Somogyi Néplap, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-06 / 187. szám

1988. augusztus 6., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Ai ■■I ■ ï­1 A PIACRÓL HAZATÉRŐBEN Degeszre tömött szatyrok­kal baktat előttem két, öt­ven év körüli asszony. A szatyrokból paprika, para­dicsom és nyári alma, hagy­ma kandikál ki. A fonott kézikosánban a zöldségcso­mókon tojások pihennek. Az egyik asszony karját egy ne­héz dinnye húzza, a másik kezében a műanyag szatyron zöldibab és néhány szem őszibarack körvonala üt át. Melegük van a trópusi iz- zadásban, időnként megáll­nak, szabaddá teszik egyik kezüket és megtörlik a hom­lokukat. — Vajon, akik ide jelölték ki a piac helyét, gondoltak-e arra, hogy piacra menet üres szatyrokkal lefelé járunk, megrakodva pedig fölfelé kapaszkodunk? — kezdte dohogását a vékonyabb ter­metű asszony. — Ráfizetne-e a Kapos Volán, ha legalább befőzési időszakban, kedden és pén­teken a piacról is indítana félóránként járatot arra föl­felé? — hangzott a nem ép­pen logikus válasz. Ezzel aztán megnyílt a panaszpa­tak zsilipje. A sarki péksé­gig akarva-akaratlanul hal­lanom kellett. — Bármennyi terem is, az árak csak fölfelé kúsznak. Annyi a gyümölcs, hogy Du­nát lehetne rekeszteni vele, mégsem restellnek 50—60 forintot kérni egy kiló őszi­barackért. És ha egy pilla­natra félrenézek, belecsúsz­tatják a rothadtját is. Van ezeknek lelkiismeretük? Mégis viszek az unokámnak egy fél kilót, mára és hol­napra. Amint hazaérek, ku­tatni kezd a táskámban. Kell ott valami kedvére va­lót találnia ... Látta a tele­vízióban? Levágják a tojók tízezreit, hogy a tojás ára a magasságos égben marad­jon ... Érti maga ezt? Ész­revette, Margitom, hogyan mérnek a piacon a százéves mérlegeken? Mint a patiku­sok, grammra... És hogy sírnak! Ha esik, az a baj, ha süt a nap, a szárazságra ke­nik a drágaságot. A kofák meg híznak rajtunk. És sen­ki nem tesz semmit. Elváltak útjaink. A könyv­tárba indultam, ahol a So- mogyvármegye című politi­kai napilap 1908-as évfolya­mában .kerestem adatokat. Felütöttem a kötetet, s még a lélegzetem is elakadt. Mintha egy csúfolódó kisör­dög írta volna a lap július 10-i számát. A legszembeöt­lőbb cikk az újság saját tu­dósi tójától Városunk köz- élelmezésére. Figyelemmel olvasom : „ ... És odáig ér­tünk, hogy a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, amelyet Európa éléskamrájának ne­veztek, annyira megdrágult az élet, hogy alig van olyan társadalmi osztály, amelynek jövedelmei egyenes arány­ban állanának az élelmisze­rek drágaságával, erőszakos drágításával... A kofaura­lom és élelmiszer ügynökök kapzsisága életbe léptette a lelketlen uzsoráskodást. A közönség zúg, békétlenkedik, követel, miközben folyik a vásár szabadon a termelő és fogyasztó rovására... A hús ára magas, akár olcsó az állat, akár drága; a la­kosság pedig békétlenkedik, hogy nem bírja elviselni a drágaságot ... A torony alatt azonban bedugult fü­lekre talált eddig a közön­ség általános panasza, elke­seredett zúgolódása.” Valóban nincs új a nap alatt. Sajnálom, hogy nem mutathatom meg ezt a cik­ket a két panaszkodó házi­asszonynak . . . Böngészem tovább a nyolcvanéves sorokat. A Kaposvár fejlődése című íráson akad meg a tekinte­tem. Reménykedem, hogy jó ötletre bukkanhatok. De azt ajánlja a szerkesztő a mér­nöki hivatalnak, hogy „az építkezési percentek és egyéb járulékok