Somogyi Néplap, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-29 / 180. szám
1988. július 29., péntek Somogyi Néplap 3 Szemközt a valósággal Lassacskán egy esztendeje, hogy újra tanuljuk a szembenézést a valósággal. A parlament tavaly őszi ülésszakától a Központi Bizottság minapi üléséig tartó nyilvános tanfolyam világossá tette: ha a korábbi tendenciák folytatódnak, a fölzárkózás minden reménye nélkül leszakadunk attól a nemzetközi középmezőnytől, ahová egyszer már eljutottunk. Nem utolsósorban a kendőzetlen valósággal való szembenézés volt az erjesz- tője az országos pártértekezletbe kicsúcsosodó politikai aktivitásnak. Ellenállhatatlan erővel tört utat a felismerés, hogy a kiúttalansággal fenyegető gazdasági folyamatok megállításához és megfordításához — csakúgy, mint az intézmények rendszerében és működésében igényelt változásokhoz — új politikai és személyi feltételekre van szükség. Nyilvánvalóvá vált e két szükséglet, a gazdasági és a politikai megújulás összefüggése, egymásrautaltsága, de talán kevésbé a közöttük levő feszültség. A kitűzött politikai cél a közélet pluralizmusa, a következetesen végigvitt jog- államiság, a valódi nyilvánosság aimefllett, hogy önmagában is érték, a szocializmus megújulásának lényegi eleme. Ösztönzője lehet a gazdaság kívánatos vágányra állításának. Az utóbbi sikerei pedig előmozdítják a szocializmus demokratikus modelljének 'kibontakozását. A valóságos társadalmi folyamatok azonban nem olyan simán gördülnek, mint a papírra vetett sorok. A gazdasági megújulás még sikeres menete esetén is vissz a élé sekkel, feszültsé- gekikel, konfliktusokkal terhes, és az eredmények csak később jelentkeznek. Nem kerülhető meg a kérdés, amire ma még senki sem tud biztos választ adni, hogyan vizsgázik ilyen körülmények között a politikai rendszer születőben levő új mechanizmusa ? S ami talán még fontosabb: a demokratikus változások végső és megföllebbezhetetlen igazolását előbb-utóbb a gazdaság sikereinek kell nyújtaniuk, érzékelhetően javuló életszínvonalat, minden szférára kiterjedően jobb életminőséget teremtve a társadalom számára. Sorsdöntővé vált az időtényező, mert az idő nem nekünk dolgozik. Ennek a belátásáról tanúskodott az Országgyűlés júliusi ülésszakának hangulata és még markánsabban a Központi Bizottság legutóbbi ülésének egész menete. Az is nyilvánvaló már, hogy a legközelebbi jövőbe nézve a radikális cselekvésnek súlyos ára van: munkanélküliséggel, az eddiginél magasabb inflációval, reálbércsökkenéssel, a termelés és a nemzeti jövedelem átmeneti visszaesésével kell számolni. Valamennyi a társadalmi feszültségeket növelő tényező, mégsincs más lehetőség. Ám ennek kimondásánál az sem elhallgatható, hogy azért nincs, mert az elvesztegetett időért is fizetni kell. Senki sem várja — nem is várhatja —, hogy az emberek lelkesen vállalják majd a rájuk háruló súlyosabb terheket. Amit kérni lehet, az az átmeneti — bár nem is túl rövid távú — fokozott tehervállalás elkerülhetetlenségének megértése. S ez nem kis próbája lesz a korábbi csalódások miatt megcsappant, majd a politikai változások bekövetkezése és ígérete nyomán éppen csak izmosodni kezdő bizalomnak. Alighanem a jövő fő kérdése, hogy sikerül-e ezt a bizalmat megtartani, sőt tovább erősíteni. Az ígéretekkel már megégettük magunkat, az illúziók pedig kiábrándulásba torkolltak. A realitásokon alapuló, lépéseinek társadalmi következményeit minden oldalról felmérő, azokra felkészülő, a dolgok nyílt néven nevezéséhez ragaszkodó politika azonban igényt tarthat a bizalomra. Ehhez azonban a politika részéről távlagos gondolkodásra van szükség; arra, hogy a sürgető gondok, a tűzoltó feladatok ne sodorják el a későbbi fejlődés megalapozásáról való gondoskodást, hogy ne váljon lerongyolódó mostohagyerekké az infrastruktúra, a közoktatás, a művelődés, az egészségügyi — mindaz a „nem termelő ágazat", amely éppen a jövőt termeli. Arra, hogy a gyakran egymást keresztező reformok, szabályozórendszerek helyett összefüggő, konzisztens reformban, rendszerben gondolkozzunk, amely föltehe- tőleg segít oda jutni, áho- vá menni akarunk. Arra, hogy a gazdaság szerkezeti átalakulásával elkerülhetetlenül együtt járó emberi veszteségeket a minimumra korlátozzuk, hogy a vesztesek is érzékeljék: nem „írja le” őket a társadalom. A politikától a jövőben sem várhat senki tévedhetetlenséget. A demokratikus, pluralisztikusán szerveződő közélet csökkentheti a tévedések, a hibák lehetőségét és súlyát, de kiküszöbölni nem képes őket. Elvárható azonban — és a megújuló politikai struktúrák lehetőséget adnak rá —, hogy a tévedések hamarabb felszínre kerüljenek, ne okozzanak későbbi 'súlyos terheket a társadalomnak, hogy a lehető leghamarabb helyesbítsük a hibásnak bizonyuló döntéséket. S akkor nemcsak kisebbé válnak az ezekből adódó terhek és veszteségek, hanem elviselni is könnyebb őket. Kis Tamás HA KÉSIK AZ EXPRESSZ 30 forintos „váltó Hajszálpontosan futott be a Zselic expressz a kaposvári pályaudvarra. A kirándulók kényelmesen utazhattak, hiszen a négy kocsiból mindössze nyolcvan-száz ember szállt le, s csak néhányan maradtak a fülkében. Egy fiatalasszony fekete hátizsákjával és piciny gyermekével sietett, hogy elérje a csatlakozást. Éppen csak annyi ideje volt, hogy elmondja egyetlen mondatban: igen, hallott" arról, hogy a késve érkezett expresszek utasainak valamennyit v.isz- szatérítenek a menetjegy árából. Dehogy is, arra neki most nem lenne lehetősége, hogy sorbaálljon a pénztárnál a nyugtáért . . . Így is csak az utolsó pillanatban ugranak fel a balatoni vonatra. Az utolsó leszállók közép- iskolás fiúk. A Duna túlsó partjáról vonatoztak idáig, s ők sem állnak meg Kaposváron. A cél természetesen a Balaton. Sárga tnikós, alig- hajú srác a szószólójuk; nevetgélve rázza a fejét, nem tudtak arról, hogy visszakapnának a jegyük árából, ha késne a Zselic. Láthatóan nem is érdekli őket az a néhány forint. Az új rendelkezés július 1-jén lépett életbe, s azóta csupán egyetlen egyszer fordult elő Kaposváron, hogy tizenöt percnél többet késett volna egy expresszvonat. Patak József helyettes állomásfőnöktől megtudtuk, hogy összesen harmincöt bont, vagyis 30 forintról szóló nyugtát adtak ki az utasoknak. Ezeket a „váltókat” a kiállítástól számítva egy esztendeig lehet felhasználni, mégpedig úgy, hogy beszámítják egy menetjegy árába. A visszatérítésről persze nem mindenki tud, s az, aki hallott is róla, többször meggondolja, hogy a késés után még tizenöt-húsz percet sorban álljon-e. A hangosanbeszélő a múlt csütörtöki késéskor többször is figyelmeztette az utasokat, hogy visz- szakaphatnak jegyük árából, mégis kevesen éltek a lehetőséggel. Az állomáson elmondták: a nyugtákat csak a helyjegy ellenében állítják ki. A bont csupán egy napig kérhetik a pórul járt kirándulók. A MÁV föltehetőleg ezzel a rendelkezéssel is az elvesztett utasokat szeretné visszahódítani. A visszatérítés valami bizalmat önt a hitetlen kirándulókba, akik eddig néhány percet mindig rászámoltak a menetrendben jelzett érkezésre. Mint a kaposvári példa igazolja: a vonatok mostanában pontosan járnak, s ez sokkal lényegesebb, mint az, hogy kapunk-e visszatérítést. F. L. Tukora József 35 év bizakodó Téemkások a KYGY-ben Szabadságra mentek a Kaposvári Villamossági Gyár dolgozói. Az igazgatótól a segédmunkásig mindenki pihen két hetet. Csak a karbantartók dolgoznak. Tukora József a téemká vezetője: — Nekünk mindig megengedik, hogy a gyárba bejöjjünk. Karácsony és újév között is, meg most is. De hát ez így természetes. Nekünk jó, hogy áttért a cég erre a módszerre, hiszen két hétig senki sem zavarja a munkánkat, így valóban alaposan megcsinálhatunk mindent. Sok a javítanivaló. A központi gyáregységben a galvanizálóra kell a legtöbb gondot fordítanunk, hiszen a sav, a lúg hamar megrág mindent. A kettes gyárban az öntöde berendezései kopnak a leggyorsabban, a Rákóczi-pálya melletti telepen pedig a festőüzem adja a legtöbb munkát. — Két hét alatt, augusztus elsejéig minden hibát el kell hárítaniuk. Nem rövid ez az idő? — Gondosan elkészített hálótervünk van, az anyagosztály már márciusban elkezdte a karbantartáshoz szükséges holmik beszerzését. Ha jól megszervezzük a munkát, akkor a két hét elegendő. Persze sok hiba csak akkor derül ki, amikor szétbontunk valamit. Ügyeletes anyagbeszerző mindig van, ha netán valami hiányzik, akkor nyakába veszi a várost. Ha baj van, akkor általában segítség is akad. Meglehet, a kaposvári gyárak, üzemek közötti együttműködés nem mindig a legkiválóbb, de a karbantartórészlegekre épp az ellenkezője a jellemző. A téemkások között nagy a szolidaritás. Ha a Finommechanikánál vagy a Csepelnél elromlik valami, és épp nincs pót- alkatrészük, akkor körbetelefonálnak, és biztos, hogy akad, aki segít. Például épp az efemvéseknek adtuk oda nemrég a galvanizáló iszap- centrifugájának tartalék rotorját, mert az övék tönkrement és több hónapot kellettvolna várniuk a javítására. És biztos vagyok benne, hogy ha legközelebb nekünk lesz bajunk, ők sem hagynak cserben. Nyolcórás műszakban 85 téemkás dolgozik a KVGY három telepén. Rajtuk kívül még „idegenek” is vannak, csupa kisszövetkezet emberei, mivel akad olyan munka, amilyet a gyáriak nem tudnak elvégezni. S akad bizony igen kellemetlen munka is. Lépcső vezet a galván- üzem pincéjébe. A bejáratnál kesernyés humorú krétafelirat egy lefelé mutató nyíllal : Barlang-klíma. Odébb : Gyógyüdülő. Lent pedig Fábos Zoltán géplakatos mondja: — Csöpög itt ez-az a plafonról, de azért nem félünk. Ha végeztünk, ezt a munkaruhát eldobjuk. Különben a Három műszak a tejüzemben Magyarország minden lakosa átlagosan kétszáz kilogramm tejterméket fogyaszt évente. A fejlett országokban kétszázötven-ikétszáznyolc- van kiló az átlagos fogyasztás. Somogybán az országosnál kevesebb: csupán száz- kilencven kilogramm. Pedig a magyar termékek minősége állja az összehasonlítást a világpiacon. A tejüzemeknek azonban alapvető csomagolási problémáik van- nak; az országban csaík egy helyről lehet beszerezni a csomagolóanyagot és annak minőségét a szállító szabja meg. Ha mindez nem így lenne, akkor valószínűleg nagyon keresettek volnának tejtermékeink. Somogybán különösen jó minőségű tejet dolgoznak fel: a kaposvári üzemben több mint kétszázezer litert naponta. A tíz éve épült üzemben két műszakban folyik a termelés, de nyáron sokszor hármat is kell szervezni: négy megyét látnak el féltartós tejjel, naponta százezer darab félliteres zacskót töltenek meg és szállítanak ki. A kaposvári üzem feladata a Balaton déli partjának ellátása is. Huszonkét féle kiszerelésű terméket gyártanak, többek között kefirt, tejfölt, Fauna joghurtturmixot, kakaót, vajat és zacskós tejeket. A fogyasztók leginkább a 2,8 százalék zsírt tartalmazó tejet kedvelik: ebből tízszer annyi fogy, mint az alacsonyabb zsírtartalmúból. A zacskós tejeknek nyáron egy nap a szavatossági idejük, de sokszor már savanyúak, mire a vevő hazaviszi. Ez nem a termelők hibája: a kereskedelem nem rendelkezik elég hűlőtárolóval, hűtőpulttal. Néha az emberi hanyagság miatt bosszankodnak a fogyasztók: a boltokban húsz fokon tárolt tejnek a csíraszáma milliliterenként egy óra alatt negyvenezerről háromszázhúszezerre nő. — Sok helyen nem is érzik ennek a jelentőségét és a vele járó felelősséget — mondta Horváth Péter, üzemigazgató-ihelyettes, a kaposvári tejüzem termelési vezetője. Így hiába hűtik le a termékeket kiszállítás előtt tíz fok alá. Éjféltől folyamatosan tizenöt túrakocsi és három városi járat viszi a boltokba a megrendelt mennyiséget. Egy ideje sajtot is szállítanak, mert a csurgói sajt- üzem rekonstrukciója alatt itt gyártják a Trappista és a Balaton sajtot. Nagy sajttankokban készül a sajtalvadék, ami az előpréselő-formázóból préselőbe kerül. Ezután kádakban kétnapos sózás, majd szikkasztás következik, végül négy-hat hétig érlelik a sajtokat. Az üzemnek saját boltja van Kaposváron a piacon, de a városból hiányoznak a tejivók, ahol akár reggelire, akár uzsonnára — tiszta, rendes körülmények között — megihatnánk egy pohár tejet vagy kakaót, kiflivel, zsemlével. Ilyen egészséges és olcsó étkezési lehetőségre lenne igény! Bánáti Diána tmk-műhelyben dolgozunk, de valakinek ide is le kell jönni. Sötét is van, az egész pince átitatódott mindenféle vegyi anyaggal... A savazó elfolyórendszerét kellett kicserélniük; megette a csöveket az agresszív anyag. A néhányszor tíz ember elvész a hatalmas üzemben. Csönd van, sok helyütt látni azonban a befejezett felújítás megnyugtató nyomait. Nem látszik viszont a feszített munkatempó, hogy nincs idő a lazításra. Pedig minden perc munkával telik. A téemkások tevékenysége nem látványos. Nélkülük mégis megbénulna a gyár. — Gondolom, tisztes célprémium van erre a két hétre — mondom a vezetőnek. — Célprémium? Szó sincs róla. A rendes órabér jár most is. Az idén egyébként a gyáron belül kiemelt bér- fejlesztés jutott nekünk, el is értük a 36 forintos átlagórabért. Valamivel több mint hatezer forintra jön ki a végösszeg egy-egy hónapban. A géemká pedig megszűnt, mert akkora az adó, hogy nem éri meg dolgozni. Az embereim mind morognak. Velem együtt. Jó csapat a miénk. A téemká különben mindenütt külön kaszt a gyárakban. És sajnos kevés helyen becsülik meg igazán. Itt nálunk most kezd látszani valamiféle nagyobb elismerés, viszont korábbról akkora a lemaradás, hogy nehéz lesz behozni. — Mégiscsak együtt vannak majdnem százan. — Ezt még hallani is félek. Szinte naponta akad munkatársam, akit agitálnom kell, hogy maradjon, bízzék a jövőben. Én már harmincöt éve bízom; ez az első munkahelyem és az utolsó is, ha igaz. Luthár Péter
