Somogyi Néplap, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-11 / 139. szám

8 Somogyi Néplap 1988. június 11.. szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Nemzeti ereklyénk, a szent jobb _ Magyarország állami és e'gyházi vezetői közös meg­egyezéssel az 1988-as évet az országszervező első magyar király halálának 950. évfor­dulója emlékére és tisztele­tére Szent István évnek" nyilvánították. E jubileum egyik kimagasló eseménye a király jobb kézfejének, vagyis a „szent jobb”-nak körülhordozása az országban és bemutatása minden szé­kesegyházban, valamint a pannonhalmi bazilikában. Szent István király, mi­után „ ... a lelki szentség kenetét fölvette, . . . lelkét az Úr megtestesülésének 1038. évében (augusztus 15-én) a Mindenkor Szűz s a szent angyalok kezébe letette...' — írja Szent Istvánról szóló életrajzában Hartvik győri püspök 1100 táján. Ismerteti a fehérvári temetést, majd beszámol arról, hogy az Úr „ . . . csodák felvillanó soka­ságával megdicsőítette az emberek szemében . . . (Sír­jához) özönlött minden kü­lönb-különféle kórban seny­vedők ...” Bár I. István térítő, apos­toli munkája nyomán az or­szág lakosai fölvették a ke- resztséget, fel-fellobbantak időnként az úgynevezett po- gánylázadások. A Vata fia, János vezette utoló ilyen megmozduláskor, 1061-ben István király nyugvóhelyé­nek megszentségtelenítésétől félve a fehérvári bazilika papjai a szarkofágból kivet­ték a múmifikálódott testet és a súlyos kőlappal fedett, padlószint alatti sírba rej­tették. Valószínűleg akkor válasz­tották le a jobb kart a test­ről, azután elrejtették a kincstárban; onnan Merkur bihari nagyúr föltehetően el­lopta, és saját birtokán őriz­A szent jobb új ereklyetar­tójában csakhamar városi rangot nyert Szentjobb néven. (A település ma Romániához tartozik, neve románul Sa- niob.) Hiteleshely lett, a pe­reskedő felek messze föld­ről fölkeresték, hogy a szent jobbra ünnepélyes esküt te­gyenek, s a konvent mint jogi személy erről hiteles le­velet adott. Az ereklyét Zsig- mond király már 1433 körül visszavitette Fehérvárra. „Fejérvárosban elhelyezett Jobbot, amely egykor az ir­galmasság cselekedeteivel teljes volt, az egész nép jámbor buzgósággal tiszteli . . ' — mondotta Laskai Os- vát ferences szónok a XV. század végén, igazolva, hogy nem a tatárjáráskor mene­kítették a jobbot a dalmá- ciai Raguzába, hanem Fe­hérvár török kézre kerülése táján. Tény, hogy 1590-től Raguzában a dominikánus szerzetesek őrizték templo­mukban, mint különlegesen becses erekélvét. Az ereklye vallási foga­lom, a szentek testi marad­ványait nevezik így. Ebből ered világi jelentése, azaz régi, nevezetes eseménnyel vagy híres emberrel kap­csolatos, megbecsült tárgy. A szent jobb esetében a két fogalom magyar ember szá­mára szétválaszthatatlanul összefonódik, mint a nagy király hittérítő és ország­alapító műve. A szent jobbot Mária Te­rézia királynő szerezte visz- sza. 1771. július 20-án érke­zett Budára. A magyar püs­pöki .kar 1862-ben készítette Lippert József tervei szerint az új, ma is látható ereklye­tartót. A szent jobbot min­den augusztus 20-án körme- netben mutatták be a nem­zetnek. 1944-ben a nyilasok erő­szakkal Nyugatra vitték, s 1945. augusztus 20-án került vissza. 