Somogyi Néplap, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-06 / 187. szám

1988. augusztus 6., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS H ihetetlen, hogy itt van. Űjra itt, ugyanezen a helyen, mint egyszer régen. Állt a kivilágított, zsongó téren, a víznyelő rács mellett. Körül a viszontlá­tott emlékek igézete: ódon árkádok, patinásra zöldült kupola, fríz, kőcsipke s a Doge-ház. Tengerhullámokra épült város: Velence. Alig ikét órája szállt le a vonatról. Szobafoglalás, hi­deg tus, aztán már loholt is a térre. Sürgős volt a mi­előbbi találkozás. Annak a régi sortos lánynak a neve­tős arca repült előtte. Meg­ismerné még? Olyan régen volt! Eltemette az idő, a háború. Ólálkodva lesett be a ven­déglőbe, ahogy otthon szok­ta, mielőtt belép. Ettől el­mosolyodott, de megmagya­rázhatatlan zavar fogta el. Érezte, hogy figyelik. Kere­sőn terelte szét a tekintetét. A teraszon megpillantotta a pirosra sült arcú lányt. Egy ■asszony meg egy férfi kö­zött ült. Őket is lángszínűre perzselte a nyár. Nem ola­szok. A férfi beszélt. Az asz- szony a fiatal lányt nézte, aztán szemével intett a fér­finak. Most mindketten erre néz­nek. Hosszúkás, szikár ar­cukon alig leplezett kíváncsi­ság. Megkereste a bejáratot. El­szántan a közelükben telepe­dett le. Magános harangto­ronyra látott. Oldalvást szemmel tarthatta a lensző­ke hajú lányt. Tekintetük összekapcsoló­dott. A férfi tovább beszél­getett az. asszonnyal számá­ra ismerős nyelven, ango­lul. Dénes egy pohár limonádét rendelt. Amott az angol ma­gához intette a pincért, s az visszajövet névjegykártyát tett az asztalára a pohár mellé. Néhány szavas üzenet volt rajta. Fölpillantott. Mr. Liketoon barátságosan bólin­tott. Egy kissé meglepődött, de a tekintgető lány fölbá­torította. Az asztalukhoz lépett. Be­mutatkozván közölte, hogy magyar. A sárga ruhás hölgy Mr. Liketoon felesége, Helga a leányuk. Ez fénylőn moso­lyogva nyújtott kezet. Mr. Liketoon bort töltött. Márkás, vörösbort: Lacrima Christit. A fanyar zamatot jobban kedvelte, mint ezét, de azért fenékig kiitta. A következő percben el­zsibbadt a homloka. — A magyar bor világhí­rű — szólt Dénes. — Tokaji — mondta az angol. — A külföldiek csak ezt ismerik — felelte Dénes. — Pedig sok-sok finom borunk van még. Az angol újra töltött. Koc­cintottak. Mr. Liketoon cigarettával kínálta a vendégét, aztán a lányára pillantott. Helga fölrezzent. Papa, ne kezdd el! — intett a szemé­vel. Várj még, papa. O nem Jacky — tette hozzá hang­talan üzenetéhez. A nyirkos szorongás, amely kicsapódott a bőrén, figyelmeztette az óvatosságra. Nem akarta el­riasztani az idegen férfit, aki első látásra nagy hatás­sal volt rá, a közelségétől melege lett. Kesernyés szája érzékenységről tanúskodott. Három napra jött — me­sélte Dénes, az ismerősök Párizsban várnak rá. Ott még nem járt. Velencével egyébként rég­óta tartozott magának. így látni a várost, teljes épsé­gében, még egyszer. Talán utoljára? Süllyed a lagúnák városa, házai, palotái repe­deznek. Műszerek számlálják süllyedő évtizedeit... Elkép­zelhetetlen ! Meghalhat Ve­lence, mert nincs pénz meg­akadályozni a pusztulását? Nincs rá pénze az emberi­ségnek ! Mindenféle öldöklő rémségekre viszont van ... Mr. Liketoon szinte vé­dekezőn jelentette ki: sze­rinte hiába ért ő egyet az okfejtéssel, ha úgysem kérik ki az egyéni véleményeket. Majd hirtelen hangot vált­va így szólt. — Elfogadná meghívásun­kat a jachtra? — Jacht? — Dénes tágra nyitotta a szemét. — Miféle jachtra? — Londonból azzal hajóz­tunk ide — mondta magától értetődően az angol, és megjegyezte, hogy ez a leg­kényelmesebb utazás. Az ember ugyanis otthonával együtt mozog a világban. A lány merően figyelte a vendéget. — Akár egész éjszakára