Somogyi Néplap, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-18 / 145. szám
Somogyi Néplap 1988. június 18., szombat ♦ IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS * : * ■ 55 Munkámat használni lehessen” 75. születésnapjára Mai magyar irodalom — mai magyar nyelv Weöres Sándor 1970-ben, amikor a Kossuth-díj I. fokozatát kapta Amikor Kodály Zoltán az öregek című verset megzenésítette, azt hitte, egy meglett férfi művére írt muzsikát; s az az érett szavú költő, akinek a verse annyira megragadta, még csak gimnazista volt. Csodagyerekként indult, ahogy mondani szokás, de Weöres Sándor, aki most tölti be hetvenötödik életévét, alighanem fintorogva, fanyalogva legyintene, ha elolvasná egyáltalán ezeiket az őt köszöntő sorokat, hogy ismét csodagyerekségét emlegetjük, s ismét születésnapja körül tüsténkedünk, mint öt esztendeje, amikor a hetvenediket, s a hetvenedikről szólókat volt kénytelen eltűrni.' A csodagyerek ugyanis hetvenöt éves korában is az a csodagyerek, aki olyan természetes mozdulattal lépett a magyar költéCZAKÓ GÁBOR* Elfelejt, akit elfeledtünk (1.) A Szeret selymes partján, hol lanka dombot ér, és zöld a fű, és kék az ég, de madár ottan nem jár, leg- fönnebb csacsog együgyű éneket, no, ott játszódott egy csángó fiúcska. Épp kerek 77 kilométerrel túl a magyar nézettudaton. Helybéli volt évezrede, akár a habok közt bukfencező ke- szegecskék. Magyarországi utazók lappangtak arrafelé bennszü- löttes cáljggúnyában. Mert bizony, ha észrevették volna őket a milieisták, menten kiakolbóíítottáik volna őket az országból. Örökkétig és testvériesen, mint az egyik helsinki aláíró a másikat. Hát még ha tetten érték volna őket! Hajajaj ! iLe sem merem írni, a két elvetemült turista a legfer- telmesebb aljasságra vetemedett : beszélgetésbe vegyült a gyermekecskével. Erről-arról, keszegek kapásáról, időjárásról. No, amikor már úgy találWeöres Sándor szetbe, mintha mindig is benne élt volna, s már akkor is meglepődhetett azon, hogy ő csodagyerek. S miért volna érdem a hetvenöt év? S mire jó egy költő ünneplése, dicsőítése? Tőle idegen: „... csöppet sem dicső, de nékem kedvesebb: a nagyság álmából kibújni, valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret vonz engem, nem a ragyogás, a szörnyű talapzat. (...) Munkámat használni lehessen, ne szájtátva csodálni." A vers címe egy áthúzott szó: Nagyság. Másutt kis versfaragónak titulálja magát. Nemrégiben feleségével, Károlyi Amyval együtt a televízióban láttuk beszélni. Csak néhány jelentéktelen és korántsem szándékoltan jelentéktelen mondatot hallottunk tőle. Köznapiakat, igen egyszerűket, s bár költészetéről faggatták, egészen költőietlen volt. Azt mondta például : „Nem tudok írni, mert remeg a kezem.” A kérdés igen komoly volt, munkálkodása, tervei felől érdeklődtek, mit ír mostanában, s Weöres Sándor kétkezi munkásként felelt, mintha azt firtatták volna: milyen szekrényeket készít mostanában. Egyfelől a világ komoly, bonyolult dolgainak, titkainak efféle egyszerűre való átfordítása, világossá, érthetővé tétele, másfelől önnön egyéniségének, személyiségének ama lefokozása, amelyről a Nagyság című versében olvashattunk. Az egyéniség, az individuum Weöres ták, hogy összemelegedtek, megkérdezték a fiúcskát, aki máskülönben iskolába járó volt, nyílt eszű, megtanulta, amit lehetett, no megkérdezték tőle, hogy jól érti-e az ő beszédjüket. — Értem ász, értem isz. — És mi értjük a te szavadat? — Érti'k. — Szerinted miféle nép lehetünk? Elgondolkozott a