saját személyünket meg a hazát is.”

Ez így, túlontúl bölcselke- dőnek, iskolásnak tetszett. Szunyókált is emlékezetem valamelyik zugában hosszúhosszú ideig. Mígnem ugyanegy délelőttön három koros látogatóm mondandója nyomán visszarévedtem a filozófiába hajló mondatra.

Jött hozzám egy nyolcvanon túl lévő agg fodrász. Mihály bácsi olyan nyúlánk volt mint a jegenye. Szolidan viseltes ruházatáról csak arra gondolhattam : nyilván azt a könyörtelen kérdését adja elő: igazítsam már el, hogyan élhet meg olyan csekélyke nyugdíjból, aminőt havonta átad neki a postás ... Tévedtem. Asztmás köhécselés után e szavakkal fordult hozzám az egykori figaró: _

— Megmondaná, hogyan nevelik a fiatalokat, ha az udvarunkban élő srácok azt mind tudják, melyik popénekes pusztult el a kábítószertől, de arról fogalmuk sincs, hogy miről híres Do- berdó. Beszélgettem egy fiatal katonatiszttel, és ő úgy tudta, a mohácsi csatában negyedik Béla volt a magyar sereg vezére.

Zavartan méregettem látogatómat:

— És amiért jött Mihály bátyám? Miben lehetek szolgálatára?

Arcomba nevetett:

— A tüdőtágulásomról beszéljek? Vagy arról, hogy a redőnyös negyedórás munkáért két százast kért tőlem? Vagy hogy a házkezel őség...

De legyintve elvágta saját szavát. Uramisten. Ez a szegény vénember kínzóbbnak érzi az ország gondját a saját kínjainál.

Amikor már történeti tájékozatlanságaink és sok tu- datzavarunk megannyi jelét fölsoroltuk, új barátom így búcsúzott :

— Éjjel-nappal a jövőről megy a szöveg. Komolyan gondolják, hogy a történelem majd holnap kezdődik?

... Még végig se gondoltam diskurzusunk lényegét, rámnyitotta az ajtót Pali bácsi, a hetvenkilenc esztendős nyugalmazott MÁV-kő- műves Erzsébetről, a Köztemető útról.

Valahogy így szólt:

— Hallottam, tartja magát egy legenda. Hogy Petőfi annak idején Szibériába került. És expedíció menne annak a Petrovits nevű magyar őrnagy sírjának a föltárására, mert szeretnék hazahozni a nagy költő maradványait. Nahát ezért jöttem.

Elmosolyodtam. Íme, egy jelentkező a kutatóútra. Ámde Pali bácsi merőben másért .keresett föl. Elmondta, hogy siheder korában egy már akkor is vénségesen vén ember beavatta élete nagy élményébe. Abba, hogy mint tizennyolc éves legényke a szabadságharc egyik magas rangú tisztjének pucerája volt. Azt mondta el neki, hogy ifjan, a fehéregyházi csata után látta Petőfit, aki a harcban tüdőlövést kapott. A súlyosan sebesült civilruhás poétát többen egy csőszkunyhóba vitték, s ott az őrnagy elvérzett. Erre nyomban szekérre tették a nemzet nagy fiának holttetemét, és három katona által kísérve Budára szállították. Ott is temették el.

Mit tagadjam, a történet minden valószínűtlensége ellenére is meglepett. És csodálkozásomat sem palástolva az öregnek szegeztem a.kérdést: mi célja volt azzal, hogy nekem adta elő az ügyet.

— Mi? — vett szemügyre bizonytalanul. — Hát az, hogy még véletlenül se kerüljön illetéktelen a sírba, amelyre kiírják Petőfi nevét.

Lehet, ezrével vannak, akik többet és pontosabbat tudna az úgynevezett Petőfi rejtélyről, mint az én fáradt MÁV-kőművesem. De hogy a történelem lelke elevenebben munkálkodott benne, mint sok historikusban, az előttem nem szorul bizonyításra. És az sem, hogy az ő Petőfi rajongása magában rejt valamit, ami több annál, amit a vaskos tanulmányok megfogalmazni képesek. Nem adatok perrendszerű bizonyságai vannak jelen ebben, és nem a tudomány fölényes ereje. Inkább valami, ami kis remény, kevéske vágyódás, némi félelem, titkolhatatlan önérzet ... Valami... valami... ami nem követel magyarázatot.

Akárcsak harmadik aznapi látogatóm dolga, öt nehezen titulálhattam volna bácsinak, hisz nyugdíjas létére is fürge, jó erejű. Szintén egy történetet mondott el. Nem hallomásból tud róla, egyik koronatanúja az ügynek.

Kezdődött pedig Cinkotán, 1944. december 21-én.

Aznap a frontszakasz nyilas parancsnokai kivégeztették három fiatal magyar katonát, mert elhagyták alakulatukat, mivel nem látták értelmét a különben is reménytelen harcnak. Elrettentő példát kívántak nyújtani a fasiszta elöljárók. Még a falu lakosaiból is odatereltek vagy 100—120 embert az ítélet végrehajtásához. Az agyonlőtt kiska- tonák véres testét pedig napokig — úgymond — közszemlén tartották. Ezt követően a cinkotai öregtemető egyik sarkába, jeltelen sírba hántolták őket.

A község népe tudta, hogy mártírok nyughelye az a sír, ápolta is. Így volt ez két esztendővel ezelőttig, amikor fölszámolták Cinkotán az öregtemetőt. Akkor az én emberem levélben hívta föl a temetkezési vállalat igazgatóját: tartozik az utókor a három vértanúnak annyival, hogy exhumálják őket, s az új temetőben méltó végtisztességet nyújtsanak nekik.

Két éve még csak választ se kapott levelére a társadalom lelkiismeretére hivatkozó ismerősöm. Személyesen is igyekezett közbejárni, hogy történjék már végre valami. Azt az udvarias és kijózanítóan üzletszerű fölvilágosítást kapta: ha valaki megrendeli és kifizeti, a vállalat megoldja az áthelyezést.

Hát igen,. . Közben — gondolom — az illetékesek részt vesznek mindenféle ünnepi megemlékezéseken. Egyetértenek a szónokokkal. Koszorúznak, fejet hajtanak ... A látogatómhoz hasonló emberek pedig visszanéznek a múltba, eltűnődnek azon, hol vannak a gyökerei a mának. Keresik mélyebb értelmét mindannak, amit teszünk, és amit nem cselekszünk.

Talán önmaguknak sem fogalmazzák meg, számukra nem egyszerűen adatok, év- számok, pénztári tények elegye, ami oly sokszor átírt, így meg úgy magyarázott: a napi érdekek szekerébe fogott történelmünk. Valahol a sejtjeikben rejtőzik a tatárjárás rettenete, Mátyás korszakának fényessége, a kapára-kaszára kapott paraszttömegeket elöntő keserűség, az akácfa honi elterjesztésének csöndes öröme; Rákosi rémuralmának ful- lasztó esztendei.

.. . Mert nemcsak pénz van a világon, drága kortársaim. Bajor Nagy Ernő

MACSKA A FÁN