Somogyi Néplap, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-11 / 139. szám
1988. június 11., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A KÖNYVÜZLET VESZÉLYEI ÜJ GRAFIKAI SZERZEMÉNYEK Sikerlista vagy támogatás Egy ismert szerző kivonta a kardját és az Élet és Irodalom hasábjain azért kezdett hadakozni, hogy legyenek Magyarországon is könyv-sikerlisták. Felsorakoztatta ugyan a lehetséges ellenérvek egy részét is, de végső következtetésében mégis odáig jutott: ha muszáj. legyen kétféle sikerlista. Az egyiken az értékesebb. időtálló, valódi művészeti értékeket felmutató munkát szerepelnek, a másikon a könnyű, szórakoztató könyvek; krimik, popsztárok. labdarúgók életrajzai, scifik. Mondani sem kell talán. hogy aki ezeket a hadakozó sorokat irta, éppen ez utóbbi műfajban publikál könyveket. Jómagam azok közé tartozom, akik nem szeretik a sikerlistákat és általában nem tudják elfogadni azt a manapság divatos eszmét, hogy mindig mindenben versenyezni kell. Ha valahol alig lehet versenyeztetni, az éppen a művészet, hiszen minden igazi műalkotás attól jelentős, fontos, mert egyedi, utánozhatatlan, ezért összemérhetetlen még azonos műfajon belül is. Ami pedig a sikerlistákat illeti, minden valamirevaló szakember tudja, hogy ezeket rendszerint a könyvkiadó cégek erőltetik a közvéleményre, s ahol lehet meg is hamisítják. A könyvkiadás „versenyében" sokkal fontosabbnak tartok egy olyan statisztikai adatot, amit Baló György tett közzé a Stúdió valamelyik, a kultúra anyagi helyzetét tárgyaló adásában. Eszerint 1987-ben a könyvek ára átlagosan valamivel ötven forint fölött mozgott, s ebből az állami dotáció már mindössze 5, azaz öt forint volt. Tehát a vásárló negyvenöt-negyvenhét forintot fizetett ki a kötetért. A statisztikai átlagok persze közismerten csalókák. A lényeg mégiscsak az, hogy valamennyi művészeti ág közül ma már a könyv kapja a legkevesebb állami dotációt. A kérdés, amin el kell gondolkodni: jó-e ez így? Mi lesz a holnap irodalmával, ha már ma nincs pénz arra, hogy megjelenhessenek első köteteikkel azok, akikből két-három évtized múltán a jövő század Móricz Zsigmondjai, Kassák Lajosai, Dérv Tiborjai leszki maguknak és megkövetelték, hogy minden új munkájuk azonnal könyvalakban is megjelenjen. Függetlenül attól, hogy az valóban olyan érték-e, amit kiadni érdemes és természetesen függetlenül attól is, hogy akad-e annyi vevő. mint ahány példányban a művet közreadták. A protokoll- könyvek örvendetes visszaszorulásával kell tehát számolni, és ez a mai helyzetnek a legfőbb előnye. Mint ahogy az a másik, nem kevésbé fontos haszna, hogy nagyon kell figyelni arra, mit hajlandó megvásárolni az olvasóközönség. Ezzel' szemben, mondjuk, ott vannak a verseskötetek, amelyek soha nem számítottak a nyereséges vállalkozások közé. De mit érne a magyar irodalom — egyáltalán lenne-e magyar irodalom — anélkül a költői termés nélkül, ami „gazdaságtalanul" mégiscsak megjelent valahogy az elmúlt századokban? Aztán mi legyen a kezdő prózaírókkal, és persze az idősebbekkel is, akik nem írnak a legnépszerűbb formában? Mi legyen azokkal, akik éppen mert meg akarják újítani az irodalmat, kísérletezni próbálnak? Hol sikeresen, hol sikertelenül. Rájuk sem jutna pénz egy ilyen új helyzetben. Márpedig nélkülük nincs az irodalomnak belső fejlődése, provinciális lesz, elmaradott. . . Egyszerű a dolog, ajánl- gatják sokan: keresse meg a kiadó a pénzt népszerű művekkel a ráfizetéses kiadványokra. Ez ésszerűnek látszik, de nem mindenütt keresztülvihető. Ügy vélem há't, hogy legalább megőrizni kellene az állami támogatás mértékét, s ha már növelni nem lehet, műveknek és nem általában a kiadónak adni — azoknak, amelyek a leginkább megkövetelik ezt a fajta támogatást. így legalább egyértelműbb lenne azok felelőssége is, akik eldöntik: kinek és mire adják a közösség pénzét. Az sem lehetetlen, hogy egy-egy ilyen „támogatott" könyv rákerülne valamilyen sikerlistára. De ez talán a legkevésbé fontos a magyar könyvkiadás mai helyzetében. Bernáth László új szerzemények sok kortárs alkotást is fölsorakoztatnak, mégpedig éppen ajándékok révén. Szám szerint a legnagyobb ajándékozó a Svájcban élő Kemény Zoltánné. aki férje 335 rajzát adta a múzeumnak. Többször és igen jelentős alkotásokat adományozott Schlégl István zürichi magyar műtörténész. Sok magyar származású és külföldi művész ajándékával is bővült a kortárs gyűjtemény (Etienne Hajdú, Kepes György, Konok Tamás, Szalag Lajos, Viera da Silva). Ez alkalommal láthatunk néhány remekművet a Vég- helyi-hagyatékból (Maillol, Miro, Chagall, Henry Moor, Hartung grafikáit), meg a dr. Véghelyi Péter és felesége, Brettfeld Adrienne által létrehozott XX. századi alapítvány vásárlásaiból. A Véghelyi házaspár 1985-ben a Szépművészeti Múzeum modern gyűjteménye javára tett alapítványt, jelentős pénzösszeggel. A két éve elhunyt házaspár az alapítvánnyal azt remélte, hogy mások is követik példájukat, s a Szépművészeti Múzeum körül támogató kör alakul ki. Az alapítvány vásárlásai, cseréi mindenesetre képzőművészeti gyűjteményük legszebb darabjai és a múzeum komoly értékei. Kádár Márta Adományból, Százezres rajz- es mel- szetanyagával a Szépművészeti Múzeum a világ jelentős grafikai gyűjteményei közé tartozik. Alapjait csakúgy, mint a festészeti anyagét, az Esterházv-kollekció vetette meg. (Ez a vásárlás útján köztulajdonba került anyag 1870-től Országos Képtár néven „az ország elidegeníthetetlen javai közé soroltatik") Közgyűjteményeink magángyűjtők hagyatékából, gyakran ajándékként múzeumoknak juttatott gyűjteményeiből alakultak, gazdagodtak. Hazafias érzésű főurak, egyházi személyiségek, jómódú polgárok magángyűjteményei vetették meg számos múzeumunk alapjait. A művészetpártoló igyekezet napjainkban is juttat értékes műveket múzeumainknak. Számos hazai, külföldi és külföldön élő magyar ajándékozó nevét tünteti föl az a kiállítás is, amelyet a Szépművészeti Múzeumban rendeztek A grafikai gyűjtemény új szerzeményei (1978 —1988) címmel. Az utóbbi tíz évben 603 rajz, 658 metszet és 42 metszeteket tartalmazó album került a múzeumba, nagyobbrészt ajándékozás útján. Amennyire örvendetes ez a tény, azt is jelzi, hogy az említett években sem válhatott valóra egy nagyszabású, céltudatos, a hiányok pótlására koncentráló gyűjtési koncepció. Az új szerzemények sokaságából száznyolcvanat láthatunk a Szépművészeti Múzeumi grafikai tárlóiban szeptember 11-éig. Köztük néhány szép korai németalvásárlásból Emil Nolde: Falusi táj (1908) Calvaert: Mária a gyermekkel (XVI. század) Aristide .Maillol: Női akt. Rippl-Rónai Józsefnek dedikálva (1910) (A Véghelyi- gyüjteményből) földi és itáliai rézmetszetet, több XVIII. századi vizfest- rhényt, ceruzarajzot. De ezek a korszakok meglehetősen gazdag anyaggal vannak jelen a múzeum grafikai gyűjteményében. Annál hiányosabb, esetlegesebb a ' XX. századi kollekció. Ezért örvendetes, hogy az mennek. A „jó-e ez így?" tehát nem is egy kérdés valójában, hanem kérdések sora, s ezekre ma kellene válaszokat keresni, mert holnap talán késő. Nézzük sorban ! A könyvek címszáma és példányszáma miatt tényleg szükségszerű, hogy itt jusson a legkevesebb állami hozzájárulás egy-egy példányra? Nem hiszem. . Hatvan-hetvenmillió mozijegyet adnak el még manapság is évente, és ezeken darabonként még mindig több az állami támogatás, mint a könyvön. A kérdést úgy is föltehetjük, mi a fontosabb: a mozijegy vagy a könyv? Én a film megszállott híve, szerelmese vagyok, mégsem hiszem, hogy indokolt a mozi ilyen előnye a könyvvel szemben. A következő kérdés úgy merül föl, hogy jobb lenne .az állami támogatást egészen megszüntetni. Kétségtelen, sok haszonnal jár már most is, hogy a kiadók önállóbban gazdálkodnak. Talán a legfőbb haszon az, hogy most már kétszer, esetleg háromszor vagy ötször is meggondolják, hogy olyan szerzők műveit kiadják-e, akik ilyen-amolyan okokból nevet, hivatalos rangot vívtak Prérikutya-sircrtó A prérikutyáról már születése pillanatában látszott, hogy dísze lesz fajtájának. S valóban: ahogy nőtt, úgy váltotta be egyre inkább a reményeket. Kisiskolás korában szinte hetenként vitte haza a dicséretes jeleseket kedvenc tantárgyaiból: a Holdra- vonyításból, a betegszar- vas-kergetésből és a nyúl- fogásból. Gyorsan kibontakoztak egyéb irányú képességei is, és szép karrier előtt állt abban a sportágban, amely a legnépszerűbbnek számított szavan- naszerte és amelynek lényege az volt, hogy egy lerágott koponyát kellett lábbal vagy fejjel bejuttatni a két rúd közé kifeszített hálóba. Szépsége pedig közbeszéd tárgya volt: maga mesélte gyakran, hogy egyszer második lett egy férfi prérikutya-szépség- versenyen, mivel a zsűrielnök otthon felejtette a szemüvegét, jóllehet hallgatósága soha nem tudta igazán eldönteni, hogy ez vajon finom önirónia-e a részéről vagy valami más. Nem csoda tehát, hogy iskolái elvégzése után tiszteletre méltó hely várta alszavanna társadalmában. S mégis ekkor érlelődött végleges döntéssé régi vágya: elhatározta, hogy bölény lesz! A bölényekre ugyanis már egyetemista kora óta nagy tisztelettel tekintett, bár tulajdonképpen nem az volt a fontos számára, hogy milyen hasznos állatok — húsukat megeszik, bőrükből sátrat és takarót készítenek, csontjukból enyvet főznek, sőt Vén Vidrabőr csejenn főnök leghatásosabb varázsszere egy aszalt bölényfarok volt —, hanem tekintélyüket és méltóság- teljes megjelenésüket csodálta. Az elhatározást tett követte, és prérikutyánk semmilyen fáradságtól sem riadt vissza a nagy cél érdekében. Akkoriban például egy igazi bölénynek nem volt elegendő csak bölényül tudnia, hanem más, furcsa nyelvek megtanulására is rákényszerült: de zengett is érces hangjától az alszavanna, amikor már vagy századszor recitálta, hogy „moj témát jest za- vód.. ” Amikor pedig megtudta, mi a bölények kedvenc étele, egész étrendjét átalakította, és azután csak cukorrépát evett. (Igaz, a reggeli rigónyelésről nem tudott leszokni, ezért aztán egész nap fü- työrésznie kellett.) Nem maradt el természetesen a segítség sem régi tisztelői részéről. Különösen sokat köszönhetett egy kis gyalogkakukknak, aki — miután a helyi bölényminősítő és -irányító főosztály tagja lett — nem győzte eleget bizonygatni, hogy már napról napra bölé- nyebb. A valódi fordulatot azonban Kőszikla, a hank- papa-sziú varázsló barátságának és támogatásának az .elnyerése jelentette: ő ajándékozta meg az ifjú jelöltet azzal a kicsit már vedlett bölénybőrrel, amelyet a törzs naptáncünne- pein viselt, míg újat nem kapott. S egyszer végre az a nap is elérkezett, amikor prérikutyánk először ölthette magára a bölénybört. Nem volt éppen kényelmes viselet, de ö — ahogyan a varázsló tanította — felfújta magát, amennyire csak tudta, s így nem is volt nagyon feltűnő, hogy egy picit bizony bő. Büszkén nézett a tükörbe: végre bölény lett! Persze, a fel- fuvalkodott állapot fenntartása jókora erőlködéssel járt, és bizony, ezért ritkán kicsit verejtékszagú lett körülötte a levegő — sőt, egyszer a büdös borztól még gratuláló táviratot is kapott. Minden fáradságért kárpótolta azonban a frissen szerzett bölénység. Oh. azok a verőfényes szombat délelöttök, amikor közhírré tehette azt! Ilyenkor mindig nyakkendőt kötött, belebújt a bölénybőrbe, homlokára illesztette a szépen kisuvikszolt szarvakat, és olyan nagyra fújva fel magát, amilyenre csak tudta, bölénymódra sétált fel s alá alszavanna sétálóutcáján, miközben „Tisztelétem, kedves bátyám”-köX .szöntéssel üdvözölte már messziről a valódi bölényeket. Állítólag többen tuloknak nézték. így élhetett volna boldogan, Manitu vagy Buffalo Bill tudja, meddig, ha nem részegíti meg a gyors siker. Ám egy szép napon elhatározta: ha törik-sza- kad, akkor is föbölény lesz! Ügy tűnt, a szerencse is pártolja, mivel éppen üresedésben volt egy ilyen állás. De hiába mozgatott meg minden követ, ezt a célt már nem érhette el. Megmondták neki, hogy a föbölénységhez nem elég a bőr és a felfuvalkodottság. Ezen aztán rettenetesen felbőszült, és miután mindenbe belerúgott, amit csak fogatlan bölénynek vagy oroszlánnak nézhetett, mérgében megpukkadt. Öt gyászolják és siratják most tehát, a szegényt, s a gyászt csupán egy dolog enyhítheti: hogy egyébként is megpukkadt volna. Mert hát elkerülhetetlenül ez a sorsa minden prérikutyá- nak, aki bölény nagyságúra fújja fel magát. Tóth Péter
