Somogyi Néplap, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-02 / 157. szám
1988. július 2., szombat Alig múlt hajnali fél három, amikor kilépett a pince elé. A derengő félhomályban az enyhe északi áramlattól éppen hogy meg- megrezzentek a szőlölevelek. Mély csend volt. Az út szélén még aludt az erdő. Szálegyenesen állt. mint a Zselic vén ezüsthár- sai, égbenyúló bükkfái. Cseppnyi gyerekkorától abban nőtt fel: a munkához, az embertársakhoz csak egyenes gerinccel lehet közeledni. Mélyet szívottazüde hajnali levegőből. Más hunyorogva keresné a szürkületben a diófa alatt az asztalt, a padokat, a cseresznyefának támasztott hosszú létrát. Cséplő József fél évszázad vadászatokon edzett szemével tisztán látott, egy pillanat alatt fölmérte: minden rendben. Nem nézett a lába elé, ahogy lefelé lépkedett a boltíves tornácról. A talpába, a vérébe, erős karjába és vállába beleivódott ennek a több mint két holdnak minden négyzetcentije. Nem túl hosszú „állami” szolgálat után több mint három évtizede csak itt él, annak él. az a foglalkozása, amit mindig is rajongásig szeretett. — Még csak harmat sem volt — gondolta, miközben ment a szivattyúért, mert az első az oltványiskola öntözése. Víz kell a fekete fólia felett most lombosodó oltvány- kölyköknek, kivált most, amikor szárazság van. Lendületes fürgeséggel indította a szivattyú motorját, aztán föld kitámasztotta fóliaárkokba surranva csordult az éltető víz. Közben már azt számolta, ha ezzel végez, ébreszti Flórit, lókapázni kell a sorok közét. A szárazságban elalszik a munka, s ha nincs résen az ember, és bejön a várt esőzés, lépéshátrány következik be. — Hátrányt behozni aztán mindig nehezebb! — maga sem vette észre, hogy sóhajtott.’ meg hogy közben neszezni kezdett az erdő. A keleti égbolt türkizes citromsárga fénye az erdő lombkoronáján átfolyva narancsosán csordult le a taszári hegy szőlősoraira, Kinyitotta Flóri pincéből leválasztott. édes-szénaillatú otthonát. Somogyi Néplap I SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A természet gyereke — Na, öreg cimbora, kezdjük?! — A hegy is megrezzenhetett az érces hangtól. — Még jó, hogy csak a méhek, a madarak hallják — fűzte hozzá gondolatban —, azt hinnék, bolond vagyok, hogy így kurjongatok. De hát a te nagyot halló füled — megvsreget- te a ló nyakát, — nem érti meg másképp már az én szavamat. Hiába, huszonhét év az nagy idő egy ló életében ! Ahogy Flóri hátranézett rá, egy kép jutott az eszébe. Látta az utat, hallotta zörögni sárga, lángoló nyári port kavarva a kocsikerekeket. Elöl nagyapja a fiatal lovakkal, mögötte a másik szekéren ő, az öreg lovakkal. Nagyapja pedig féloldalt ülve a bakon, szüntelenül hátranézett, a porfelle- gen keresztül figyelte, hogyan bánik a lovakkal ez a Józsi gyerek. Kilencszázhar- minckettőt írtak akkor, Cséplő József tizenkét éves volt. Még nem tudta egyedül levenni az ekét a kocsiról, de a barázdát már járta a nagyapja mellett. Nem volt ez sem kényszer, sem erőszak. A földszeretet jött magától, és az eltelt hatvannyolc év során csak erősödött, szépült, csiszolódott, mint a gyémánt. — Annak is utánna kellene nézni egyszer — morfondírozott a szőlősorok között