Somogyi Néplap, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-30 / 181. szám

1988. júliur 30., szombat

Somogyi Néplap

SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK

■ « ■ ... .... .. .... • ....

A honismerő ember

A történet a világháborús évek valamelyik nagy esőzését követően kezdődött. A kötéséi dombokról lehömpölygő víz sok ka- catot sodort magával, limlomokat, dirib- darab cserepéket, edények maradványait. Jobbára csak a gyerekseregnek okozott ez izgalmat, hiszen remek játéklehetőséget nyújtott egyik-másik érdekes holmi. Mihály Gyulát azonban megmosolyogták a felnőttek, amikor lelkendezve újságolta: egy pénzt talált a sáros utcán. Az idős emberek szakértelemmel forgatták, aztán megállapították: a gyermek nyugodtan eldobhatja, mert egy fabatkát sem ér, nem kaphat érte már a boltban semmit.

Mihály Gyula azonban nem azért találta a pénzt, hogy könnyed mozdulattal eldobja. Inkább eltette, mert még sikerült azt is megtudnia, hogy voltak idők, amikor nem pengővel fizettek az emberek a boltokban, volt idő, amikor még háború sem létezett, s volt, amikor még a nagypapák is kisgyerekek voltak. Vagyis: volt múlt.

Az a hajdani kis pénzdarab ma is Mihály Gyula féltett kincse. Csakhogy már tudja azt is: kár lett volna elfogadni az idősebbek tanácsát s elhajítani, mert sok száz évvel ezelőtt vert, ritka érméről volt szó.

Tizenkét évvel ezelőtt a falu helytörténete iránt érdeklődő emberekből megalakították a honismereti szakkört. Azóta is- működik a társaság.

— Összejöveteleinkre tízen-tizenöten járnak. Ilyenkor elmondjuk egymásnak, hogy milyen új adatokra, fölfedezésekre jutottunk. Az általunk talált tárgyakból, iratokból több alkalommal rendeztünk már kiállítást.

Bizonyítékként Mihály Gyula a helytörténeti kiállítások vendégkönyvét mutatja. Napjainkban, amikor annyi érték mellett megyünk el egykedvűen, vagy vállat vonva, jó érzéssel tölt el bennünket és egyben kétkedéssel is, hogy milyen sokan látták a kiállítást. A lankadatlan érdeklődés miatt például meg kellett hosszabbítani a nyitva tartást.

— Az embereket érdekli születési helyük története — mondja Mihály Gyula, miközben a szekrény tetején megleli, amit keresetit.

— Egy padláson találtuk nagytakarítás közben; ki akarták dobni — mondja mosolyogva, egy domborzati térképre mutatva. A térkép készítője az írás szerint Péchy Imre, s a készítés ideje 1868. Bizony, a ma rendelkezésiünkre álló technikai eszközök segítségével sem volna egyszerű feladat elkészíteni ezt a méretarányos térképet, amelyen olyan jól láthatóak a kötéséi dombok, lankák, völgyek. Mihály Gyula természetesen arra használja e térképet, ami eredeti rendeltetése is: szemléltetésre.

— Jól láthatjuk, hogy Kötésé ebben az időiben jelentős szőlőtermő vidék volt. S bizonyságul mutatja a jelöléséket. A feljegyzések szerint azonban, az 1875-ös nagy filoxénafertőzés az összes tőkét kipusztította. Majdnem egy évszázadig nem termett ezután számottevő szőlő Kötésén. Talán kimondatlanul is az apák adták fiaik értésére, hogy a szőlő megbízhatatlan, s ami egyszer előfordult, előfordulhat máskor is. Landek Lajos érdeme, hogy másfél évtizeddel ezelőtt a kötoseiekkel újra fölfedeztette a szőlőoltványt.

Tovább kutatunk az iratok között. A honismereti szákkörnek nemrégiben nagyon érdekes oklevél jutott a birtokába. A kölesei vegyes céh alapítólevele, amely a szabadságharc előtt egy évvel kelteződött.