1950-ig a Váci utcai Angolkisasszonyok templo­mában őrizték, majd a bu­dapesti Szent István-bazili­kába került, s ott van azóta is. Ez évi országjárása so­rán Veszprémben és Pécsett is bemutatják. Dr. Csonkaréti Károly TÓDOR JÁNOS Eltűnt falum nyomában A lélek tudós búvárai szerint a gyerekkor mara­dandóan rögzül, s emlék­képei a sírig kísérnek min­ket. Egykori életünk színte­reit fölkeresni: olyan ez. mint egy feltámadás. Haj­dani énünket őrzik az utcák, az épületek, nevek és a múlt homályából felködlő arcok. Tárgyak és emberek. Ami a múltat kísértőt meglepi : az épületek élet- telenségét melegség lengi át, mintha csak kopott méltó­ságukkal köszöntenének. Be­lőlük érzem, hogy itthon va­gyok újra. Az emberi ar­cokkal más a helyzet: isme­retlenül idegenek, akár a vá­rosi rohanók. A hatos útról térünk le Ercsibe. A benzinkútnál kí­gyózó makadám a temető­kért mellett vezet el. Ha van túlvilág, őseim is nyil­ván érzik most, amit én. Ru­mot kedvelő cipész nagy­apám, tüdőgyulladásban meghalt focista nagybá­tyám, és persze legfőképpen te, drága, öntudatlan gyer­meki gonoszságaimat is meg­adó szeretettel elviselő nagy­mama. A régi tűzoltótorony mel­letti ABC már egy legújabb múlt rekvizítuma, nincs kö­zöm hozzá. A Rába-hídon át ereszkedünk le, de a víz­mosást most látni sem lehet, vízinövények, bokrok dzsun­gele borítja a két partot. A régi kövesúton döcögünk be a Tótlikba, ahol első pil­lantásra is minden a régi. Képzeletemnél is maradan­dóbban konzerválódott itt a múlt. Nehéz elhinni, hogy majd negyedévszázaddal ez­előtt ezen a hepehupás, kö­ves grundon fociztunk nap­estig. A szembeni házban laktak Meszlényi Mikiék; most is látom elíehéredö ar­cát, csodálkozó tekintetét, ahogy rózsaként szétnyíló meztelen lábfejére pillant. Fát vágtunk, és Miki egy pillanatra nem figyelt oda. Ispán Tónival vittük haza, s barátunk végig azt bizony­gatta, hogy tényleg nem érez semmit. Egykori házunk az elmúlt húsz év alatt, mintha kicsit összezsugorodott volna. Két­oldalt az utca meredek kap­tatója, éjszakába nyúló szán­kózások az egyetlen villany- oszlop sárga körtéjénél. Gyönyörű volt akkor a tél. No és a nyár is, amit egész nap vagy a Hegyalatt (így hívtuk, egvbeírva-egybe- mondva ezt a gazos, csalá- nos-lapuleveles gyerekbiro­dalmat, aminek egyedül az áradó Duna szabhatta meg a határait), vagy pedig a folyóra néző több kilométer hosszú homokfal alatt, a Mezőn töltöttünk. Osztály­társaimmal, a Békés fiúkkal sokszor még március elején lapátoltuk a hómaradékot a mezei stadionban. Minden­nél többet jelentett nekünk akkor a csapat. Egyik dél­előtti edzésünkre még osz­tályfőnökünk, Lajtos Piroska néni és kilátogatott: igazi, hamisítatlan sztárok vol­tunk! Ispán Tóni, köves grundunk zsonglőrje volt köztünk a legtehetségesebb. Vajon mi lehet vele? Akkor gondolok erre, mi­kor Ispánék háza mellett a Dunához ballagtunk. Ősz ha­jú néni áll az ajtóban ; kö­szönök neki, de ő nem is­mer meg. Pedig sok mindent szeretnék megkérdezni Ispán nénitől, legfőképpen Borit, első barátomat, játszópajtá­somat, első szerelmemet.. . Da a húsz év megakasztja bennem a szót, majd talán legközelebb... A Hegyalatt ugyanaz az őstermészet, a megáradt sárga Duna a cserjések alját mossa. De a ladikok most is ugyanúgy vannak kikötve. Pecások ül­nek a hatalmas víz partján, sőt a sodrás is ott van a kanyarban, ahol annyiszor ereszkedtünk alá. Lányom­nak mutatom, hol is szívta be a fehér gőzhajó ereje la­dikunkat, amikor fejest ug­rottam a fulladás egyszerre gyönyörű és borzasztó sem­mijébe. Harmadszor buktam felszínre, mikor nővérem és Ispánék Pistije' megtalált. Nem volt bennem akkor ha­lálfélelem. inkább valami nehezen megmagyarázható, rezignált és fájó lemondás. Legjobban az fájt, hogy többé nem focizhatok. A Tótlikból a templomtér­re kapaszkodtunk