ott maradhatna — toldotta meg Mr. Liketoon. — A vendégkabin rendelkezésé­re áll. Megköszönte a meghívást. A lány föllélegezve dől* hátra. Mindannyian fölkereked­tek. Helga elöl ment az anyjával. Járása, könnyű, ru­ganyos. Dénes arra számí­tott, hogy séta közben ket­tesben lehetnek egy kicsit Helga azonban az anyjához menekült, és őt az apjára hagyta. Mit akart hát? — töpren­gett magában. Hozzá sem szólt egész este, csak bizta­tóan mosolygott arca, szeme. Ismert ugyan ilyen lányokat odahaza is: hallgattak, hall­gattak, és néztek rá, ahogy beszélt. Néha órákon át csak ő beszélt. . — Megérkeztünk. Nyújtott testű, sima fehér hajó. Dénes elragadtatással dicsérte. A házigazda meg­mutatta a kabinokat, a ven­dégkabinba is bevezette. Ke­rek ablakáig ért a víz. Kiültek a fedélzetre. Mi. Liketoon whiskyt hozott. Fe­lesége jó éjszakát kívánt, és aludni ment. — Tetszik itt önnek? — kérdezte a házigazda. — Nagyon — felelte a vendég. — Régi vágyam vi­zen élni. Gyerekkoromban tengerész akartam lenni. — A lányra hunyorított. — — Nem is tudom, miért nem lettem az. Bár nekünk nincs is tengerünk. — Tartson velünk — mondta a házigazda. — Kö­rülhajózzuk a „csizmát”:Szi­cília, Nápoly, Pompeji. Sok szép napot tölthetnénk együtt. — Bár csak megtehetném! De tovább feli utaznom. Várnak. — Ö! — sóhajtott befelé a lány. Ki várja? Jó volna megkérdezni, de a kíváncsis- kodás illetlenség, s a papa mindig gentleman-like. Jó lehet annak, akit várnak. — Szívesen látnánk — mondta a papai Helga csöndben fölemel­kedett. Távolodóban hallotta a férfi válaszát. — Sajnos, nem lehet. — Sajnálom. — Mr. Like­toon az órájára nézett. — Későre jár — mondta előzékenyen a vendég. — Nem akarom föltartani. — Maradjon, ameddig jól­esik. — A házigazda fölállt. — Érezze otthon magát a körünkben ! — Köszönöm. Elszívok itt fent még egy cigarettát. Dénes a fedélzetkorlátra könyökölt. Bámulta az éj­szaka hátterén kirajzolódó várost. A távoli lámpák ap­ró fényeit. Oldalra nézett — ugyan­annak a mágikus kényszer­nek engedett, mint a Szent Márk téren. Ott állt a lány. Az árboclámpa sugarában olajosán csillant a szeme. — Azt hittem, már alszik — lépett előre Dénes, s erő­sen megszívta cigarettáját. Régóta várt erre a pillanat­ra. Kettesben Helgával. — Igazán szólhatna már — un­szolta kérlelőn. — Még nem hallottam a hangját. A lány szeme kitágult. Szomjasra nőtt pupilláján tiltakozás rebbent. Nem, ne kérdezz! — beszélt hozzá gondolatban. Inkább te se beszélj. Hallgassunk mind a ketten. — Netán így jobban tet­szik? Érdekesebb? — firtat­ta a férfi. — Játszani akar? A lány szeme fölvidult. „Hálásan bólintott. — Tudom, van ilyen já­ték. Mifelénk is ismerik, nemcsak maguknál. Kedves... A lány nem szólt, hát me­gint ő beszélt. — Sokat tapasztaltam, lát­hatja, benne vagyok a kor­ban. Nős voltam, most el­vált. Meleg az este. Megtörölte a homlokát. — De hagyjuk ezt — mondta. — Reggel kimegyek a Lidóra. Korán kelek; ta­lán le sem fekszem. Végig kell járnom az emlékeket. Verrocchio lovas szobrával kezdem. Helga megszorította a ke­zét. Fogta, szorongatta. Az­tán vinni, vezetni kezdte szótlanul, lefelé a hajómély­be. Helga hajnalban elaludt. Dénes a fedélzetre lopó- zott. Most kelt a nap, nem emelkedett még a látóhatár fölé, csupán a tenger lett egyre pirosabb. — Good morning! — Föl­rezzent. A házigazda is az ébredő tengert nézte a fe­délzetről. — Ugye, szép? — Mesés, uram. Lángoló tenger ! — Valóban — mondta Liketoon, s szeme sarkából vendégére pillantott. — Hogy érezte magát nálunk? — Remekül, uram — fe­lelte a vendég. — S befeje­zésül ez a csodás látvány! Leírhatatlan. — Remélem, meggondolta magát — mondta gyorsan a házigazda. — Nem, sajnos, nem lehet — felelte a vendég. — Kár. Őszintén sajnálom. A nap pereme fölmerült a vízből. Színes hullámokat görgetett az emelkedő fény. — Helga nagyon szép — Dénes cigarettára gyújtott, s a füst mögül Liketoon arc­élét fürkészte —, de nagyon titokzatos. Még a hangját is titkolja. — Sajnos — mondta az apa. — Elvesztette. Volt, de elvesztette. — Majd szinte bocsánatkérően megismétel­te: — I am sorry. Dénes maga elé meredt. Félkör alakú, vékony karco­lás sebezte ott a fedélzetpad­lót. — Helga ... nagyon szép — mormolta egyre öntudat­lanul. — Kérem, bármire szüksé­ge van, természetesen ren­delkezésére állok. Csak szól­jon, uram. D énes fölütötte a fejét. Az öregedő ember fa­kó szemébe nézett. — Köszönöm — szólt biccent­ve, csöndesen. — Mindenem megvan, amire szükségem lehet. S elhagyta . a jachtot. Szép álmokat! — intett búcsút a szemével. A partról hosszan vissza­nézett. A fedélzet üres volt már. Az árboc hegyén még égett a lámpa: elfelejtették eloltani. DÉKÁNY KÁLMÁN Különös meghívás jachtra Nyelvatlasz — Európáról Ha atlasz, akkor térkép — amely a vizek kékjével, a hegyek barnájával és az al­földi tájak zöldjével van téli. Van azonban másféle at­lasz is: olyan, amely példá­ul azt rögzíti, hogy kik, mit és hogyan neveznek-monda- nak egy-egy nagyobb föld­rajzi egység területén, mond­juk itt, Európában. Ez a tu­dományos munka az úgyne­vezett nyelvi atlasz. 1970-ben fordult szakma­beli kollégáihoz a holland A. Weijnen, hogy lássanak hozzá e nyelvi atlasz meg­szerkesztéséhez. Javaslata kedvező visszhangra talált, és a nagy munka elkezdő­dött. Mi, magyarok szintén kö­telességünknek éreztük be­kapcsolódni ebbe a kutatás­ba, és 1972-től kezdve folya­matosan írjuk, rajzoljuk az Atlas Linguarium Európáé szépen gyarapodó lapjait. S nemcsak írjuk és rajzol­juk, hanem a nagy munká­lat közreműködői számára olykor tudományos tanács­kozásokat is rendezünk. Egy ilyen megbeszélés volt nemrégiben a Balaton part­ján, s ott ismét számot ve­tettek arról, hogy hol áll és hogyan mozdul előre e nagy vállalkozás. Amint Dane Lászlótól, a televízió és a rádió több nyelvtudományi, nyelvmű­velő adásából ismert nyel­vész professzortól megtud­tuk, eddig a nyelvi atlasz el­ső kötetének két füzete je­lent meg. Deme professzor elsősor­ban a nyelvalkotó, a nyelv­használó népek gondolkodás­módjának, történelmi-nép­rajzi szemléletének a megis­merése miatt tartja nagyon hasznosnak ezt az együtt­működést. Ugyanígy az is fontos, hogy ez a közös munka számos európai or­szág nyelvtudósait ismét egy szakmai közösséggé forraszt­ja. . Már csak azért is, mert a már elkészült és a most for­málódó térképlapok meg a hozzájuk tartozó magyaráza­tok többnyelvűek. A munka­nyelv ugyan francia, de a kommentárok németül is és angolul is olvashatók. Az európai nyelvek atla>- szának megírásában a leg­furcsább, hogy az — a mi szóhasználatunk szerint mondva — társadalmi mun­kában készül. Afféle meg­szállott szakemberek kezd­ték el csinálni, és mindmáig ők foglalkoznak vele. Itt egy tanszékvezető, amott egy ugyancsak ügy­szerető intézetigazgató hagy­ja, biztatja, hogy egy-egy munkatársa „atlaszozzon” több-kevesebb sikerrel. Ami Magyarországot illeti, itt az Akadémia Nyelvtudományi Intézete adja a szakmai ga­ranciát, így hát nem lehet kétség afelől, hogy közre­működésünk jó bizonyít­ványt kap. Az Atlas Linguarium Európáé munkálatai 1970- ben kezdődtek meg. Azt azonban senki sem tudja, hogy mikor fejeződnek be. Egyszerűen azért, mert a té­ma kifogyhatatlan: mindig újabb és újabb fogalmak keltenek izgalmat, s kérik, követelik, hogy tudjuk: az Urálban mit idéz fel ez a szó, hogy nap, s hogy kik­ben milyen képzeteket kelt a tó, a köd, a tenger. A nemzetközi együttmű­ködésnek talán egy kevéssé ismert, de annál fontosabb vállalkozása ez a nyelvi