Somogyi Néplap, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-14 / 114. szám
Somogyi Néplap 1988. május 14., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Két kaposvári kiadvány Athéni levél - hazáról, magya rság rój Papp Árpád műfordításai Mindazok, akik szeretik és számon tartják Papp Árpád. alkotásait, kissé aggódva látják, hogy az elmúlt évtizedben bizony nem örvendeztették meg őket újabb s újabb művekkel. így nekik is szól most az a szép kiállítású kötet, amelyet a Kaposvári Városi Tanács művelődési osztálya adott ki nemrég, s Papp Árpád versfordításait tartalmazza. Irodalmunk nem éppen szerencsés gyakorlata, hogy a fordításköteteket hamar elintézzük egy-egy felületes értékeléssel, kézlegyintéssel, esetleg azt mondjuk: az eredeti mű ugyanis csak azon a nyelven érvényesül igazán, amelyeken megfogalmazódott. Ennél már csak az rosszabb beidegződés, hogy a fordítókat valamiféle rabszolgamunkára fogott irodalmároknak tekintjük. Az Ezer arc, egy álarc mögött — azonban Papp Árpád munkásságában nem valamiféle pótcselekvés, hanem, egyenes következmény. Mert szembeötlő a fordító versválasztása. Nem egy ezek közül rokonhangulatú a Metszéspontok verseivel. Pedig igazán széles skála azon népek irodalma, ahonnan Papp Árpád merít. A mediterrán országok költői mellett — amely a fordítónak bevallottan is a szívéhez legközelebb álló terület — szinte az egész világirodalom képviselteti magát, ha még oly keskeny szeletkével is. Éppenúgy olvashatunk lengyel vagy bolgár költőktől is verseket, mint a dagesztáni Raszul Gamzatovtól vagy az amerikai Lawrence Ferlinghettitől. A kötet igazi értékét azonban az adja, hogy a válogatás során az esztétikai mérce mellett a fordító magas etikai követelményt is támasztott a fordítandó verssel szemben. E versek olvastán meggyőződésünk, hogy Papp Árpád szándékoltan csak olyan alkotásokat ültet át magyarra, amelyek számunkra itt és most üzenetet hordozhatnak. Maroknyi nép lévén elsősorban a kis népek irodalmából vett alkotásokban találhatunk nagyon sok gondolatot, amely — igaz, másként —, de bennünk is megfogalmazódott. így történhet például, hogy ismerős gondokról, gondolatokról olvashatunk egy ciprusi költő versében, s megdöbbentő, hogy hangulatilag is menynyire rímelnek Papp Árpád saját verseire ezek a sorok: „Jaj a nemzetnek, amely mikor az egyik legsajátabb ' részét eltépik tőle ’ mindössze annyit mond: »Értékes történelmi / tapasztalattal gazdagodtam« / mintha csak idegen ügyről beszélne I ... ÁGH ISTVÁN Csillagvilágos Csillagvilágos ablakok csillag és bolygórendszerek nem ia .'téléji hidegek szomszédaim \e /lentiek szívmelegben keringenek nem az észvesztő űrbe fenn a szétszáguldó éjszakát még jaz Isten sem éri át mindenható kezeivel nem az a megnevezhető gyűrűs jeges kénhólyagos kitörő és zsugorodó alulról méricskélt titok csillag világos ablakok fölakadt függönye mögött látom a nőt amint haját mosván gyöngyében gőzölög Legalább mondtuk volna azt, amit annak idején / testvéreink küldötteinek / az orrukig látó spártaiak feleltek: -Minket nem érdekel / a kis-ázsiai görögség.«” S ez a rokonság sorsú költészet bizonyítja azt is: kötelességünk megismerni a többi kis nép irodalmát, mert magunk gazdagodtunk vele. A kötet tipográfiai munkáját Barabás Ferenc végezte. Kár, hogy mostanában kevés olyan munkát látunk, mint ez, amelyről érződik, hogy a grafikus részletekig ismeri az illusztrált irodalmi anyagot. Mi a haza ma? A múlt év elején hirdette meg a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság a Mi a haza ma? című pályázatot. Ezen mindenki részt vehetett, aki az adott terjedelmi keretek között kifejtette gondolatait. A pályázat sikerét bizonyította, hogy több mint négyszázan küldték be munkájukat. A tavaly Keszthelyen első ízben megrendezett Berzsenyi helikon napokon a díjkiosztó ünnepség legmeghit- tebb eseménye lett a rendezvénysorozatnak. Már akkor ígéretet tett a társaság vezetősége, hogy szorgalmazni fogják: a pályázat díjnyertes alkotásai minél előbb könyvalakban is megjelenjenek. A somogyiaknak külön öröm, hogy ezt a munkát a Palmiro Togliatti Megyei Könyvtár vállalta el, így egy szép és nemes cél megvalósításából vette ki részét. Mert a kötetet olvasni lenyűgöző élmény. A hazáról vallanak hivatásos írók s a felhívásra tollat ragadók, — valamennyien őszintén, és a szent érzést nagy tisztelettel körülíró buzgalommal. Napjainkban', amikor az értékek válságát éljük, jóleső érzés olvasni a „Mi a haza?” kérdésre ilyen válaszokat: ,Nem illúzió. Valóság. Keresztmetszet. Folyamat. Megújulás. JövöserkenM\nj\ 1 r„ „1KO KM, 11 VT TI „EGYII KÖNYVE*« tő múlt, jelen együtt. Melység és magasság. Gyökér és száfny. Probléma, fájdalom, fiatalság, öregség. Ez a föld hazánk, s elsőként lehetőség. A haza mi vagyunk.” S hogy mennyire így van, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a pályázók zöme magyarságunk mai tartalmát úgy határozza meg, hogy abban legnagyobb fájdalmaink, bajaink, gondjaink jutnak kifejezésre. Szót emelnek az egyre silányuló magyar nyelv miatt, hogy magyarságunknak, emberségünknek illenék tartozni annyival: a szép magyar beszédnek ne csak hirdetői, hanem gyakorlói is legyünk. Az egyes munkák visszatérő jellegzetessége, hogy ha magyarságról beszélnek, ezalatt tizenötmillió magyart értenek, s hangsúlyozzák külön azon testvéreink gondjait, akiknek magyarságukat nyíltan vállalni jelenleg egzisztenciális hátrányokkal jár. Egyébként több pályázat a határokon túlról érkezett, arról tudósítva, hogy szerzőjüknek mit jelent a haza New Yorkban, Kanadában, Ausztráliában, a környező országokban. Ezek közül az egyik éppen a megosztott második helyet nyerte el, s hogy nem volt alaptalan a pályázók fentebb említett aggodalma, jól bizonyítja, hogy a szerző kérte a bíráló- bizottságot: se nevét, se írását ne hozzák nyilvánosságra. A kötet erkölcsi értékét növeli, hogy a szerkesztő, Kiss Dénes mellett a társaság író, költő tagjai társadalmi munkában végezték el a rájuk háruló feladatokat. így a valóban Berzsenyi szelleméhez és emlékéhez hű gesztus külön értéket képvisel anyagi hasznot kergető korunkban. Öröm az is, hogy a megyei könyvtár — ismerve hazai könyvkiadásunk nehézkességét — gyorsan tudta megjelentetni a kötetet, így az idei Berzsenyi helikoni napoknak kedves színfoltja lehetett e kötet. Ügy látom, hogy Illyéstől kezdve Sütő Andráson át Csoóri Sándorig az elmúlt negyven évben elsősorban a szétszóródott magyarság sorsán szoktak töprengeni. Látnunk kell azonban, hogy — ne áltassuk magunkat „történelmi szélárnyékkal" a „haza a magasban’-nal, „jó hírünk van a nag.vvilágban"- nal — az együtt maradt 10 millió sem tétel a vén Európa és a koravén Amerika számvetéseiben, egyezkedéseiben. Ám azt is, hogy az időnek megvannak a maga törvényei: óriási világbirodalmak, kultúrák tűntek el a homokban, árasztotta el őket a víz, perzselte fel őket a természet vagy az ember támasztotta tűz . . . Siettetni azonban se kicsi, se nagy ne siettesse ezt a folyamatot, s a múlandóság tudata nem ment fel bennünket az etikai követelmények alól. Ügy kellene élnünk és cselekednünk, hogy elmondhassuk Zrínyivel: „vígan burittatom hazám hamujával” ha eljön az utolsó órám, mert tisztességgel éltem. Persze az egyénnek és a népeknek a kétség- beeséshez is joguk van, én magam is írtam tizenöt évvel ezelőtt egy Krétába tartó hajó fedélzetén: „igyál, s hajítsd üresen a hullámokba a palackot — kinek üzennél ezen a nyelven?”, de lám, talán helyesen tettem, hogy ösztönömnek engedve azért mégis csak került üzenet abba a palackba — azóta több pontján megkapták már a világnak s megszólaltatták az én magyar üzenetemet a maguk anyanyelvén ... Mondanunk kell tehát a sorsunkat, mert senki sem fogja kimondani mihelyettünk; a magyarságnak is ki kell beszélnie (olyan ez talán, mint egy pszichoanalízis), és nemcsak azt, ami a tudatában, de azt is, amit a tudatalattijában hurcol magával, amivel virgolódik az időben, éspedig nem azért, hogy másokat vagy önmagát gyalázza (minden kis és nagy népnek van szégyellnivalója, ahogy az enyémnek is, története során), hanem hogy tudatosodjék benne, mit kell elkerülnie a jövőben, hol várhatnak rá újabb kelepcék. Ki kell beszélnie minden örömét és keserűségét,, s azoknak is, akik kiszakadtak az apya-közösség ölmelegéből, melyben még a megpróbáltatásokat is könnyebb elviselni, s akiknek nyelvét el nehezíti amúgy is az idő. De az, akit pofon vernek, mert »A Mi a haza ma? pályázaton második helyezést ért el Papp Árpád, aki a múlt év márciusában ösztöndíjasként Athénból küldte el írását a Berzsenyi Társaságnak. Ebből közlünk egy részletet. használni akarja, az biztos, hogy előbb-utóbb elharapja az anyanyelvét... És ki kell beszélnie magából az amputált végtagjai miatt érzett fantomfájdalmait is! Mondogatjuk: „nem vagyunk alábbvalóak egyetlen más népnél sem ", de abban a tudatban, ez bizony kevés ! Hiszen a népekre is érvényes, amit József Attila mond : „én tudom, még nem nagy az ember ...", s bizony, erkölcsi értelemben egy nép sem lehet nagyobb, mint azok az egyedek. akik alkotják ... De lám, sokasodnak a szavak, s most is a vereség bizonyossága gyötör — megfogalmazható-e, mi a magyar, mik vagyunk, feleim? Bizony (ha nem is csupán pur és homu), szórvány nyelvemlék csak Európa és Ázsia nagy népeinek; arab, görög, cirill és gót betűs kódexeiben, latin nyelvű ges- tákban és versekben bujdo- kolt évszázadokig a későbbi „édes haza", nyers, zsugorodó ökörbőrbe varrt eleven sorsunk vérrel festett, igazi Képes Krónikája, s századunk sietősen készült büntetőjegyzőkönyvei őrzik — hol azért kellett lakolnunk, mert vörösnek, hol meg azért, mert feketének találtattunk. Persze, nincs olyan szín és szimbólum, amit meg ne gyaláztak volna az emEl innen — mondogatták. Ahhoz, hogy megállhassak az Akropolisz előtt, én, akinek kövei is alig maradtak örökbe, fel kell idéznem magamban fején sorsom terheit vesszővékában cipelő, rongy- tekercs-glóriás Édesanyámat, a szülőfalumat, a „szent szkarabeuszként kévét görgető fajt”, ahogy Kazantza- kisz írja a krétai parasztokról ; amint gabonahordáskor a neki rendelt anyagból búza- és árpatemplomokat épít, apáról fiúra örökítve a megtartó mozdulatokat, ez arány- és mérték-érzet, hogy aztán engedve a kenyér mindennapi szükségletének, ő maga bontsa le őket (olykor gonosz szomszéd égesse porig...); Édesapámat, amint kévét kéve mellé, sort sorra rakva, mint egy épülő színarany oltár áldozó papja, makulátlan fehér vászonba öltözötten, estére kelve felemeli magát a csillagokba ... P.S. Befejezve kissé hosszúra sikerült levelemet, kinézek az ablakon. Ezúttal szélesebb a panoráma: belefér nemcsak az Akropolisz, a Lüka- vittosz-hegy is. Mindkettő csúcsán a görög zászló didereg, ugyanis ezúttal Athén fázik, szokatlan számára az évszázad legfurcsább márciusa. Faggyal hóval viaskodnak a narancs- és citromligetek, az örökzöldek, az olajfák. Civil és katona halottak emlékeztetik régi, háborús telekre. Ezekben a napokban valóban aszpri politia beriség történetében. Nem szabad szégyellnie egyetlen népnek sem a zászlaját, de nem is arra való, hogy ünnepi felvonulásokon az élre állítva eltakargassuk vele a pőreségünk, s nem is arra, hogy bármelyik nép a hiúságát legvezgesse vagy, hogy lobogtatva a gyűlölet hamvadó parazsát élesztgesse vele. Nem. De az orrát se fújja bele! Csattogjon csak Adv ostora új s új kezekben a magyarság hátán; de én megvallom, József Attila szá- monkérő, szigorú és tiszta tekintetét nehezebben állom, mint a korbácsütéseket... Illyést 80. születésnapján a magyarság számadójának nevezték. Legyen, de hozzá kell tennem: egy olyan nyáj számadója, amelyet gyakran megtizedeltek a farkasok ebben a Kárpátok-karám- ban; amelyet bizony gondatlan vagy tudatlan pásztorai gyakran terelték mételyes legelőkre, egy olyan nyájé, mely gyakran adott áldozati bárányokat Európa húsvéto- ló asztalaira. Hogy mit jelent ehhez a nyájhoz tartozni, ezzel a nyájjal vállalni sors- kozösséget, hadd próbáljam megmutatni egy görög vers tükrében, melyhez kölcsönadom ebben a sorsban gyökerező magyar szavaimat. Íme, Ritszosz A haza című verse, melyet nemrég fordítottam: — fehér város — Athén. Ké- szült-e nemzeti ünnepére — március 25-e a görögök nemzeti ünnepe —, nem tudom. A görög naptáramban minden ünnep fekete betűs, akár csak a hétköznapok. A szívekben ? Fogytán a hazaim. Mind a házamból, mind a hazámból hozott, új hírem alig. De hallom, Magyarország is didereg. Készül-e ünneplés, mely ezúttal a véletlen szeszélye folytán: piros betűs, nem tudom. At- átfúj az északi szél a szobán, fönt a diákszálló tizedik emeletén, ahol egy szlovák geológussal lakom. Fázunk mind a ketten. Több nyelven is el tudjuk mondani ezt egymásnak, de sem én nem tudom elmondani az ő, sem ő az én anyanyelvemen. Jól megvagyunk a mindennapi dolgainkban. Ö vigasztalhatja magát, hogy szomszéd szobákba átmenve megérthetik egymást a bolgárokkal, a szerbekkel: beletartoznak egy többszázmilliós rokoni közösségbe. Én? Beszélni nem tudunk egymással. De talán jobb is így. Meglehet, azonnal összevesznénk . .. Ezúttal talán a Duna miatt. Feladom hát a levelet — engedve kötelességérzetemnek, jóllehet határidő után érhet csak haza. De azért talán akad, aki elolvassa. A történelmi idő kalendáriumában amúgyis másként sorjáznak a határidők, peregnek a lapok ... Papp Árpád Varga István Dunántúli táj. Rab-Kováts Éva rajza. (Illusztráció a Mi a haza ma? című kötetből.) — Nem lehet elviselni már ezt a nyomort. Nem lehet tűrni tovább a rossz halált. Igenám, de mi lesz a halottainkkal, a csontokkal, a cserépkorsókkal, a haranggal? Ô jaj, olajfa déli árnya! tengerre dűlő kicsi szőlő, nagyhangú békák éjjelente! Fáj ez a föld. Meg aztán — ki lesz gazdája a kutyának, a verébnek? Kire marad a szérű? Ráadásul ott ez a horgonylánc-zúzta, béna kéz — mihez kezdesz vele? A gyeplőt, azt még csak megtartja, de a csákányt, de a fűrészt, de az ásót? És ha közben széthordja a szél a kazlat? És ha a krisztus- talanok kiássák a pajtában a puskát? Ki meri akkor majd kimondani: Haza! Ültek a földön. Lehúzták a bakancsukat. Kibogozták az elő- ruha csücskét. Rágcsálták a kenyeret. A morzsát összeszedegették és a lapos, fehér kőre tették, hogy könnyen megtalálhassa a , fiakecske, éhen ne vesszen. Aztán keresztet vetettek magukra. És — maradtak.