gyerme- kecske, fürge eszét végig- szalasztotta a leckéin, a hallotta híreken, a tanítónő pofonján, amikor véletlenül az otthoni nyelven köszönt neki. Hiába. De hogy a válaszolásra erőst nógatták, kibökte: — Pcflyákok. Nerek, nevecskék (2.) Ki tudja ma már, hogy Ferdinánd 'király okos ember volt-e, vagy* nem? Annyi bizonyos, hogy alföldies székvárosába sosem tervezett tengeri kikötőit, viszont a Sándor eszmerendszerében a háttérben áll —az előtérben a világgal, az emberiséggel összeforrt, esetlegességein fölülemeűkedő ember van. Az egyes, a költő, csupán szemlélheti a világot, a történelmet, s jó, ha minél tovább, távolabb kutat: az emberiség őstörténetének kezdetéig, a homályos, föl- deríthetetlen civilizációkig, a messzi jövőkig, s túl az ismert világok peremén, s örülhet, ha csak néhány irracionális vonást fölfejt. A költő dolga, érdeme mindössze annyi, hogy közvetít az örökkévaló s a pillanat között. A vers ennek az áthozatalnak, a megismerhetet- lennek némileg megismerhetővé tételének az eszköze. Weöres Sándor mély és terjedelmes életművét azonban aligha lehet pusztán ennyivel jellemezni és átfogni. Sokat vitáztak már fölötte, éppen azért, mert szövevényes; bélyegezték ir- racionalistának, részvétlennek a közösség iránt, s mindannyiszor cáfolt, kibújt a vád alól. Protheusként változott, folyton újult, alakult. Gyermekverseiben gyermekké, a Psychében nővé, műfordításaiban idegen költőkké lett, régi magyar költők mezébe-hangjába bújt, sosem volt nyelveken rendetlenséget utálta már porosz gárdatiszt korától. Különösen azt nem szenvedhette, hogy az egyik ember ilyen nevet hord, a másik meg olyant. Például a szép Moldva tartományban az egyik ember magyarul ne- vezkedik a másik olájul. Jegyezzük meg gyorsan, hogy az oiáj szónak arrafelé még manapság sincsen semmi bántó csengése, miként a Ho- henzollemek sincs, ahogy őfelségét von haus aus hít- ták. iNo, Ferdinánd király emberei az első háború után kihirdették, hogy mostantól vége a csángó összevisszaságnak: ezután mindenkinek szép oláj neve lesz. A rendelet teljesedésbe ment, és érvényben is van a mai napig, mert a kontinuitás legalább annyira fontos, mint a rend. Azóta a csángó ember két névvel él. Egy olájjal az irataiban, a hivatalokban és a fejfáján, a másikkal a családjában, meg a barátai között. Nem csoda, hogy messziről érkezett utazó ottan zavarba jön, ha például Farkas bá’ után érdeklődik. énekelt, verses drámáiban pedig eleve a szereplők személyiségévé objektivizáló- dott. Ám ez mind ő: a hajlékony, a kísérletező, a megértő, a mélységesen humanista poéta. Költészete egyetlen .roppant orbis p ictus, megfestett világ. Egyedülálló. Még a vele vitatkozók — s miért ne lehetne nem egyetérteni vele mindenben, sohasem követelte — sem sajnálták kimondani a szót: lángelméjű. A Bóbitában gyermekek ezreinek szerezte, szerzi meg a képzelet és a nyelv örömét. Örök magyar könyv,. S ha csak ennyit tett volna — mint ahogy nem ennyit, hiszen a Bóbita pusztán egyetlen kihasított része életművének — már akkor köszöntenünk kellene hetvenötödik születésnapján. Bármennyire is tiltakozna. Olyan nagyság, akit áthúzni, érvényteleníteni már régesrégen nem lehet. Nem illik hozzá az emelkedett, himnikus befejezés, jó lenne egyszerűbbet lelni, déhát... Egyetlen egyszerű mondat mégis: a nevét — őszerinte — Vörösnek kell ejteni. Győri László Weöres Sándor — ma — Farkasz? Farkasz? Az szak az oláj neve. — Node a Farkas magyar név! Kacag erre a helybéli. — Dehogysze! Az ő neve magyarul Pipász! Az Isten szaga Hírlik, hogy egy időben az Űr hátat mutatott a csángóknak. ök azonban nem fordultak el tőle. Benedek Márton onesti orvos pedig egyenest elhatározta, hogy papnak áll. fgy is történt. Magányosan folytatott teológiai tanulmányairól egy külországi útja során vizsgát tett és pappá szentelték. Hazatérvén szívén viselt reverendája fölött meghagyta fehér köpenyét, és titkon misézni, gyóntatni kezdett az anyanyelvén. Mi tagadás, magyarizált. Titokban persze, de amikor egyszer beteg lett, és operálni kellett, bizony benne felejtették a nagyollót. Meg is halt szépen, és eltemették illendően. Eddig rendben lett volna a dolog, hanem a szomszéd, Anyanyelvűnk állapotáért az irodalom mindig is felelősséget érzett. Hiszen a magyar beszéd és írás hagyományainak továbbörökí- tése, gazdagítása főként a költők, írók feladata, s ezt ők napjainkban sem tévesztik szem elöl. Van persze olyan vélemény, hogy a kortárs magyar irodalom nem jár az élet ilyen tekintetben, sőt egyesek szerint a nyelv^ romlásának különféle jelei épp a toliforgatók működésével kapcsolatosak. Ne foglaljunk előzetesen állást egyik nézet pártján sem; vizsgáljuk inkább — néhány példa segítségével —, maguk az írók hogyan gondolkodnak minderről, és ami a döntő: műveik olvastán milyen kép rajzolódik elénk? Csorba Győző, legkiválóbb poétáink egyike hittel vallja: „aki költő mindenik j számára s mindig elrendeltetik I valamiféle mondat- s szóanyag / mii ö tud illő rendbe rakni csak / ő képes árammal telíteni a halálból életre kelteni I s elhozhatnia világba elébb- ! nem-ismert érzések igézetét”. E szép, veretes szavak méltán bizonyítják az általuk kifejtett gondolat érvényességét. Ügy fest, a költő mostanában különösen érzékeny a hangzás minőségére: „a legszebb hang is nyávogás, hörej” — panaszolja egy helyütt; a dunántúli költő Vas megyei, őrségi tájszót iktat a versbe, hörgés jelentésben. Nyelvi közállapotainkat bírálja Csoóri Sándor, Sütő Andrásnak ajánlott költeményében : „az élők / szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták csikorognak ...” S mindjárt példát is mutat — bár a lélek hasonlóképpen sötét árnyalatú rajza ez: „kínzó idegháborúkat” érez dúlni a világban. A szójáték — a hidegháború mintájára képzett idegháború — korántsem a kedély játékosságáról tudósít. A gazdag szókészlet, pompás nyelvi fantázia nem a születés helyén a származáson múlik — tanúsítja nem egy poétánk költészete. „Meggyantolom én, Marsall úr, ha kell, a kergebirkát is!” — olvassuk a városias közegben otthonos Maraki Benedekék kútjára járt, beleszagolt a vízbe. Megdobbant a szíve: Iszten visz- szafordult! A víznek rózsaillata volt. Menten szétneszült a hír a faluban. Sürgött a nép csöbrökkel, vödrökkel, hordta a vizet, és mindenki úgy találta, hogy rózsaillatú. Özönlöttek a szomszéd falvakból, messzibb környékről is a kíváncsiak, az ájtatos szívűek, akik nem adták föl a reményt, hogy a gazolinbűzön és pacsulin túl is van világ. A hatóság nem állhatott tétlenül feladata magaslatán. Noha e mártír-illatú história kissé mellévágott a szokásoknak, hamar kitaláló- dott a megoldás. A milícia körülfogta, a tűzoltóság kiszivattyúzta, a szanitéc kimeszelte a trunki Benedek- kutat. Éjjel-nappali őrséget állítottak melléje, hogy mindenféle suskusnak elejét vegyék. Eltelt egy nap, eltelt kettő, a víz visszaszivárgott. A népek leeresztették a vödröt, fölhúzták, megbűzölték. És úgy találták, hogy ugyanolyan vértanúrózsa-illata van, mint annakelőtte. Aki nem hiszi, járjon utána! sail Lászlónál ; megkopaszt, megnyír jelentésű a Somogy megyei gyantároz igéhez hasonló szóalak. Kántor Péter meg Komárom megyében följegyzett tájszót használ töprengései kifejezésére: „legyek öntudatos, büszke? legyek tupa?” (A tájszótár hosszú ú-val, ostoba, buta jelentésben tartalmazza a túpa szót.) Amiként a megnyilatkozás formája vagy műfaja sem perdöntő a nyelvgazdagítás irodalmi lehetőségeit illetően. Pintér Tamás új elbeszéléskötetében is föllelhetünk tájszót: „Ha ugyan (a gint) Oci be nem virityölte mindet” — olvassuk a Zöld özvegyek című novellájában. Itt a fürdik lubickol igének egy másik jelentésárnyalata, a bugyborékolva iszik, szür- csöl szerepel. Szellemes szójátékok nála is bőven akadnak: vágyrajáró, izgalmas nővérek; ironikus jelzés szerkezetre bukkanunk, amikor arról esik szó, hogy valakit „háziszőttés tojáslikőrből” kínálnak. Mindez azonban az' olykort bizonytalanságoktól, pontatlanságoktól sem mentesít. Pintérnél itt-ott vitatható — a magyarban amúgy is meglehetősen laza kötésű szórend. „Néha egészen jó szövegek összejönnek” — olvashatjuk, ahelyett, hogy: jönnek össze (közbevetve az összejön szó ilyen szerepű használata sem kifogástalan), „így valahogy vagyok ezzel a kiűzetéssel” — mondja egyik novellahőse, valahogy így vagyok helyett. A szórend játékos, művészi célzatú megoldásai sértik néhol a nyelvi normákat. S itt merül föl az a kérdés: meddig ábrázolhatja az író az életben sajnos gyakorta megfigyelhető nyelvi hibákat a valóság elemeként, s honnét kezdve járul ő maga is a torzulások elterjedéséhez? Nehéz, szinte lehetetlen a válasz. Biztos arányérzékkel igazodhatik csak el az író az alkotásnak efféle műhely- problémáiban. Ha nyelvromlás és -gazdagodás kölcsönhatását elemezve mérleget akarnánk vonni, alighanem a kedvező mozzanatok túlsúlyát lehetne megállapítani, tallózva kortárs irodalmunkban. A költő-színész Lukács Sándor „homálynok-lilliputban” fogadja társtalanul a beköszöntő hosszú telet: a nyelvújítás kori hangulatú szó valamiféle furcsa foglalkozásra, egyszersmind állapotra utal. S ha télről esett szó: Tandori Dezső „télebbi énünk” esélyeit latolgatja, Bella Istvánnál „télláncolt virágok" szenvednek, „fagy- maszat” éktelenkedik. A megnyugvást Szabó Sándor így ábrázolja: „a talponálló elcsihadt” — tájszóval —, Gábor Zoltán meg egyedi szóteremtéssel: „a csönd a csöndet csöndeli”. Nem kevésbé megragadó Polner Zoltán igehasználata: „dallamál és szivornyázik”. Kortárs irodalmunk tehát jól sáfárkodik a rábízatott anyanyelvvel. A közéleti nyelvhasználat fogyatékosságai sokkal inkább egyes szaknyelvekkel kapcsolatosak: a közgazdaság, a jog, a technikai kultúra teszi próbára az egészséges nyelvérzéket, szaporítja a nyelvművelés teendőit. Kőháti Zsolt WEÖRES SÁNDOR ARS POETICA öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat. Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget: bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked? Dalod az öröklétböl tán egy üszköt lobogtat s aki feléje fordul, egy percig benne éghet. Az okosok ajánlják: legyen egyéniséged. Jó; de ha többre vágyói, legyél egyén-fölötti: vesd le nagy-költőiséged, ormótlan sárcipődet, szolgálj a géniusznak, add néki emberséged, mely pont és végtelenség; akkora, jmint a többi. Fogd le a lélek árján fénylő forró igéket: táplálnak, melengetnek valahány világévet s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak, a sorsuk örökélet, mind sorsod örökélet, társukként megölelnek és megint messze szállnak. Csánaó rémmesék
