Somogyi Néplap, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-18 / 145. szám
1988. június 18., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A kis ember ment előre. Mutatta az utat, ahol kevés a szépség. Kopár, kemény munkáskörnyezet, betonlépcső, vasajtók. — Ez az, ez a Tóth Lajos brigád fellegvára. Újságíró kevésszer volt itt — mondta évődve. — Nem grigádtagnak szerződni jöttem — vallottam színt —, hanem tanulni. — Tanulni? Micsodát? — kérdezte. — Optimizmust, ha lehet... Keczeli József a Kaposvári Húskombinát hűtőházának főgépésze nehéz eset: nem lehet megpuhítani, szólamokkal. — Későn jött, "harminc éve kellett volna. Mondom, nem lehetett, akkor éppen néhány hónapos voltam. — Ezt már nem lehet még egyszer végigcsinálni. Egyszerűbb azt mondani: válságban a brigádmozgalom. Egyszerűbb valamire rálegyinteni. Ma az is nagy dolognak számít, ha valaki hajlandó belépni egy szocialista brigádba. Sokszor úgy fűzik: az égvilágon semmit sem kell csinálnod, gyűlés sem lesz pajtás, csak tudod, kell a létszám ... Az ilyen brigádmozgalomnak nincs értelme. Optimizmust mondott? Csak valódi teljesítményből és annak az elismeréséből származhat optimizmus. Leültet egy műhelyszékre, előttünk a húskombinát udvara. A kívülálló szemében anarchikus állapotok látszanak. Robbantottak, építenek, átalakítanak. A felújítás rendetlensége. — 'Akkor nemcsak maga nem volt itt azon a napon, amikor ezt az üzemet átadták. Én sem. Közép-Európa egyik legkorszerűbb hűtőházának avatása nagy ünnepséggel zajlott 1955. november hetedikén. A következő év elején léptem be ebbe a csaknem politikai állásba. Az ötvenes években voltak bizonyos üzemek, ahova nagyon megválogatták a munkásokat. Miért? Fontosságot tulajdonítottak — itt éppen a hűtőkapacitásnak, a korszerűnek számító technikának, az üzemnek. Jó pontom volt a bekerüléshez, hogy öt évet húztam le hadifogságban, és jól beszéltem oroszul. Nincs kacifántos története az idekerülésemnek. Vasutasfamília jó fejű fiaként a gépek sze- retetét vittem tovább. A Gorkij utcában laktunk, odalátszott a hűtőház ... Keczeli József napok alatt megértette, hogy mit vállalt. Együttélést a félelemmel. Az ammónia ugyanis félelmetes űr: ha elszabadul, meghaladja az emberi erőt. — Hamar megkaptuk az első leckéket. Pestről jött öreg szakik oktattak bennünket a beüzemeléskor, s talán, hogy rátegyenek egy lapáttal, ilyeneket mondtak: ha zabgl a gép, iákkor mindenki repülni fog. Ez annyit jelentett, hogy ha cseppfolyós ammómia Ikerül a kompresszorba, a gép rögtön robbant. Állva ettek hát a gépek mellett, és cid- rizve járkáltak. Vajon csakugyan ekkora itt a veszély? Amikor már úgy látszott, hogy túl vannak a félelmen, megszokták, megA főgépész hagyatéka ismerték a gépházat, biztonságos volt az üzemelés akkor Iköhintett egyet valamelyik öreg gép. — Ez jóval később volt, akkor már öreg rókának számítottunk a hűtőházban. Hárman voltunk ügyeletben, néhány lépésnyire álltunk a kompresszortól, amikor szétrobbant. Az első ijedtségben még az ember csak a rettenetes hangerőt próbálta megemészteni, de már ott volt a következő veszély. A felvágódó erős fém átszakította a betontetőt, hulltak vissza a vasrepeszek, a betontörmelékék, s ami ennél ezerszer veszélyesebb: a cseppfolyós ammónia. Olyan, mint egy karácsonyi sűrű hóesés, vagy a tévében látott Niagara vízfüggöny. Csakhogy ez bőrt mar és testet éget. Arra még volt időm, hogy elzárjam a szelepeket, aztán