felszedésén kívül végre produkáljon va­lami közérdekű munkát is”. Napjaink szaharai forrósá­ga elolvastatja velem a Ká­nikula címet viselő tárcát. (Szerzője g.i.) „Meleg van nagyon, a sétatéren sétálnak, odalent a pályán teniszez­nek, elmentek a színészek is, meleg van és vége min­dennek ... Szünetel az élet, a forgalom és a szerelem.” A tespedtség megállapítá­sával ellentétben hírt ad a lap egy kaposkeresztúri vé­res gyilkosságról, egy pesti zsoké siófoki pajzánkodásá­ról, a budapesti Kováid gyárban pusztító tűzvészről, az épülő kölni híd leomlásá­ról, a szerb király látogatá­sának elmaradásáról, a vár­megyei gyűlés napirendjéről. A hírrovat egyik cikkén jóízűt derültem. Már a cím is csiklandozó: Vidéki és helybeli marhák. Az írás Győr városát gúnyolja ki, ahol az új vásártéren meg­különböztetést tettek a vi­déki és helybeli marhák közt. „Két táblát helyeztek el a bejáratoknál. Az egyik felirata »Bemenet a vidéki marháknak«, a másikon >>Bemenet a helybeli mar­háknak« olvasható. Az a kérdés már most — csipke­lődik kánikulai humorral a szerkesztő —, vajon a mar­hák el tudják-e olvasni a felírásokat és respektálni fogják-e azokat?” Remek korképet ad a sok rajzos hirdetés, mely az ele­gáns keresztény temetéstől az olcsó maradékvásárig ezerféle ajánlattal csalogat­ja a nagyérdemű vásárlókö­zönséget. Mennyi érdekesség néhány lapon! Érdemes for­gatni múltunk hétköznapi híradásait. De nem tudom megkerülni: talán a mi lap­jaink is érdekesebbek lesz­nek nyolcvan év múlva ... Kellner Bernât Deák Lajosné portáját rézvirágok díszítik. Az ütött- kopott, drótja-szakadt kerí­tésre fóliát tekert valaki. A füves udvaron vízbe toccsan az ember. „Vigyázzon lel­kem”, szól vissza a hetven­hat éves asszony, „ott sár van ám; nem tudom olyan messzire kivinni a vizet. Persze, hogy nem. Az asz- szony teste, akár az ostor­szíj, vékony s erős; siet előt­tünk ajtót nyitni. A magas szárú, fekete férfibakancsba bújtatott lábak erőlködve küzdenek, a bal kar kaszáló mozdulatokkal segíti a moz­gást. Gyugyon ismerik asszony néven is meg lánynéven is. Mezei Juliannaként került ide. Béndeken született, ott is járt iskolába. De hiába volt jó tanuló, hiába kedvel­te a tanító úr, kilencéves korában már makkot sze­dett az erdőn, nem sokkal később pedig a tarló, a ka­sza, k kapa tartotta el. Csí- rások voltak az urával együtt, teheneket fejtek az uradalomban. Tíz gyerekük született ugyanebben a ros­katag tömésházban, de csak öt élő maradt. Negyvenhá­romban elhalt Julis néni ura. Mondták is a népek, keríts magadnak valami jó- ravaló férjet, mert nem lesz majd, aki az udvarodról el­takarítsa a havat. Akadt is volna egy férfi, ga-mási; volt benne hajlandóság, de Julis néni úgy vélte, őt az isten öregszik a település csendben Egyre többen vesznek házat, szőlőt nincs, aki jöjjön. Az érdek­lődők javarésze nem ismeri a métert, s a gépek is ide­genek a számukra. Pedig fontos a pontosság. Vékonyra megmunkált, gon­dosan összeillesztett lapok­ból álló ládácskák sorakoz­nak egymás tetején. Szállí­tásra várnak, hogy a sám­soni Marót Völgye Tsz má­sik melléküzemágában fel­öltöztessék őket, s diploma­tatáskaként kerüljenek az áruházak polcaira. A nők a táskakereteken kívül műszerféleségekhez is készítenek fából alapokat vagy almásládákat állítanak össze. Az udvaron fáradha­tatlanul dolgozik a gatter. Van vagy hetvenéves — mondják a férfiak, hogy