Somogyi Néplap, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
8 Somogyi Néplap \ 1988. április 30., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A Századunk folytatódik Beszélgetés Bokor Péterrel Népszerűségben fölvette a versenyt a Klinika-sorozattal, « ez már csak azért is könnyen összehasonlítható volt, mert míg a másikat kedd esténként, ezt — a Századunk című sorozatot — szerdán főműsoridőben sugározta a televízió. S noha ez sokkal kevésbé vidám eseményekről szólt mint amaz. érdekességben —■ mi több: kalandosságban — aligha maradt el tőle. A legnagyobb különbség: a Századunk csupa megtörtént eseményt, politikai cselszövést, véghez vitt és félbemaradt cselekvést mutatott be. Olyan időkről szólt, amelyek elmúltak ugyan, de máig hatóan is meghatározták hazánk sorsát. Százezrek ültek a televíziókészülékek előtt: idősek, akik átélték, s fiatalabbak, akik mindaddig csak könyvből ismerték a felszabadulást közvetlenül megelőző idők történelmét, s most először látták-hallották megelevenedve mindazt. Egy szerdán este azzal ért véget a Századunk adása, hogy a bemondó közölte: folytatása, „egy idő múlva” következik csak. — Mikor lesz az az „egy idő?” — kérdeztük a sorozat író-rendezőjétől, Bokor Pétertől. — Talán fél év múlva. Pontosan nem lehet előre megmondani, annyi mindentől függ, ide értve a filmek elkészültét, a televízió műsorszerkesztését és még számos tényezőt. — Legutóbb a nyilas puccs- ról volt szó. Azzal lezárult egy korszak, de bizonyára és a nyilasuralomból állt. A történelem, az élet folytatódott, s mi ezt akarjuk a további filmeken bemutatni. — Mit látunk ezeken a filmeken? — Magunk között úgy mondjuk: ez volt a nulladik év Európa és Magyarország számára is. Kialakultak és működni kezdtek az új kormányszervek, helyi hatóságok. Dolgoztak, intézkedtek „stempli nélkül”, sokszor csak a maguk igazságérzetére, elképzeléseire támaszkodva, hiszen olykor hetekig kapcsolatuk sem volt az irányító szervekkel, a különböző hatóságokkal, minisztériumokkal. S mert a hazai helyzet sok tekintetben ösz- szefüggött Európa más országaiéval, ezekre is vetünk néhány pillantást. — Hol tartanak a tervek megvalósításában? — Sok részletet sikerült már fölvennünk, de a gyűjtés folytatódik. Lesz szó például az ideiglenes kormányról és nemzetgyűlésről, a koalíciós kormányzásról, annak kialakulásáról és ellentmondásairól az 1945-ös év tükrében. Bár az ideiglenes kormány egykori miniszterei közül ma már senki sem él, találtunk szemtanúkat, sőt résztvevőket a „második vonalból”: volt államtitkárokat és másokat, akik alakítói voltak az 1945- ös eseményeknek. — Bizonyára nehezíti a munkát, hogy egyre kevesebben vannak közülük is. — Igen, sietnünk kell; az idő rohan, s íelőrli azokat is, akiknek még van mondanivalójuk a jelen és a jövő számára. — A Századunk eddigi filmjei sok dokumentumot, egykori híradórészletet is bemutattak a színészekkel előadott események mellett, így lesz a továbbiakban is? — Bármilyen hihetetlenül hangzik: a korszak filmanyaga sokkal szegényesebb, mint a korábbiaké. Bár ezek az évek időben közelebb vannak és a háború is a korábbi filmek között végzett pusztítást, mégis azokból a régebbi anyagokból van több. Az ok igen egyszerű: még nem működött — vagy csak alig — a propagandaapparátus, nem örökítettek meg olyan eseményeket, amelyeknek pedig nagy jelentőségük volt a későbbiek szempontjából. Magától értetődik, hogy azt a kevés filmanyagot felhasználjuk. — Aki gondolkodva nézte a Századunk eddigi adásait, láthatta; egységes koncepció alapján épül fel a sorozat. Mi tehát az író és rendező alapgondolata? — Fel kell számolnunk történelmünk „fehér foltjait”. Ha nem volna ilyen általános törekvés, nem volna érdemes a sorozatot folytatni. Mélyen él bennem a hit, hogy a két világháború közti időszak ábrázolásánál hosz- szú ideje nem ütköztem komoly akadályba, ezután sem fogok, hiszen a gondolkodás nyitottsága erőteljesen fejlődik. Ha a Horthy-korszakot igyekszünk differenciáltan látni és bemutatni, ezt a látásmódot az 1945 utáni időkre is alkalmazni kell. — Még egy, utolsó kérdés: kik a legjobb segítőtársai ebben az óriási