at­lasz. A. L. Népi díszítőművészét Hosszú ideje nélkülözünk egy reprezentatív, állandó népművészeti kiállítást a fővárosban. Vidéki múzeu­maink legtöbbjében pedig — érthetően — a tájegység népművészeti anyagát gyűj­tik, állítják ki. Mégis, ha valaki a magyar népművé­szet jeles és jellegzetes al­kotásaiban akar elmélyedni, valamelyik megyei, városi múzeumba kell elutaznia. Hacsak nem vendégeskedik éppen Budapesten a gyűj­temény. Még a nyolcvanas évek­ben Indult európai hódító útjára a szombathelyi Sava- ria Múzeum néprajzi gyűj­teményéből összeállított kol­lekció. A nyugat-magyaror­szági népi díszítőművészet híres kiállítását Bárdosi Já­nos, a múzeum néprajzi osz­tályának azóta elhunyt tu­dós igázgatója szorgalmazta. És a rendkívül gazdag anya'g sikerrel szerepelt Prága, Szófia, Varsó, Krakkó, Ber­lin és Bécs kiállítótermeiben. Ezt' a vándorkiállítást kibő­vítve 1984-ben • bemutatták Szombathelyen is. S most egy évig Budapesten a Nép­rajzi Múzeumban láthatjuk a Népi díszítőművészet Vas megyében című bemutatót, a turistaszezonra legalább így csökkentve a nemzeti kiál­lítás hiányát. A nép nem alkot öncélú művészi tárgyakat, hanem csak használati eszközeit dí­szíti. E használati tárgyakon megjelenő művészetet neve­zi a szakirodalom a nép dí­szítőművészetének. Bizo­nyos használati eszközöket — tükrösöket, borotvatartó­kat, mángorlókat, sulykoló- kat, pásztorbotokat, juhász­kampókat — a tárgyakhoz, anyagukhoz illeszkedő tech­nikával, állandó motívumok­kal díszítettek. A Vas megyei gyűjtemény különösen gazdag pásztorfa­ragásokban. Különleges és korai anyaggal is rendelkez­nek. A XVIII. században geometrikus, ékrovásos tech­nikákkal, később a tájra jel­lemző spanyolozással, kar­colt díszítéssel vagy dombo­rú faragással készültek e tárgyak. Az előbbiek mérta­ni díszítményeit a szabadabb vonalvezetésű növényi orna­mentika, a virágdíszítés kö­veti, majd a múlt század elején megjelent az alakos ábrázolás is. A spanyolozás­ról az 1830-as évektől van emlékünk Vas megyéből; a fa kivájt, kifaragott mélye­déseibe spanyolviaszt nyom­kodtak. A pásztor saját ma­gát és szeretőjét, cimboráját, a betyárt gyakran faragja csakúgy, mint vallásos és hazafias jelképeket. Az ala­kok híven ábrázolják a kor öltözködési szokásait, vise­lettörténeti dokumentumot szolgáltatva ezzel. A néprajzkutatást Vas megyében a XVIII. század­ban Bél Mátyás neve fém­jelzi. Itt folytatta Sebestyén Gyula és Vikár Béla a nép- költészet gyűjtését. Kárpáti Kelemen, az első múzeum­igazgató 3600 tárggyal ala­pozta meg 1900 és 1914 kö­zött a néprajzi gyűjteményt, s a két világháború között Pável Ágoston emelte magas szintre. Dömötör Sándor néprajzos igazgató 1949-től 1956-ig Vas megyei kutatá­saival a magyar etnográfia történetébe írta be nevét. Az elődökhöz méltán folytatta a gyűjtést-kutatást Bárdosi János. Az ő emléke előtt tiszteleg ez a kiállítás. Kádár Márta Szirmay Endre PADOVA Gotok, iongobárdok, magyarok hadától még visszhangzanak a történelmi utak, Gattameláta arcán gőg, öntudat, büszkén tekint szét fekete lováról. Giotto szellemében dantei sugallat, emberarcú Krisztus néz szembe velünk, az apostolok, a katonák hevült szenvedélye panaszt, tiltakozást hallat. Antal, a szent most is megszállottan lázad, — a világban te is faláld meg hazádat, a valóság izzó tüze fel-fellobog... a harcokat szelíd századok követik, béke és tudomány egymást ölelik, és ránk mosolyognak mind a boldogok. Molnár Vilmos A megismerés művészete én meghallgatok mindenkit s újrahallgatom ha kell még kétszer mindezt pedig közbeszólás vagyis szemrebbenés arcrándulás szájbiggyesztés vállrándítás nélkül, észrevétlenül mint egy kötőszót ma is ki fogják mondani az igazságot.

Next

/
Thumbnails
Contents