ütemesen lépegetve Flóri nyomában —, hogy is van ez a sok Cséplő Fonóban. Mert azt tudom, hogy az első 1674-ben Szabadiból jött és Gál Erzsikét vette feleségül, de hogy aztán merre, hogyan ágazott el a Cséplő-fa háromszáz év alatt? .. . Messzire is, az biztos. Cséplő Jenő arca villant fel. Előbb az a legutóbbi arc, a messze Amerikában, amely már több mint negyven éve a lakhelye, s ahová úgy hívta meg egyszer őt vadászni, mint amilyen tiszta örömszerzés szándékával nyitotta meg könyvtárát annak idején az élénk, csík-tekintetű Jóska gyerek előtt. Mint máskor, most sem vette észre, hogy valami szokatlanul lágy, szelíd mosoly rendezi át arcvonásait. Egyszer egy barátja egy pohár rubintos bor mellett mondta: — Te, Jóska, ha nagyanyádról beszélsz, úgy elváltozik a tekinteted, mintha májusi harmat csorranna rá. — Hóha! — Forduljunk! — a harsány- hangra Flóri engedelmesen tette a dolgát, Cséplő József pedig, mintha csak most lenne az a rubint-boros poharazgatás, félhangosan dünnyögte: — Hát persze, hogy ellágyulok! Olyan galamblalikű asszony volt az én nagyanyám, akinék szeretetét nem lehet elmondani, leírni. Egy kis tyúktojás a piacra, aztán „nesze fiam, itt egy hatos, menj a cirkuszba, vagy vegyél könyvet, ha már így rákaptál Jenő bátyád könyveire!”. Suttyomban ádott, csak adott. . . Mintha így akarta volna kényszerű kétfelé osztani a három unoka iránt érzett szeretetet. Meri a legidősebb Cséplő lányt idő nap előtt sírba vitte a torokgyík. — Na, Flóri. harapjunk egyet. Igencsak falatozik belőlünk már a nap. Ellátta a lovat. Mutatóujjával följebb pöccintve kalapját fürgén lépkedett a piros boltíves tornác lépcsőjén. A zöld kredencből előkerült a kenyér, a tányéron szalonna, szalámi. A kis szobába ült le sietve, nincs idő most a diófa alatt falatozgatni. — Itt is egyszer rendet kéne rakni ! — villant át rajta a fali polc roskadásig rakott terhére pillantva. Szakkönyvek, dosz- sziék, iratok, kéziratok. Az ember azt hinné, több már nem i.s fér rá. És mégis van helye mindig az újnak. Bármire van szükség, biztos kézzel tudja, hová kell nyúlni. Sajnos, azt is, hogy mi az, amiért hiába nyúlna. Például milyen jó lenne, ha a sok őrzött kincs között ott lenne az a ki.lencszázhar- minchat—harminchétből való Kisgazdaság című lap, amiben megjelent Cséplő József első írása Kéz a kézben címmel. A paraszt- embernek is, az iparosembernek is megvan a maga hivatása. Egymás megelégedésére, boldogulására kéz a kézben tehetnek a legtöbbet. Ilyesmiről szólt. Kár, hogy nincs meg, pedig erre figyelt fel a tehetségkutató intézet. Ez a szervezet segített abban az időben, hogy a szőlőben váljon szakavatott mesterré az egyébként állattenyésztő környezetben felnőtt fonói fiatalember. Ma úgy mondanák: levelező oktatás, melyet az intézet Érden szervezett. — Kaposvölgve, Fonó, szinte történelmileg állattenyésztő itáj — mondta egyszer egy vendége a ma már széles körben neves Cséplő-szőlőben járva. — Az biztos! — vágta rá Cséplő József, — Svájcból már 1920-ban hoztak teheneket Fonóba, és 1936-ban az én apám volt az első, aki a rádió egy új műsorában arról folytatott párbeszédet dr. Suhajda Tiborral, a földművelési minisztérium