munkában? — Sokan készítjük a Századunk filmjeit, a stábnak több tagja cserélődött ki az évek folyamán. Legrégibb és ma is velem dolgozó munkatársaim közül elsőként Dóka László gyártásvezetőt említem, továbbá Palásthy Pált, aki 25 éve gondoskodik a zenéről. Külön kell szólnom Benkő Gyuláról, aki nem csak narrátora a Századunk minden adásának, hanem sokféle módon segít nekem. A sorozat készítésében, a gondolkodásban is. Mindehhez csak annyit lehet hozzáfűzni: várjuk a Századunk újabb adásait; sok folytatást, mielőbb. Várkonyi Endre „Koronatanács a Várban” című epizód. Középen Bokor Péter rendező és Molnár Miklós operatőr. Az asztalnál ül Rak- sányi Gellért színművész van még mondanivaló a nyilasuralom hónapjairól is. — Legutóbb a Horthy- rendszer végnapjait mutatta be a sorozat. A munka most folytatódik. Négy filmet készítettünk az 1944. október 15-i nyilas puccsot követő időkről. Az első a Horthy- proklamáció idején a Kárpátokban harcoló 1. magyar hadsereg további sorsáról szól, a második a Bajcsy- Zsilinszky-féle ellenállási mozgalom tevékenységéről és főleg lebukásáról. További két filmben mutatjuk be a pokol előszobáját — bár talán ez már maga a pokol volt! —: az úgynevezett nyilaskormány és hatóságai garázdálkodását Nyugat-Ma- gyarországon. Ez az időszak egészen 1945 áprilisának első napjaiig tartott. — Vagyis az ország teljes felszabadulásáig. Ezzel végződik a sorozat? — A sorozatnak azt a címet adtuk: Századunk. Ez pedig megköveteli, hogy történelmünk további eseményeit is bemutassuk, hiszen a huszadik század — szerencsére — nemcsak a HorthyOleg Nazarov KÜLÖNÖS EMBEREK Osztályunkon a munkanap egyformán kezdődik: Jero- nyin, a technológus végignéz a szobán és jelenti: — Szergej Nyikolajevics, Szerjabkin megint nincs itt. — No, és hol van? — kérdem. — Még tartozik a negyedéves jelentéssel. — Nem tudom — rándít a vállán Jeronyin. — Valószínűleg közügyekben távozott. Elmenjek megkeresni? — Menjen — felelem, és a munkámba mélyedek. öt perc múlva Glinyenko, a számvivő emelkedik föl. — Szerjabkin nincs. Jeronyin elment... — mondja elgondolkozva, és az ablak- párkányon álló kaktuszhoz fordul. — Megkeressem őket, Szergej Nyikolajevics? — Keresse — válaszolom. Üjabb öt perc elteltével Makariscsev, a tervező pattan fel. — Szergej Nyikolajevics, ez igazán példátlan! Engedjen el, megkeresem őket! Elve vagy holtan, de mindhármukat idehozom. — Inkább élve — intem hidegvérrel. Ez a Makariscsev nagyon lobbanékony, folyton le kell hűteni. Makariscsev kirohan a szobából. Ketten dolgozunk tovább: én és osztályunk büszkesége, Ahmedov, aki a laboráns szerény tisztét tölti be. Végül már ő sem bírja tovább. — Szergej Nyikolajevics — buzdul föl. — öt perc múlva mind itt vannak. Ismer engem ... — Persze, hogy ismerem. Ahmedov is elmegy. Fölállok a fotelból, s az ablakhoz megyek, lenézek az utcára. Ott, á túloldalon a söröző cégtáblája csillog: ,,Appenninek”. Üvegfalai nem tudják elrejteni előlem munkatársaimat: Jeronyint, Szerjabkint, Glinyenkot és Makariscsevet. A sarokban ülnek körül egy asztalt. Egy perc múlva Ahmedov is csatlakozik hozzájuk. Már látom is, ahogy átszalad az úttesten. Akkor felsóhajtok. A hűtőszekrényhez megyek, s kiveszek két üveg sört. Ora- láncommal felnyitom az üveget, és a tartalmát karcsú pohárba töltöm. Szememet lecsukva újra elhelyezkedem a fotelban. — Különös emberek — gondolom. — Hogyan lehet jobban szeretni a csapolt sört, mint az üvegeset? Horváth Lilla fordítása Közérzet és köztapasztalás Két évtized múlt el fölöttünk. a hatvanas és a hetvenes úgy, hogy azt éreztük: csak az időmúlás történik, de a múló idő nem hömpölyögtél magával történést. Mint egy folyó, amelynek két partja közt hangtalan suhan a víz, és soha egy rakoncátlan zöldár, a galériaerdőből elrabolt, lefelé sodródó farönkökkel, soha fenséges torlódása a zajló jégtábláknak: még egy csónakot megpörgető vízörvény se. Két magyar költőnemzedék állt elő a panasszal: nincs mit cselekedniük. Nincs felvétel a feketeseregbe — így kezdődött a hatvanas évek költőnemzedékének programhiányt éneklő programverse : albérleti szobáik falán szakállas férfiarc, őrá' néztek