— Sokáig nem hagyott nyugton, hogy a kötcsei takácsok miért nem szerepelnek ezen a céhlevélen. Hiszen több adat bizonyítja, hogy e faluban messze földön is ismert és megbecsült mesterek dolgoztak. Aztán sikerült utalásokat találnom arra, hogy nálunk a takácsoknak külön céhük volt.

Az iratokat lapozva verssorokba gépelt szöveget pillantok meg.

— Csak nem foglalkozik versírással is?

— Nem, nem — hárítja el a kérdést Mihály Gyula-. — Ezek itt mind Gutmann János költeményei; az ő kéziratából gépeltem le, abban a reményiben, hogy így talán megmaradnak.

— Minden bizonnyal Gutmann János is kötcsei ember.

— Igen, itt született, és itt is halt meg 1973-ban, 87 éves korában. Azt hiszem, rendkívüli embernek számított. Gyermekkorában nagyon szeretett volna tanulni, de heten voltak testvérek, és a szülei szegények voltak, így ez az álma nem sikerült. Törékeny, vézna ember volt, ám eltökéltsége annál nagyabb. Elhatározta, hogy a maga erejéből földet szerez, mégpedig annyit, amennyi a gazdagoknak van. Éjjel a sajátját kaszálta, nappal a máséban dolgozott pénzért, és egyre gyarapodott, gyarapodott. Senki sem tudta, mikor alszik. Kosarat kötött pirkadatig, utána szüretelt a sajátján, s mikorra feljött a nap, már bérért dolgozott a' gazdagokéban. Közben fogalmazgatta verseit.

Ezeket a költeményeket olvasgatom. Helyenkénti döcögősségük ellenére is látszik; nem tehetség nélkül való alkotások. S csak most látom azt is, miért szívügye Mihály Gyulának a hajdani falusi költő hagyatéka. Hiszen ezek a versek krónikaként is kezelhetők ! Üzenetek a múltból a jelenbe. A költemények témái nélkülözik ugyanis a magas röptű gondolatokat. Gutmann Jánosnál versibe kívánkozott, hogy a háború ínséges idejében Szóládon őz gyanánt kimérték a kutyahúst, de ugyancsak vidám versikét fabrikált — már-már mondhatni balladisztikus tömörséggel — arról az /esetről, amikor egy régi silógödörlbe beleesett egy anyadisznó. ■Az állatot fellószer&zámozták — a vers tanúsága .szerint —, hogy könnyebben kiemelhessék, aztán mikor ez megtörtént, bizonyára a .rémülettől, kereket oldott. Azt már magunk is elképzelhetjük, mit tettek azok, akik találkoztak a fölszerszámozott göbé- vel...

— S mi lett a parasztköltő szorgalmának gyümölcse? — kérdezem.

— Életében nagy igyekezettel tizenhat hold földet tudott összeszedni. Van azonban egy másik, talán ennél is nagyobb tett, amit Gutmann János elért. Költeményeivel ugyanis kivívta magának azt a rangot, hogy halála utárr, amikor a kötcsei utcanevek adását végezte a községi tanács, az az utca, ahol lakott, rá való tekintettel Petőfi Sándor nevét kapta.

Sok év telt el azóta, sok értékes pénz került az első lelet mellé. De nemcsak ezek alkotják Mihály Gyula gyűjteményét. Rögtönzött kiállításon múzeumban is alig látható ritkaságokat rak elénk. A kőbaltát még a gyakorlatlanabb szemlélő is fölismeri, ám a kisebb, szilánkszerű kövek esetében már helyénvaló kikérnünk szakvéleményét.

— Ez pattintott vágóeszköz — mutatja Mihály Gyula. S jobban szemlélve, kézbe véve, forgatva, valóban megbizonyosodhatunk: ennyire szabályosan, kimunkáltan a természet minden csodája ellenére sem képes dolgozni.

— Emibernék kellett ezt alkotnia, valóban — mondom. — De lehet az is, hogy házilag készült utánzatról van szó.

— Biztosan nem, hiszen a régészek minden igyekezetük ellenére sem képesek megismételni az ősember pattintó-tudományát.

Jóformán magyarázat nélkül állnak a rejtély előtt: miképpen tudták szerszám nélkül ilyen tökéletesen megmunkálni eszközeiket.

Mihály Gyula nemcsak a kövekről és a pénzekről szolgál szakszerű magyarázattal és történelmi összefüggésekkel, hanem szülőhelye, Kötose történetének is nagyon jó ismerője.

— Három híres szülötte van a falunak. Itt látta meg a napvilágot Miklós Ödön, aztán az első somogyi költőnő, Kisfaludy Ata- la, valamint Roboz István, aki több újságot is szerkesztett Kaposváron a múlt században és e század elején.

— S mi lesz a költemények sorsa?

— Honismereti szakkörünk szorgalmazza, hogy valamilyen módon jelenhessenek meg. Elsősorban a kötcseieket érdekelné ez a kötet, de adalék lehet a magyar parasztköltészetet tanulmányozó irodalomtörténészek számára is. Mint ahogy a falubeliek számára jelent értéket a honismereti szakkörünk eddigi gyűjteménye is. Nagy tervünk, hogy az összegyűjtött anyag itt, Kötésén kapjon majd egy kis helyet, ahol állandóan meg lehetne tekinteni. Hiába vinnénk el ugyanis valamelyik nagyváros díszes múzeumába, ott nem élhetnének úgy ezek a tárgyak, dokumentumok, mint az eredeti helyszínen. Hiszen itt a falubeliek érzik, hogy személyes közük van hozzájuk; tudják, hogy őseik dolgoztak velük, ők készítették a bemutatott tárgyakat, az ő nevük szerepel a dokumentumokban ... Bízunk abban, hogy előbb- utóbb sikerül ez a terv.

Nem kérdezhetem azt, hogy a helytörténész mit csinál, amikor nem helytörténész, mert ez folyamatos küldetés. Inkább így fogalmazok: — Mi a pénzkereső foglalkozása Mihály Gyulának?

— Állattenyésztési ágazatvezető vagyok a termelőszövetkezetben; aztán itthon is van a háztájiban néhány saját jószágom, azokkal is van gond.

A sok látnivalóba és a hozzájuk fűződő történetekbe, bizony, nagyon belemélyedtünk. Félve pillantok órámra, hiszen lassan már este lesz, ,s a tehenek bizonnyal rosszallóan vennék, ha gazdájuk áttörténésZkedná az etetési időt. Ám az udvaron egy húsz év körüli fiatalember már készíti is az állatok számára az ennivalót.

— A fiam — mondja Mihály Gyula.

— Látom, segít — mondom, inkább a magam megnyugtatására, hogy érdeklődésem miatt nem szenvednek mégsem hiányt a tehenek.

— Igen, de nemcsak itthon. A helytörténeti szakkörnek is lelkes tagja — mondja örömmel az apa, míg a kapug kísér. A házszámtáblára nézek föl búcsúzóul, s olvasom: Petőfi u. 14.

— De hát akkor ebben az utcában lakott a parasztköltő is?

— Igen — mondja Mihály Gyula, s kezével a domb felé int, hogy jelezze: följebb.

Képzeletemben látom is a házat ott a dombon, ahonnan nagy esők idején mindig aláhömpölyög a víz. Útközben arra gondolok, vajon amikor újra kimos majd egy középkori rézpénzt a sodrás, lesz-e gyermek, aki lehajol érte s elbűvölve nézi. Aztán rájövök: fölösleges ezen tűnődnöm, hiszen sok-sok hete nem esett már.

Szárazság van. Aszály.