főosztályvezetőjével, hogy egy kisgazdának mire kell vigyázni az apaállat kiválasztásánál. — Neked meg se marhád, se disznód. De a szőlőd!... — Ellenállhatatlan vágyam volt a kertészet, a szőlészet, és — az állat sem maradt ki — a vadászat iránt. Az élet megkoronázta ezt a vágyamat. Hatalmas, széles tenyerével deszkára seperte a morzsákat, a kancsóból töltött egy pohár bort. Jóízűen lehajtotta. Oda se nézett, úgy emelte le a szarvasagancsról lógó kalapgyűjiteményéből az éppen soros mostanit, amikor meghallotta az autózúgást. Akárcsak hajnalban, fürgén lépett a tornácra. A szilvakék Zasztavából fehér sapkában pöttöm emberke szaladt feléje. — Zoli! Zolikám! Hát eljöttél a papához? — Messzire futott a harsogó vidám hang. Vője, Magyar Ferenc, távolról alig észrevehetően bólintott. S mint ákinek ma Flórin kívül senkivel sem volt módja beszélni, ömlött a szó, mint a pergő nyári zápor. — Mikor láttad a Tamást, meg a Pétert, az unokatestvéreidet? Hát a mamához miikor jöttök Fonóba? Van ám sok málna, érik a ribizli, meglátod, a cseresznye is ... Beszélt, beszélt, nem várt választ. Sem kérdést. — Jössz velem? Sarabolok a Flórival. Mintha még fürgébben .lépkedett volna és már csak mosoly volt az arcán. Nézte a száraz földrögökben botladozó emberkét, örült, ha ott téblábolit mellette, örült, ha eltűnt megdézsmálni a málnabökrokat. Aztán, ahogy a nap mindinkább a delelő felé kúszott, ahogy lenni szokott ez az ő portáján, egyre gyakrabban * kellett abbahagyni a munkát. Jött a növényvédős ellenőrizni az oltvány.iskoját. — Nincs semmi, Erzsiké? — Nincs! Ritka szép, egészséges! — Egy szemernyi fertőzés sem? — Ha mondom! Jött a vendéglős borért, a jóbarát cseresznyéért, a szomszéd a panaszával. Unatkozni sosem lehet. A halló fül, a látó szem, a beszédre, a gondolkodásra kész elme mindig talál itt valamit. Akkor is ha társaság van, akkor is, ha naphosszat csak a rigók koncerteznek. És akfkar is, mikor a reggeli csöndben lekerül a tok az éjjeliszekrényen álló írógépről, és fehér lapot fűzve a gépbe Cséplő József írni kezd. Azokat az eseteket, emlékeket, történeteket önti novellába, melyeket napközben, munka mellett formál magában egésszé, mindig négy dologra ügyelve: a hamisítatlan valóságra, az egyszerűségre, a tisztaságra és a szépségre. „ • » ■ Bizony most hideg fehér takaró alatt álmodik az erdő. Hiába süt fölötte a nap, az olyan erőtlen, mint a vénember dala. Erőtlen és fáradt, .néha könnyes is .. Kattog az írógép. A mondatépítő gondolat egy pillanatra megakad. Üjra előveszi a papírok közül kikandikáló levelet. Újra olvassa, hogy a könyvterjesztők kétezer példányt rendeltek meg az augusztusban megjelenő első novelláskötetéből. Alig észrev^t> hetően, megcsóválja a fejét. — Sosem gondoltam erre! Csak a magam gyönyörűségére írtam ... A tüosökzenés esti csöndben halkan szól a rádió. Tudni kell azt is, mi történik a világban. Atvilllan az agyán a nap minden eseménye: számbaveszi, hogy holnap mivel kezd. Aztán a hét végén jönnek a gyerekek, leszedik a ri.bizlit, hazaviszik Fonóba, befőzni. — Margit... Áldott, okos, józan asz- szony ... Talán ez volt az utolsó gondolata, mielőtt pihentető mély, tiszta álomba merült. Vörös Márta