föl. Azóta valahogy a templom is ki­sebb lett, bár lányomnak most is olyan, mint a múlt­kor látott film nyomán Fran­kenstein báró kastélya. Az első világháború hősi halot­tainak márványtábláját ol­vasom, s Kreiczinger nagy­apám isonzós történeteire gondolok, amit már csak a nagymamámtól hallhattam. Japán harcosok ferde kései villannak be hirtelen, hogy azután a szertelen képzelet kicsorbuljon a két ember magas, vakolt feszületen. Krisztus urunk háta mögött az iskola és uvara: megkín­zott drótkerítés őrzi a pán­célsisakos örök katona kőből kivésett alakját. Ha emlé­kezetem nem csal, ezt még a Duna-parti piactér mellől mentették át ide, az épület és a fák örök árnyékába. Egyszerre idegen és fensé­ges nekem ez a változhatat- lan múlt, ez a megdermedt idő, ami kísértetiesen vág egybe az emlék idejével. Je­len és jövő nélkül vagyok itthon ebben a múltban. És jó ez a múlt, mert az idő viszonylagosságára emlékez­tet. Rokonokhoz kéne még menni, szokványos cselekvé­sekbe igazolni ittlétünket, de most nincs kedvem ehhez. Nem akarom jelenhez tapa­dó szavakkal megtörni ma­gamban az emlékezés nagy­szerű magányát. A múlt szertelen asszociáció, amit csak megront a konkrét dol­gok otrombasága. „Eltűnt'' falum egy darabig ismét az enyém. Báró Eötvös József egykori háza felé megyünk. A kastélymaradvány romo­sán lepusztult cselédlakásai fölött újmódi ..modern" vil­lák sorakoznak. Mit jelenteti vajon a falu jegyzőjének Ercsi? . Feltört, kirabolt kriptájába gyerekként még én is leme­részkedtem. Koponyáját so­káig a községházán őrizték Legendás családi ereklyék el­tűnéséről meséit a nép. Né­hány éve — hála a nagy­község és az ország össze­fogásának — csontjai újra visszakerültek a Duna fölé magasodó sírkápolnába. És ott, a kripta alatti gyorsan mélyülő partszaka­szon lépett egy gödörbe Árpi, a nem is tudom már milyen néni egyetlen fia. Az erdő még akkoriban is tele volt bombákkal, aknákkal. Nagy­anyám szerint maga Mali- novszkij, a későbbi marsall vezette a szovjet csapatok átkelését azon a karácsonyi éjszakán. Apró gumicsóna­kok úsztak a zajló Dunán, miközben a homokfal sán­caiból tüzeltek rájuk a né­metek. Gyakran gondoltam erre, például akkor is, amikor egyszer napköziből hazatér­ve gépfegyverropogást hal­lottam a Duna felől. Lero­hantam a partra, ahol ren­geteg katonát láttam, pon- tonhidat, naszádokat. Hazáig sírtam, s biztos voltam ben­ne, hogy kitört a háború . . . A személyhajózás megszű­nésével az enyészeté lett a hajóállomás is. Az egykori piac foghíjas betonasztalai­nak nyomát térdeimen őr­zöm: egy futóverseny köz­ben a kofapulton landoltam, térdcsontom megrepedt. A vizparti sóderhegyek emlé­két már csak sejteni lehet. Suhancok rodeóznak Tra­banttal és kismotorral, egé­szen a j?át peremáig me­részkedve, fülsiketítő féke­zéssel megzavarva-kísértetve a lomha folyó évezredes nyugalmát. Immár övék itt a tér. A Duna közepén küzdő kompot figyeljük, ahogy fé­lig az ár ellenében úszva győzi le az időtlen vizet. te. A boldog emlékezetű ki­rály sírja körüli csodák ar­ra indították I. László ki­rályt (1077-től 1095-ig ural­kodott), hogy VII. Gergely pápához forduljon István szentté avatása ügyében. A pápa hozzájárult, s így 1083. augusztus 20-án László ki­rály szentté avatta István ki­rályt. Csakhogy, amikor fel­nyitották a sírt, hogy elvé­gezzék a „felemelés" szer­tartását, kiderült, hogy hi­ányzik a jobb kéz, Amikor I. László király országjárása során fölkeres­te Merkúr családi monosto­rát, a nagyúr csodával ma­gyarázta, hogyan jutott el hozzá a szent jobb : egy an­gyal adta át neki megőrzés­re, „ ... és ha eljő az idő, felfedésre.” A király hitte vagy sem, mindenesetre Mer­kúrnak nem történt bántó- dása. László ezután megbíz­ta kiszemelt utódját, Álmost, hogy a fakápolna helyére kőtemplomot építtessen, ahol méltó körülmények között őrizhetik a szent jobbot a bencés szerzetesek. A tele­pülés rohamosan fejlődött, s jordan POPOV AZ ÖNURALOM diadala Három apró csiga mászott las­san lefelé egy spenótlevélen, és odacammogtak egy éles kavics árnyékában hűsölő öreg csigá­hoz. — Nagyapó, meséld el nekünk, hogyan csatáztál a hatalmas szamóca ellen! — Szívesen, kis unokáim — köhécselte az öreg csiga. — Nincs takargatni valóm ezzel kapcsolatban, mivel ez életem olyan epizódja, amire minden csiga büszke lehet. A nagy tavaszi szárazság ide­jén történt. Egy kőhöz tapadva bóbiskoltam. Kora . reggel hirte­len eleredt az eső. Boldogan ki­bújtam a házamból, hogy végre megmozgassam kissé a tagjai­mat, és kidúgtam a szarvaimat. Hirtelen fölpillantottam, és való­sággal kővé meredtem: egy ha­talmas, érett szamóca lógott a fejem fölött. Láthatjátok, kedve­seim, ma sem vagyok éppen díj­birkózó; ezt az irdatlan szamó­ca pedig kétszer nagyobb volt nálam. Valóságos szörnyeteg ... Mit volt mit tennem, föl kellett vele vennem a harcot. Tudtam, hogy a legjobb védekezés a tá­madás, ezért nekirontottam. A szamóca fenyegetően hintázni kezdett, szemmel láthatóan azért, hogy szétlapítson. Ezernyi szeme szilajul villogott rám. Balszeren­csémre hirtelen megmozdult a növény szára, egy pillanatra el­vesztettem az egyensúlyomat, és a bal oldalamra fordultam. Vé­gem van! Győzött a szamóca! Nekivágódott a homlokomnak, és behúztam a szarvaimat. Levegőt vettem, és újból táma­dásba lendültem. Ezúttal bal felől. Olyan villámgyorsan csi­náltam, hogy a szamóca fel sem tudott ocsúdni. Belekapaszkod­tam, és elkezdődött az egyenlőt­len párharc. Mindenáron meg akart ütni, én azonban a házam­mal könnyedén felfogtam a csa­pást, és beleharaptam. Szétáradt a számban az íze, és kettőzött erővel küzdöttem to­vább. A szamócát meglepte a várat­lan támadás, és megremegett. Ügy látszott, mintha földhöz akarna vágni. Szilárdabb tá­maszték után néztem, és oda­kúsztam a növény szárához. A szamóca ekkor levált a növény­ről, elkezdett gurulni a vetemé­nyes kertben; a menekülésben látta az egyetlen kiutat. Egy galácsinhajtó bogár gyor­saságával utánavetettem magam, utolértem, és úgy megszorí­tottam, hogy többé már mozdul­ni sem tudott. A szörnyeteg be­lesüppedt a sárba, és végérvé­nyesen elvesztette a csatát... Egy valamit tanuljatok meg, kis unokáim — fejezte be az elbeszélését az öreg csiga. — Bármekkora szamócával is küzd­jön az ember, az a legfonto­sabb, hogy ne veszítse el az ön­uralmát. Ebben a pillanatban egy apró cseresznye hullott a kavics mellé, és az öreg csiga pánikszerűen bemenekült a házába. Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán KERÉK IMRE Csend és hó és halói Vörösmarty Mihály emlékének Kilobbant remény, vert hadak — már minden elveszett, Hol élned, halnod kell — a föld üszökfekete óriási seb. Bitófaerdők, vériszamos mezők fölött dögvész lehel. Megnyitja iszonyú ölét a sír, hol nemzet süllyed el. Hol késel, ünnep? Húzd. cigány, pattanj meg túlfeszült ideg! Zengesd a csillagoknak legalább, ha már nem kellesz senkinek! — Kiapadt agyvelő, setét eszmék: föllázadt angyalok. Hasztalan bekiáltozott űr. Csend és hó és halál ragyog. i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents