Somogyi Néplap, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-02 / 157. szám
Somogyi Néplap 1988. július 2., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ft . .. . * MAJK-PUSZTA TITKAI Tizenhét barátok csöndesx lakhelye Az egyházi férfiak különös csoportja a kamalduliak rendje. Ez a toszkánai Cam- po Maldoloban, ,1012-ben alapított szerzet arról nevezetes, hogy tagjai a legnagyobb magányosságban és igen nagy csendességben élnek. Ha nem fogadnak is örök hallgatást, mint a karthauziak, ők is csak akikor szólalnak meg, ha rokoni látogatójuk érkezik, az pedig nem jöhet többször, mint évente egy- vagy kétszer. - Lévén, hogy ' a ikamalduli barátoknak egytől-egyig saját lakóépület kell, ez a rend csak ott tudott megtelepedni, ahol olyan gazdag patró- nusök akadtak, akik vállalták az építkezés tetemes költségeit. Hazánkban a XVIII. század első felében jelentkezett egy ilyen kegyúr. Galánthai gróf Esterházy József, a tata-gesztesi uradalom birtokosa, aki mint Komárom megye örökös főispánja és Magyarország or- szágbírája megtehette, hogy majk-pusztai birtokának egy részét a hallgatag szerzeteseknek felajánlja, s számukra — több más, szintén tehetős famíliával egyetemben — otthonokat és közösségi épületeket emeljen. A majki remeteség alapítólevele 1733. június 28-án kelt, s hamarosan meg is kezdődött az Oroszlány melletti erdőségben az építkezés. Az osztrákok remek építőművésze, a barakk stílus kiváló művelője, Franz Anton Pilgram készítette a terveket, amelyek egyrészt a kis házakat ábrázolták, másrészt meg az egész telepnek adtak egy zártságában is szeilős, arányos elosztású keretet, összesen tizenhét lak került tető alá, így tehát tizenhét fehér csuhás, hosszú szakállas, tar kopo- nyájú szerzetes kezdte meg Majik-pusztán csöndesen áj- tatos, ám annál szorgalmasabb életét. Napjaik egy részét odabent az adományozó főurak címereivel díszített házakban töltötték. Amikor lakószobáikat rendbe tették, az azzal szemközti házikápolná- jükba vonultak át, hogy annak márványoltára előtt és barokkos gazdagságú freskói alatt misét mondjanak. Ezt követően konyháikban, meg az ezekhez csatlakozó pincéikben, padlásokon telttek- vettek, majd pedig azokba a munkaszobákba mentek. Álekszej Makovszkij: Emlékezés a Mesterre Lesz-e Moszkvában Bulgakov-múzeum? Egyre távolodik tőlünk az a nap, amikor Moszkvában „egy meleg tavaszi estén, az alkonyat órájában a Patriarsije Prudin két férfiú jelent meg", s akiknek útja tragikusan keresztezte egymásét. A Mester és Margarita hősei a 20-os évek Moszkvájában éltek; sezerettek és szenvedtek. Hatvan év telt el azóta, és ez megingathatatlanul és Visszavonhatatlanul megmásította a város larculatát. Azért persze még találhatunk olyan utcácskáikat, amelyekben a híres költő andalgott, tudatában őrizve a Mester és Margarétát, s Woland éles füttyét. A hosszas viták befejeződtek már arról, hogy kell-e Moszkvának Bulgakov-múzeum. A Bolsoj Szadovoj 10-ben rendezték be a Bulgakov- hősök múzeumát; ott, ahol az író négy évet töltött el. De hol legyen magának, Bulgákovnak az emlékháza? Talán megmarad még egy-két épület legendás lakóhelyei közül! Ilyen például a ManszurovsZkij köz 9 alatti, igénytelen külsejű, ötablakos faházikó. Jerma- linszfcij drámaíró Visszaemlékezéseiből kitűnik, hogy egyik találkozása Bul- gakovval itt zajlott le. A háziúr bátyjának özvegye — aki gyakran járt sógorához —, úgy emlékezett, hogy e ház falai között születtek a Mester oldalai; s írás közben számtalanszor megolvadt a gyertya és remegett a tűzifa fénye a kandalló előtt. A Bolsoj FirogovsZkij 35 alatt is hosszú évéket töltött el az író. Itt alkotta a Menekülés, a Molière, valamint az Adám és Éva című darabjait. De a házat átépítették, így a nevezetes lakás megsemmisült. Vannak azonban más címek is a regényben! így például Gribojedovék háza — ami valamikor Herzené volt —, a Tverszkij bulvár 25 alatt; itt ma a Gorkij irodalmi főiskola található. És a fűszerbolt ..., ahol a szerencsétlen Annuska a napraforgóolajat vásárolta, a Ma- loj Bromnoj és az Adam Mickevics utca sarkán. Egyik legszebb épülete ez Moszkvának, kőterasszal és oszlopos korláttal, — amely elrejtette Wolandot ée Az- azellót a külvilágtól — ma az Állami Lenin Könyvtár egyik épülete. Igen, nagyon hiányzik egy emlékmúzeum, mely vallana Bulgakov gazdag irodalmi hagyatékáról, bemutatná életének és művészetének tényeit, kéziratainak javított változatait és műveinek illusztrációit. Bizonyára nem számolják fel a régi épületeket, és nem tüntetik el a kellemes hangulatú udvarokat, ahol „parányi ablakok nyíltak a keskeny járda felett" és „szemben négy lépésre a kerítéstől orgonabokrok és hársak illatoztak”. Még ha eltűntek is a szemtanúk, akik még emlékezhetnek arra a sorompóra, ami végzetessé vált Berlioz számára, a kövök megőrzik az emlékeket, ha az emberek is megőrzik azokat! A Mester és Margarétában Moszkva nem egyszerűen a cselekmény színezésére szolgál, hanem a mű egyik legfontosabb főszereplője, melyben a fél évszázaddal ezelőtti események pörögnek. Mai szemmel ugyan már idejét múltnak tekinthető a főváros kissé sarkított rajza, azonban napjainkban az említett épületek már irodalomtörténeti értékűek. Sokakkal együtt arról álmodozom, hogy Bulgakov születésének századik évfordulóján valahol a Patriarsije Prudin megnyílik majd egy boltocska, amelyben valamikor a költő, az író és Woland vitatkozott azon a bizonyos szokatlanul perzselő tavaszi estén ... Oroszból fordította: Lőrinczné Pálos Éva ahol különféle mesterségeket lehetett űzni, vagy a tudós könyvekben elmélyedni. Ha az olvasásba, más szorgoskodásba belefáradtak, a házak előtti, embermagasságú kerítéssel körülvett kertekben folytathatták a napot: itt virágokat, gyógynövényeket és főzéshez szükséges terményeket gondozták. Egészen 1782. április 15-ig élték ezt a hallgatag, de mindig munkás életet a majki kamalduliak. Ekkor azonban hozzájuk is elért II. József közismert parancsa, amely kivétel nélkül feloszlatta a szerzetesrendeket. A fehér csuhás férfiaknak búcsút kellett mondaniuk címerdíszes otthonaiknak, és kénytelen-kelletlen tovább- álttak. Maj'k-puszta ismét az alapító Esterházyaké lett. ők előbb két posztókészítőnek adták bérbe — ezek munkásai, mintegy százötven ember vette birtokába a papi házakat —, majd egy szűrés posztógyár települt meg az épületegyüttesben. Végül főúri vadásztanya lett belőle; a remeték szobáit ekkortól fogva a cselédség lakta. A felszabadulás után hol otthontalan földművelők, hol az oroszlányi bányászok sze- gényehbjei kerestek menedéket a mind jobban pusztuló házacskákban. Egészen 1970-ig tört a cserép, hullott a vakolat Majk- pusztán, vagy ahogyan egy zengzetes följegyzés mondja, a tizenhét barátok csöndes lakhelyén. Ekkor azonban az oroszlányi tanács elhatározta, hogy a remeteséget annak építészeti értékéhez illően felújíttatja. Mondhatni, egész Komárom megye ösz- szefogott, hogy a kecskeméti illetőségű Bácsterv mérnökeinek tervei szerint a műemlékegyüttes megfiatalodjon. Ahogyan az alapításkor a főúri családok, most egy- egy gyár, üzem, tehetősebb intézmény utalt át tetemesebb összegeket. Persze nem egészen önzetlenül írták alá az okmányokat, merthogy a tizenhét kis ház mindegyike egy-egy adakozóé lett: ki üdülőt, ki oktatási központot rendezett be benne. Kívülről azonban minden eredeti. A. L. Gúzsba kötött kultúra? Ha bárki ezt kérdezné; feleslegesek-e a mai Magyar- országon a népművelők, némi megbotránkozás, megbot- ránkoztatás után az a köz- megegyezés születne, hogy semmiképpen sem! S mit mutat a valóság? Szükség van rájuk, de nehogy igazán dolgozzanak! Ez a tétel persze semmiféle magasabb határozatban, törvényben nem fogalmazódott meg, csupán a felerősödött arat ikul tu r á 1 i s körülmények szentesítik. Könnyű és olcsó fogás lenne abból kiindulni, hogy üres bukszával nem telik nótaszóra. S mivel a kultúra is áruként viselkedik, fizessük meg az árát! Ezzel már a közvélemény, meg még a népművelők is torkig vannak. Évszázadok során a népművelésnek klasszikus formái alakultak ki, elég csak a népfőiskolára utalnunk, ám napjainkra ezek korszerűtlenné váltak, elsorvadtak, használhatatlanokká üresedtek. Említsük meg például az ezüstkalászos gazdatanfolyamokat, bár jól betöltötték hivatásukat, nem követhették végig a társadalmi mozgásokat, tartalmuk és létük egyre szűkebb szakmai, speciális igényéknek felelt csak meg. Ez a szétaprózottság, az ezerféle igényeknek való szolgáltatás napjainkban is eleven gondja a közművelő- désnék. Az emberek többsége erején felül is munkát vállal, hogy megélhessen, hogy előteremtse családja számára a mindennapi betevő falatot, s a közművelődés lehetőségeit csak akkor veszi igénybe, ha hasznát látja. Méghozzá rövid időn belül. A kulturálódás, a művelődés időt és pénzt kívánó tevékenység. Sajnos, egyértelműen azok az önművelődési, s egyben közösségteremtő formái sorvadnak látványosan, amelyekre ma már a fenntartó intézmények anyagi keretéből nem futja; kórusok, amatőr színjátszócsoportok szűnnek meg egyik napról a másikra. Néhány évtizede még az állam magára vállalta a teljes mecenatúrát, az intézményhálózatot is úgy alakította, hogy csodapalotáik épültek a művelődés hajlékaiként, s meglehetős szélsőségek szabdalták fel a közművelődés térképét. Ma a pénzhozó rendezvények uralják a mezőnyt; lakodalmak, nótaestek, videotanfolyamok, diszkók minden mennyiségben. Változott a gazdálkodás megítélése, szerepe és környezete, hát a kultúrában sem lehet ez másképpen. Kinek kellenek ma már irodalmi estek? Rossz és csapnivaló színházi tájelőadások? Erre toborozzanak hallgatóságot? Árusítsanak jegyeket? Dehogy lesz ezeken telt ház, a bevétel a világítás és a fűtés költségeit sem fedezi! t-.'. Széky Piroska rajza Különben is a tévé, a rádió ontja a hasonló és aránylag jó színvonalú műsorokat, rendezvényeket, a tehetősebbek videón, saját karosszékükből élvezhetik. Valahogy úgy tűnik, az egész intézményhálózat a levegőben lóg, lassú vegetálásra ítélve, mert se felszámolni nem tudjuk, de intenzíven, hasznosan működtetni sem. Nehéz pontos képet alkotni arról, hogy a mai közművelődési hálózat, intézmény- rendszer mennyiben tudja a jövőt szolgáló funkcióját betölteni. Bűn lenne azonban, ha elfeledkeznénk arról, hogy a kultúra, a művelődés nemcsak pénz- és időigényes szórakozás, hanem jó értelemben vett nemzetvédelem is. Hiába a kibontakozási program, a termelési célkitűzések holnapra és holnap- utánra ; hogyan válthatók ezek valóra képzett, kulturált emberek nélkül? Éppen az utóbbi évek tőkebefektetésének iránya árulja el (Tajvan, Dél-Korea, Hongkong), hogy nem elsőrendű szempont az olcsó munkaerő, hanem inkább az dönt, képzett-e, művelt-e a munkás- osztály, tud-e megfelelően bánni a szupertechnikával? Ahol pedig nincs magas színvonalú, bővített újratermelés, ott szocializmus sincs, hiába is bizonygatjuk. Kár lenne egy elhibázott, értelmiségellenes demagógia alapján az egész, közművelődési hálózatot, szakember- gárdát szélnek ereszteni, vagy hagyni, hogy addig pácolódjon keserű levében, ameddig cselekvési, megújuló képességét elveszíti, s hitehagyottan számolgatja a napok múlását a jelenléti vigaszdíjért. Törvénytisztelő, országot emelő kultúrára van szükségünk, olyan generációkra, amelyek tovább viszik a munkát, a haza építését. A krajcáros kultúrának később fizetjük az árát. Az igazi számlát a jövő nyújtja be. Ma még felbecsülhetetlen ez. Hiszen tömeges jelenség, hogy csak az anyagiakba kapaszkodnak az emberek, a gyarapodást tartják életük értelmének, igazolásának, amikor az álértékeket természetesnek fogadják el, hogy a professzor kevesebbet keres a segédmunkásnál. Ez a legtökéletesebb pazarlás, amikor nemcsak az anyagi javaink devalválódnak, de a közösségek értékítéletei és — sajnos — az erkölcsi is. Zsákban futtatjuk szellemi erőink jó részét. Ettől így semmiképpen nem várható nemzeti megújulás. Félő, hogy alacsonyabb rendű társadalomként kezeljük a kultúránkat, lesöpörve évtizedek óta halmozódó gondjait azzal a szándékkal és indoklással, majd ha gazdaságilag jól állunk, akkor többet áldozunk rá. Létrejött egy túlméretezett intézményrendszer, amelyet a régi módon és a régi eszközökkel, s annyi anyagi ráfordítással már nem üzemeltethetünk tovább, s ugyanúgy, mint a gazdaságban, a kultúrában is foggal-körömmel, de szerkezetátalakításra kerül sor. Nem az a kérdés, fontos-e a kultúra, hiszen az nélkülözhetetlen. Különben, ha rö- videbb-hosszabb ideig gúzsba is kötik, egyszer szétszakítja a köteleit, de nekünk egyáltalán nem mindegy, hogyan. Ezért lenne üdvös, he az új kezdeményezések módszerek például a bokormozi, erőteljesebben kibontakozhatnának. A szakemberek nem tőlünk várják a megoldást, : nem akarnak feltétlenül ; zsebünkbe nyúlkálni, de t megértésünket és cselekvi támogatásunkat igénylik Nyújtsunk kezet. Sz. Lukács Imr