mindhárman kivágódtunk az ajtón. Tö- rölgettük a homlokunkat. Arról beszéltünk: jó, hogy ép bőrrel megúsztuk, amikor hallottuk ám, hogy szirénázva jön a mentő. Miért, nem vagyunk mi sérültek? Erre valaki azt felelte: ti megúsztátok, de a)ki a figyelőben, az üvegkaliókában ült, az ijedtében kiugrott az ablakon és összevágta a kezét. Meg lehet-e szökni, hogy együtt élnek a félelemmel? Nem, nem lehet. A félelmet nem lehet megszokni, csak kimondani : ez az, ami segít. A főgépész nem szívesen használ pate- tikus szavakat. Nem mondta például, hogy a szocialista munkaverseny hősiességében bízva, magük erejének maximumát nyújt-' va alakították meg a Tóth Lajos szocialista brigádot. Helyette így felelt: — Barátok voltunk, levegőben lógott, hogy valamilyen közösséget alakítsunk. 1958-tól már szervezett keretek között folyt a munka, igaz, a brigád csak egy év múlva alakult. Ezért, ha tőlem kérdi: már az idén harmincévesek vagyunk, de jövőre ünnepeljük. Úgy vagyunk, mint a kisgyerek: előtte is élt kilenc hónapot, mielőtt megszületett. Az ember azt várná, hogy valami borsos történet is előkerül az alakításról. Viták, kilépések, elnevezés körüli hercehurcák. Nem így volt. — Richter Sándor volt akkor a főgépész, most is itt dolgozik a húskombinátban, műszaki főosztályvezető. Ö hívott össze bennünket a rakodórámpára. Azt mondta, olvasott egy cikket a Népszabadságban, felhívást a szocialista brigádok alakítására. Az a jelszó, hogy szocialista módon élni, dolgozni és tanulni. Ezt nekünk találták ki, tette hozzá, hiszen eddig is ezt tettük. Csak nálunk a szocialista helyett eddig a tisztességes szerepelt. Mi lenne a véleményünk, gondoljuk meg. Heten gondoltuk meg, amit mondott, és megalakítottuk a brigádot. A mai Tóth Lajos brigádban az alapítók közül már csak Keczeli József van benn. Tiszteletbeli brigádtagként szerepel az egykori alapítók közül Bognár József — ő az üzemi pártbizottság titkára — és Richter Sándor. A többiek már letették a lantot. — Az ország első 32 brigádja között voltunk, s azok közül úgy tudom, már hírmondó sincs, akik akkor alakultak Somogybán. Főként nem úgy, hogy onnan mentek volna nyugdíjba. — Sokat gondolkodtam azon, mi ennek a titka? Nincs különösebb titok. .Rettenetesen szeretni kell azt a munkát, amit csinálunk. Aki nem így gondolta, nem is maradt sokáig köztünk. Jó példa erre az a karácsony este, amikor Richter Sanyi beállított hozzánk: — Meghozták a kompresszort, s le se tudják tenni a teherautóról. Egyenként szállított be bennünket motorral. Éjfélig dolgoztunk. A legszebb köszönet az volt, amikor a sofőrök — akik vagy kétszáz kilométerre laktak — vállon veregették bennünket: fiúk, így legalább nekünk is lesz karácsonyunk... — Talán ezért pörgött el így ez a hatvan év: nem volt egy órája, amikor ne kellett volna valamit tenni. Vannak ebben szomorú szenzációk is: egy hónapig segítettünk a tejgyár hűtőüzemének újraindításánál, miután ott ketten meghaltak a robbanásnál. De vannak sakkal szébb emlékek is. Két munkatársunkat szereztük vissza a családjának az alkohol rabságából. Baráti segítség nélkül ki tudja, hol lennének ... Felelős vállalkozása volt a brigádnak, hogy egy ipari tanuló fiút patronáltak csaknem/ egy évtizedig. A brigád mellette állt jóban-rosszban, ott voltak a szakmunkásbizonyítvány osztáskor — rádiót vittek ajándékba —, majd az esküvőjén 20 ezer forintos ifjúsági takarékbetétet tették le. Ez a pénz is segítette a lakáshoz jutásban. — Ma már nagyapák vagyunk a fogadott fiunk révén — újságolta Keczeli József. — Nem tuddk fejben tartani minden elismerést. Ehhez a Zentai Pista kellene, a brigádvezetőnk. Dolgoztunk a városszépítésért, a művelődési házért, a barcsi mozgáskorlátozottak otthonáérlt, az iskoláért, .a Nemzeti Színházért is. Persze egymásnak is, Iha szorult a kapca. Egyszer egy ilyen alkalomkor azt kérdezte a brigádtag, akinél dolgoztunk: mivel tartozom, Jóska bácsi, jobbkor nem is jöhettek volna. Elmész t H szoc. IG. te a ... — futott ki a számon, hát mik vagyunk mi, culágerek? Idegenek? A kis szobában a brigád „összerázásáról” is megtudtam egyet és mást. Volt már ebben a helyiségben csendes, meggyőző szó, leszúrás éppúgy, mint főnök szembesítése a beosztottal, amikor a beosztott szava volt a helytálló. — Ha valaki annyit mond reggel, hogy „napot”, akkor mi a Zentai Pistával már ott is termünk mellette. Nem tudom elviselni, hogy valaki mellettem tüskét hordjon magában. Elmérgesedhet a helyzet. Nyílt lapokkal játszottam világ életemben, szókimondó ember vagyok. Akkor is, amikor KISZ-titkárként, párttitkárként, városi népfrontbizottsági tagként vagy lakóbizott- sági elnökként dolgoztam. Hobbim, a kisállattenyésztés kapcsán is mindig volt valamilyen tisztem. Igazából csak akkor szerettem szerepelni, ha mások ügyéért harcolhattam. Amikor azt firtattam, hogy milyen a mai Tóth Lajos brigád, lobog-e a régi tűz, amelyet 1959-ben Jártás József, Lantos Zoltán, Papp János, Feit Imre, Bognár József, Richter Sándor és Keczeli József megrakott, érdekes próbát ajánlott. Odaléptünk szabadnapját tervezgető fiatal munkatársához, s az egykori alapító azt kérte a fiatalembertől: holnap jöjjön dolgozni. „Ez csak természetes, Józsi bácsi” — halottam a választ. Évődnek vele:' — Persze, hiszen maga a főgépész... — Nem attól van. A régi szellem most is tovább él a dolgozókban, főként ha kapnak hozzá késztetést, jó szót, barátságot. Csak valahogyan kitekeredett a világ. Nekünk megtiszteltetés volt a brigádtagság, mert tanulhattunk, dolgozhattunk, segíthettük egymást. Manapság az emberek befelé fordulnak, azt kérdik: mennyi pénz jár vele? Ha nincsenek kötelezve rá, nem szívesen tanulnak, főként, ha nem támogatja a vállalat. Ma szinte természetesének hangzik, hogy ennyi meg annyi pénzt megtakarítottunk, de kevésbé érezni az őszinte elismerést. Annak idején tíz métert kellett kúszni a gyorsfagyasztó alagútban, ha baj volt... Vagy egy másik példa: egyik brigádtagunknak a felesége terhesen is hordta a vacsorát, mert férjének bent kellett lennie szinte egy teljes hétig. Ma? Elszemélytelenedik a munka, kevesebb az emberi kapcsolat, az idő egymásra, a családra. Nem akartam azt kérdezni Keczeli Józseftől, hogy jól van-e így. Tudtam előre a válaszát. Nem az mondatja iki vele, hogy neki már ezt is szabad, hiszen néhány hét, s megkezdi következő életét: a nyugdíjas napokat. Lesz mit tenni: unokák, tisztségek és gyönyörű madarai minden percét betöltik majd. A kérdésem másként szól, minthogy egy leckét már vettem az emberi optimizmus mostanság kevésszer lapozgatott tankönyvéből: — Mi hát az üzenet azoknak, akik most kezdik, amit maguk harminc éve? Mi a hagyaték brigádtagoknak és brigádon kívülieknek, akik szeretnének lelkesedni azért, amiban hisznek, amit csinálnak? — Csak a brigádomnak hagyom itt a szavamat. Az utat kitapostuk, ne engedjétek, hogy elgazosodjon ... Békés József