csak négy van belőle az or­szágban. S már csak a zsit- fai működik. Pontos szele­tekre vágja a hatalmas tör­zset. Itt lent, a „gépházban”, ömlik a friss fűrészpor, egy hatalmas hólapáttal kell időnként odébb dobálni. Ta­lán azok is megcsodálják az öreg masinát, akik Buda­pestről költöztek ide nem­rég. Nyugdíjas éveiket eb­ben a csöndes faluban akar­ják eltölteni. Vannak, akik csak nyárra jönnek, de egy­re többen vesznek házat, s még a szőlőhegy idegent alig látott vesszőit is isme­retlen kezek munkálják. Az itteniek bíznak abban, hogy a közlekedési csomó­pontba települt falut, ha más nem, ez megóvja a pusztulástól. A szőcsényi ré­szen épülő néhány új ház és az erősödő gyerekhangok is reményeket táplálnak. Ott, talán egy óvoda megnyitása sem lenne hiábavaló. A nagy „A” beitűt formá­zó villanydúc tetején szár­nyaikat próbálgatják a na­gyobbacska gályafiókák. Nem messze tőlük egy má­sik fészek maradványai vannak. A száraz, törékeny ágak amott nem tudtak meg­kapaszkodni, s a gondosan építgetett lakóhely félrebil­lenve, a vezetékre csúszva már csak néhány ágdarab, semmi más. ' Balogh P. Ferenc A nagy „A” betű forma villanydúc tetején két gólya tekimtgetett a szomszédos házak udvarára.' Semmi sem zavarja nyugalmukat; meg­szokták már a kimért, las­sú lépteket, a házak előtt üldögélő falusiakat. Ráláthatnak a pár száz méterrel távolabbi patakra, a híd után, a kanyar miatt megtört udvarú ház rende­zett, szemlére sorakozó sző­lősoraira. Ide nem hallat­szik el a faluvégi fűrészte­lep gatterének zümmögése, érezni sem lehet a fűrész­por, a fenyőtörzsek jellegze­tes illatát. Bár az egykori urasági kovács- és bognár- műhelyben berendezett fa- feldolgozó üzem közigazga­tási szempontból a somogy- zsitfai faluszélen áll, a hely­beliek a falunak ezt a részét véletlenül sem mondják Zsitfának. Az 6 szemükben a gatter Szőcsénypusztán pöfékel. Az egykori pusztának azonban nyoma sincs. Ta­karos házak épültek ezen a területen, s megszokott lát­vány az udvaron szaladgáló, három-négy éves forma gye­rekék és idősebb társaik hancúrozása. — Bár csak így lenne Zsitfán is! — gondolkodik hangosan Molnár Lajos, a zsitfai elöljáró. — Valami­kor nálunk is volt termelő- szövetkezet, de a Hunyadi téesz is hasonló sorsra ju­tott, mint több másik. Meg­indult az elköltözés, Marca­liba, Keszthelyre. A fiatalok elmentek, s a téesz megszű­nése után a faluból társköz­ség lett, Somogysámson székhellyel. Megszüntették az iskolát, igaz, egyre keve­sebb volt a gyerek, elment a pedagógus, pedig ő valahogy összefogta a falut, öregszik a település... Tavaly járdaépítésbe kezd­tek a zsitfaiak, társadalmi munkában. A kétszer há­romszáz méteres aszfaltcsík az idén talán összeér. Ma­guknak építik; nemigen szá­míthatnak rá, hogy a kör­nyék fiataljai itt telepedje­nek le vagy a helyiek ne hagyják el szülőfalujukat. A kultúrház sincs igazán ki­használva ; a javarészt nyugdíjas korúak nem ta­lálják meg a nekik való szó­rakozást. Régebben megfor­dult itt egy-egy vidéket já­ró színészcsoport, ma már híre-hamva sincs efféle mu­latságnak. Egyre több ház áll üresen. A három élelmiszerbolt el­látja a maradókat. Húsbolt is van, igaz, ahhoz buszra kell ülni, mert a két kilo­méterre levő sámsoni üzlet­be nem tudnak már elgya­logolni az öregek az alvég­ről. Azoknak is buszra kell szállni, akik Tapsonyba, a Medicorba mennek dolgoz­ni. Van erre járata a nagy- kanizsai Izzónak és munkát biztosít Marcaliban az er­dészet is. — Lenne bőven munka nálunk is — mondja Papp Géza, a fűrésztelep vezető­je. — Tizenhármán, néha ti­zenöten dolgozunk. De hiá­ba tudnánk munkát adni, ne átkozza, hogy elverte otthonról a gyerekeket. — Hát el nem vertem so­ha, de felém alig néznek. Lám, ez a ház is eltartáson van, tartana engem a vejem meg a lányom ezért a sok rongyért, kacatért, de látják ám a faluban, hogyan. El­viszik, ami van, aztán kész. Volt, hogy osibét fogtam össze nékik, párba, fóliába tettem, hogy ne büdösödjön az úton, tojást is hoztam, nyolcvankilencet. Aztán mondtam a lányomnak: ha valamit tudnátok rajtam se­gíteni, jó volna, látjátok, kétrétűén megyek, vóna munka a kertben, a házban. Erre a szóra bevágta a lány a baromfit fóliástul az ud­varba, a tojást darabonként a vájdlingba; nem viszem magammal, nem én, kiáltot­ta, maga meg nézheti, mi­kor jövök! Nohát, nem azt kellett volna mondania an­nak a lánynak, jövök anyám? persze? Aztán meg úgyis azt tesz, amit akar ... A mozaiklapos konyhában még itt-ott víz csillan, nem­rég mosta föl Julis néni; bal kézzel, mert a jobb alig mozdul. A vakolatát vesztett fal mellett fehér fémbot, mert az asszony alig lát már, a vastag üvegű ókula mögött mégis melegbarnán csillognak szemei. A fogat­lan száj köré szenetetből fon mosolyt a szó. Bizony, meg­lehetős lány voltam valami­kor, mondták is a faluban. — Aztán meg — keríti másra a szót Julis néni — amott, a tuskói határban viszik ám az emberek a szé­nát, búzát, amit érnek. Fel­kerekedtem, s elmentem az elnökhöz, mondtam, hogy most, amikor minálunk a fordulat van, bizony jobban ügyelhetne, melyik ember mit tesz! Az államnak pénz­re van szüksége, hát akkor takarítsák meg. Nem igaz? Mondta az elnök, Deákné, ha maga fiatal lenne, sokat érne. Olvasóik ám én sokat az újságból is, az öregjét ki­firtatom belőle. Az emberek odarebegnek mindig, termé­nyért, borért dolgoznak in­kább, aztán a szántón meg nem marad semmi... A földpadlós szobában feketére érett a két akasztós szekrény fája, tetejükön szaggatott meggy üvegek­ben, jó az a meggyes kőtt réteshez, uborka is van, meg egyéb gyümölcs. A má­sodik szobában egy füles kasban, zöld műanyag la­vór alatt kotlós melengeti a tojásokat. Haragosan néz föl a háborgatásra. A daráló mellett morzsolt kukorica, két tök a padlón, az öreg varrógépen limlom. A kis- kredencen papírbőrönd, tit­kokat rejt talán. Hamvadó leveleket, rózsás táviratokat egy májusi születésnapra. — Kertem is van, olyan, mint a bokréta, s jószággal virgolódom. Tyúk, csibe, ka­csa, az ólban disznó; azt a fiam hozta, malackák még. Vetőkrumplit vitt az őszön, azután azért. Persze, hogy törődök azért a gyerekekkel, de hát már olyan régen volt, hogy elmentek, s hosz- szú az idő, míg jönnek. Tud­ja, a kert, az a mindenem, hajolni jobban tudok, mint járni; nekem ez az erőm. Fogom azt a két fonott ka­rosszéket, aztán leteszem a föld végibe az egyiket, ide a kapuhoz a másikat. Ha az egyik végén kiérek, hát ott ülök le, ha a másikon, akkor ott. Ha fáradok, lefekszem. Ha eszem, ki látja, ha sírok, ki látja? Nem azt néztem soha, merre ragyognak a csillagok, melyik ember hol bolyong. Magam kötele az élet, magam fontam, akasz­tottam, nincsen nekem szé­gyenem. Klie Ágnes Fotó: Makai Károly Hágám fonom kötelem...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents