Somogyi Néplap, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-14 / 114. szám
1988. május 14., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A termékenység madara H. Arkeveld (Ausztrália) kisplasztikája Kerék Imre Valami más Gyönyörben remegő öled, izzón egymásba-forrt szerveivé önkívülete, ahogyan átcsapott rajtunk az űjra-s-újravágy: a csillag-robbanás, mi .szétvetette sejtjeink ... De most valami más •— most már c többé-nemlehet, a isohasem-fogod, a se-veled-se-nélküled, a köztes-állapot, a $óvárgás, ta gyűlölet, a kaloda-magány, a már-minden-reménytelen, a ‘hogy-lesz-ezután. Kovács József Már nem tudnék Zörög, mint csörgő, az akácsor. Már nem tudnék megmaradni máshol. Elolvadt végre a piszkos hó. Kokárdafényt villogtat itt a kimondott szó. Csak ődöngnék a világ másik táján. Zászlóm színeit svédül, arabul kántálnám. Már nem tudnék ellakni semmilyen idegen nyelvben, hazámban-földemen a mérgek is magyarul bomlanak, pusztítanak zsigereimben. A remetekan magányosan dagonyázott. Meleg május végi nap volt, már szemerkélt az alkonyat. A kondát eltakarta az irtás sűrű bozótja, de a remetekan pontosan tudta, ki melyik bokor alatt, fa- tuskó tövében hever. Nemrég még teljhatalmú ura volt a kondának (mely évről évre szaporodott) és olyan biztos ösztönnel vezérelte irtásról irtásra, kiserdőből nagyerdőbe, tágas kukoricásokon, búzaföldeken keresztül, hogy mindig sikerült átvészelniük a halállal fenyegető hajtásokat s elkerülniük a magasleseken gubbasztó, zsákmányéhes vadászokat. Majd meglátják, mire mennek nélkülem, nézett az irtás felé, ahol már mozgolódott a konda. Itt-ott bokor rezzent, száraz ág reccsent, a madarak idegesen röpködtek a pirosló levegőben; vajon merre indulnak, hova tartanak?, saj- dult meg a szíve, s amiért megsajdult, önmagára haragudott. A remetekan ugyanis szeretett volna olyan remetekan' lenni, akinek nem sajdul meg a szíve, amikor a konda útnak indul. Pontosabban: igazi remetekan szeretett- volna lenni, aki miután tudomásul vette, hogy kiközösítették és nem tartanak többé igényt tapasztalataira („nélkülem úgyis a vesztükbe rohannak"), hátrelevő idejét önmagának, és csakis önmagának szenteli („ostoba törvény!") és nem gondol másra, csak arra, hogy mindennap jóllakjék, hogy meglelje mindig a legkellemesebb és legbiztonságosabb dagonyázóhelyeket, aki kiveri fejéből mindörökre a kondát, ámelynek teljhatalmú vezére volt („hálátlan, gyalázatos népség!”), s ha a kiközösítés keserves, szégyenteljes perceiben nem hal ki belőle egyszer s mindenkorra a fajfenntartás ösztöne, következetes szigorral elfojtja ezt magában („hiszen azért remete a remetekan”), s tudomásul veszi, belenyugszik, hogy az ő számára nincs több nőstény széles e vadonban, ezután mindig csak mások szeretkeznek s nemzenek utódokat a szere- lemszagú avaron. Csak az agyaram ne fájna, sóhajtott a remetekan. Hetek óta fájt az egyik agyara: tulajdonképpen ez a tompa idegőrlő fájdalom az oka mindennek. Ha ez nincs, ma is ő a konda parancsoló ura. Hirtelen jött, akárcsak egy jól irányzott lövedék a vadászok puskájából. Átcikázott az agyán, ledöntötte a lábáról, hörögve, nyöszörögve feküdt az avaron, mintha valóban sebet ütött volna rajta egy golyó. A konda egy pillanatra megmerevedett, a tekintetekben rémület sötétlett, aztán szinte egyszerre ugrott el mellőle mindenki; fejvesztve menekültek. Hova futtok, esztelenek?! kiáltotta, gyertek vissza! — de a félelem közegében senki sem hallotta meg a szavait, ott maradt egyedül az isme-, rétién gyötrelemmel. Miután föltápászkodott, elván- szorgott a dagonyához, hogy fölfrissítse elnehezült tagjait („sose hittem volna, hogy ilyen nehézkes tud lenni egy valamirevaló vadkan”), s mire a konda visszaoldal- gott, már kellő eréllyel szidta a bárgyú népséget lehetetlen viselkedése miatt. Lehajtott fejjel állták körül, de érezte, hogy csak mímelik a bűnbánatot és a részvétet. A félig lesütött szemek résein sunyi káröröm szivárgott, s mérgezte körülötte a levegőt („a madarak mintha megérezték volna a bájt, egymás után röppentek fel a bokrokról, fákról és messzire elröpültek"), a hangja egyre fakóbbá, bizonytalanabbá vált, a „kellő eréllyel” eredő dorgálás egy kivénhedt, zsémbes öreg kan panaszáradatába torkollt. Kétségbeesve nézett körül („a jobb érzé- sűek elfordultak, hogy ne lássanak ilyen tehetetlennek"), tudta, hogy — életében először — veszített, és hogy vezérségénelc napjai gyos borzadály futott at rajta („lázas is voltam, azt hiszem”), most már csak egyetlen szempárt keresett a tekintetével, a kis Em(e)sé- ét. A gyönyörűséges süldő lány egy kökénybokor köténye alól pislogott rá, s úgy tetszett, föl sem fogja, mi történt, közöny ásítozott a szemében. Mellette a várható hatalomtól máris mámoros arccal az ifjú kan állott (a„ fiam vagy az unokám, nem tudnám pontosan megmondani”), aki, kétségtelen, a legrátermettebb volt arra, hogy egyszer majd az utódja legyen... Ö, persze, úgy gondolta, hogy ez „egyszer majd” még beláthatatlan ul messze van. A remetekan már megelégelte a dagonyázást, de valahogy nem volt kedve ' kikászálódni a pocsolyából. Pedig a víz, a sár már hülni kezdett, ösztönei is azt súgták, odébb kell állnia. Sokáig tartózkodott egy helyen, ez pedig biztonsági szempontból nem helyes, és eljött annak az ideje is, hogy valami harapnivaló után nézzen. De a remetekannak nem volt kedve abbahagyni a dagonyázást, nem volt kedve vacsora után nézni („egy falat sem menne le a torkomon”), és egyáltalán semmihez sem volt kedve. Fájt az agyara, az elveszett vezérség nemkülönben („hiába, csak nem tudok belenyugodni"), és fájt, iszonyúan fájt, hogy Em(e)se, a süldőlány nem lehetett az övé. Megszámlálhatatlanul sok nőstény volt az életében. Az ősz szédítő hónapjaiban formásnál for- másabb tomporok kínáltak neki gyönyörűséget, de már ifjú korában is az érettekhez vonzódott, az efféle süldőlányokat fölényesen elhajtotta magától. Pedig az ilyeneknek még a szőrük is más, mint a meglett nőstényeké („akár a májusi esőben lélegző vetés, dús, hódító szagú”), s erre vén fejjel, tályogos, szúvasodó agyarral kellett rádöbbennie. A mikor a konda elindult az erdő nyugati végénél kezdődő kukoricatábla felé; a remetekan keserűen fölnevetett. Igazán támadhatna valami új ötlete ennek a siheder- nek, bosszankodott, meddig akar mág az én utamon járni?! Persze, ez kényelmesebb. „Járt utat járatlanért el ne hagyj!”. Igenám, de egy idő után változtatni kell („egy igazi vezér megérzi, hogy mikor”), új ösvényre, más kukoricások felé vezetni a kondát, mert különben baj történhet. A vadászok sem olyan ostobák, mint amilyennek látszanak, előbb-utóbb fölfedezik a járást, aztán egy este a gyanútlan kondát gyilkos puskatűz várja. Elmélkedés közben észre sem vette, hogy maga is a régi csapán kullog. Lehor- gasztott fejjel ment a még általa meghatározott útvonalon, az ismerős bozótok, fatönkök mellett. Ment a konda után. Szégyen mardosta, régi büszkesége recsegett- ropogott, ízzé-porrá tört a talpa alatt; úgy tetszett, az ismerős fák elfordítják fejüket s az ébredező csillagok felhő mögé bújnak, hogy ne lássák megalázott- ságát. Csak a konda meg ne tudja, gondolta, s megfagyott benne a vér, ha az előtte haladók közül valamelyik egy pillanatra megállt vagy hátranézett. Szinte árnyékká változva lopakodott az ösvényen („ha észrevesz- nek, azon nyomban megöl a szégyen”) a feszült figyelemtől előrenyújtott nyaka megfájdult, s a szeme parázsban ült. Mégi? éppen azt a pillanatot vétette el, amikor azok ketten, az ifjú kan és Em(e)se kiváltak a kon- dából, s egy határozott fordulattal dél felé vették az irányt. Már jócskán előrehaladtak a magasra nőtt csalánban, gazban, amikor meglátta őket; szorosan egymás mellett haladtak, szinte összetapadt a testük. A lába földbe gyökeredzett. Ez a kölyök megőrült, öntötte el az agyát a vér, hogy merészelte otthagyni a kondát?! Ilyen szabadosságra ő sosem ragadtatta magát, vajon kinek a példáját követi ez a balga?! No, és hol van még az ősz?! hova viszi azt az együgyű kis nőstényt, mit akar vele ilyenkor? Csak nem? Ebben a pillanatban megjelent előtte egy búzatábla képe holdfényben. Látta a sárga dűlőutat is, amely a búzát az erdőtől elválasztotta. Ez a határrész eddig tiltott hely volt a konda számára. Ö tiltotta meg, hogy bárki odamenjen, s megvolt rá az oka. Feltételezte ugyanis, hogy ott valahol magasles van, mert ha vadász fejjel gondolkodott, nyilvánvalónak tetszett: ennél alkalmasabb, csapdának való helyet elképzelni, álmodni sem lehet. A magasles, valószínű, a fák között rejtőzködik, ahonnét belátni az egész hatalmas búzatáblát. Mihelyt a vad kilép az erdőből, nyomban célba vehető. A szél is a vadásznak segít: ezen a tájon rendszerint észak felől fúj. A levegő most is megmozdult, fuvalom érkezett távoli vizek szagával. A két fiatal hol egymáshoz simulva, hol ugrándozva, viháncolva szaladt a régóta áhított ismeretlen felé, melyről csupán a kon- dabéli mendemondákról hallottak egyet-mást. Selymes, zsenge búzavetés, gyönge kukoricás, netán krumpliföld van az erdőn túl, gondolták repeső örömmel, s a szigorú tilalomról úgy vélekedtek, hogy az egyszemélyes vénség („akitől, hális- ten, végre megszabadultunk”) oktalan, önkényes rendelkezése volt. A remetekan zsibbadó tagokkal állt. Tudta, hogy ha a két fiatalt most végzetes szerencsétlenség éri, a halálukért ő lesz a felelős. Az én lelkemen szárad, ha megölik őket, gondolta kétségbeesettem. mert nem mondtam nekik semmit. Csak kihir- datten a tilalmat, de eszembe sem jutott, hogy megmagyarázzam. A kisebb gondom is nagyobb volt annál. Sosem magyaráztam a rendelkezéseimet, a cselekedeteimet. Ügy véltem, elég ha tudják, hogy közös érdekek vezérelnek, hogy nemcsak magamért teszem, amit teszek. Magyarázgatni, indokolni, kupaktanácsban érvelni, vitatkozni? Kinek van ehhez türelme, kedve?! Szörnyen érezte magát. A lába remegett, hol tüzes, hol jégcsap-fájdalom döf- ködte a testét. Fölrémlett előtte a két mozdulatlan alak, két fekete tetem a holdfényes búzában. Ilyen nagy vétket nem vehetek a lelkemre, hördült fel, és utánuk vetette magát. A fiatalok néha megálltak, körültáncoltak egy-egy bokrot, ugrándoztak, bóbiskolásban megzavart madarak nagy zajt csapva méltatlankodtak körülöttük, de ők semmivel sem törődtek, sem a zsörtölődő madarakkal, sem az óvatosság íratlan szabályaival, amelyeket pedig ösztöneikben hordoztak; veszély- érzetük megszűnt, nem vettek tudomást környezetükről, az elcsendesedő erdőről, az ébredező csillagokról, a holdfény permetjéről. Csakis egymást látták, és örvendeztek egymásnak. A remetekan testét erős lábak vitték, de gyorsaságával, mozgékonyságával már régóta nem volt elégedett. Viszont nálánál jobban senki sem ismerte a terepet, ezért az előtte szaladó könnyűlábú- akkal ellentétben ő egyetlen fölösleges lépést, fordulatot, kitérőt sem tett. Mégis — azonnal felmérte — ha egyáltalán sikerül őket elérnie, a legjobb esetben a búzatáblát és az erdőt elválasztó dűlőút előtt pár méternyire. Előbb semmiképp. Még ehhez is szerencse kell. Nem is kevés. Ha legalább még egyszer meg- állnátok, lihegte, s a száraz gallyak fülsértőén ropogtak a talpa alatt. Egyre közelebb került a két fiatalhoz, akik — noha nagy nesszel haladt — nem vették észre, hogy a nyomukban van. Habos holdfény csörgött a testükről, és úgy tetszett, már nem is a földön, hanem a levegőben járnak. Álljatok meg!, hörögte, amikor a dűlőút finom, hűvös porát megérezte a lába alatt. Minden erejét összeszedte, s egy hatalmas ugrással megelőzte őket. Forduljatok vissza, ostoba kölykök ! öntötte el a düh, mert a fiatal kan egészséges, szép agyarát villogtatva fenyegetően mozdult feléje. Hátralépett, és elhódította a zsenge búza selyme, illata. Ebben a pillanatban lövés dörrent. Erős ütést érzett az oldalán, és látta, hogy a hetyke fenyegetés rémületté változik át a fiatal kan szemében. Mind a hárman egyszerre ugrottak be a sűrűbe, de a remetekan rögtön elvált a fiataloktól. Berezelt az ifjú dalia, mosolygott magában, úgy kell neki! Most visszakullog a kondához, és egy ideig csendes lesz nagyon. Csendes és levert. A süldőlányon kívül senki sem fogja tudni, mi bántja, mert senkinek sem beszél majd róla. („Em(e)sét a szerelmével hallgattatja el, később a hatalmával.”) Egy idő után aztán ismét életbe lép a tilalom. Egyik tilalom a másikat éri, a vezér pedig hallgatni fog. Nem indokol, nem magyaráz, egyre zordabb lesz, és egyre magányosabb. Közben megint felnő egy derék kan . .. gfordult vele a világ, el vágódott. A gyomrába görcsös fájdalom markolt, nem kapott levegőt, kínjában fölszabdalta maga körül a talajt, Aztán amilyen hirtelen jött, el is múlt a rosszullét. Fölállt. Kábultan nézett körül. A hold visszahúzódott a felhők mögé, csak pár szem csillag világított. Enyhe, kellemes szédületben ment tovább a felismerhetetlenné vált fák, bokrok között. Nem figyelte az utat, és nem gondolt semmire. Egyszercsak a dagonyázóhelyén találta magát, ahonnét alig egy órája elindult. Az agyaram se fáj, állapította meg elégedetten, és átadta magát a hűvös enyhületnek. Lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy most, miután a vezé- ri kötelmektől, gondoktól megszabadult, megvalósíthatja ifjúkori álmát, fölkeresheti az erdőn túli hatalmas vizet. Egész életemben vágyakoztam rá, most is orromban van a szaga, sóhajtotta, és arrafelé fordult, amerre a nagy vizet sejtettet. A fájdalom újajpb, az előbbinél is kíméletlenebb rohama után pár percre visszanyerte az eszméletét. Éppen akkor szállott az erdő fölé egy fényes fehér felhő, és egy nagy fekete re- metekan-formájú folt derengett át rajta. Ott vagyok, én vagyok az, suttogta a remetekan, és maga előtt látta a felhőre csodálkozó kondát. . Kiss Attila rajza SZAPUDI ANDRÁS Vadkan a felhőben meg vannak számlálva. FaVörös András rajza