nosztalgiával, a cselekvés példahősére: Che Guevarára. Már minden megtörtént, már Che Guevara is megtörtént, nekünk példahős se jutott — ígv a hetvenes évek költő- nemzedéke. Az idős költő, Illyés Gyula, akinek bőven kijutott már történésből is, cselekvésből is, arra intette a fiatal társait, hogy ne panaszkodjanak, szélárnyékban ülünk, igaz — mondta —. de örüljünk neki, ritka alkalom ez a zavartalan nemzeti önépítkezésre. Most, hogy a nyolcvanas évek végének magasáról tekinthetünk vissza a hetvenes és a hatvanas évekre, könnyű megítélnünk az akkori fiatalok panaszát a történéshiányról, s az idős költő helyzetértékelését a „szélárnyékról”: köz érzet volt ez, és nem köztapasztalás, tudatállapot volt és nem valóságállapot. Most már tudjuk, hogy a háttérben, életünk látszatfelszíne mögött, csupa izgalmas történés zajlott. Átrendeződött például a társadalom: felduzzadt a városi és leapadt a falusi lakosság, látványosan csökkent a mezőgazdaságból élők száma, voltaképpen el is tűnt a régi értelemben vett parasztság. Üzemszerűvé változott a mezőgazdálkodás, civilizációs forradalom indult falun, dinamikusabbnak bizonyult a szövetkezeti tulajdonforma az államinál. Megnőtt a kistulajdon rangja és aránya: a háztájié, a hobbikerté, a magánnyaralóé. Az ingatlan-kistulajdonosok száma nagyobb lett, mint valaha is volt; a tulajdonhoz való viszony szempontjából most, e két évtizedben, a szocializmus keretei közt, voltaképpen kispolgári társadalommá váltunk. Ha hiányokkal küszködve, ha csak félig-meddig, ha több mohósággal, mint mértékkel, de fogyasztói társadalommá is váltunk. Ekkor zajlott le motorizációs forradalmunk, autó van minden harmadik családban, s ez életmódváltozást hozott magával. Egyáltalán: másképp élünk, mint az elmúlt két évtized elején éltünk. Változtak körülményeink, normáink, erkölcsi ítéleteink. Differenciálódtak érdekeink, politikai nézeteink, életigényeink. Divatos szóval mondva: pluralizálódtunk, még ízlésünkben is. Ebben az állítólag történés- telen két évtizedben voltaképp történelmi folyamat zajlott le: kipróbálódott egy szocializmusmodell, miközben máris kirajzolódtak egy új modell körvonalai, s most éppen itt állunk, a modellváltás kellős közepén. Ami pedig a „szélárnyékot” illeti: épp ebben a két évtizedben próbáltunk kilépni a világba, a világgazdaságba is, meg a világpolitikába is, és ekkor tanultuk meg, hogy aki árnyékba húzódik, __azt n em is fújja a szél, csak tes- ped moccanatlan, miközben dagadt vitorlákkal siklanak előre a többiek. Itt állunk most, a modellváltás kellős közepén, írtam az előbb. Kérdéssel folytatom: vajon milyen közérzettel éljük meg ezt? Kínálkozó a válasz: bizonyos, hogy nem panaszkodunk esemény- telenségre. Felbolydult és pezsegve forr minden. Hallgatózván képzelt mikrofonunkkal, majd kiszakad a membrán, akkora a lárma. Üjság, rádió, televízió, ankét, konferencia — dőlnek belőlük a szavak, a legkülönbözőbb hangfekvésben. Csupa -ás, -és meg -ság, -ség, amit visz- szahallunk. „Szerkezetváltás". „konvertibilitás”, mondja egy hang, tíz hang, száz hang. „Likviditás”. ..Bruttósítás”. „Árfekvés". Aztán: „hatékonyság” és „piacorientáltság". „Dolláradósság”. „Fizetőképesség". Es csupa -ció, csupa -gia meg -ing. „Tőkés reláció". „Infláció”. „Csúcstechnológia”. „Vállalati stratégia". „Marketing”. „Lísing". Szavak, egy konjunkturális szakma műszavai: a közgazdászoké. Minthogy a legmagasztosabb nemzeti célok is elérhetőbbek, ha a lelki elszánást gazdasági erő segíti, eszem ágában sincs ironizálni ezen a közgazdasági szóáradaton, helyzetünk kulcsa valóban a gazdaságban rejlik; rosszkedvűnk onnan táplálkozik, reményünk belőle fakad. Még legönzőbb vágyaink is a gazdasági megújulásban tesznek érdekeltté bennünket. Amire figyelmeztetni szeretném magam ebben a felbolydult időben, az csak annyi: ne felejtkezzem el arról, amit ez a membránszaggató lárma — divatos elnevezés is van már rá: reformretorikának hívják — háttérbe látszik szorítani most. Ne felejtkezzem el arról, hogy a gazdaság nem cél. hanem eszköz. Hogy a cél — noha ez így fellengzősen hangzik — az ember. Hogy az ember olyan értékekre jogosult, amelyeket ugyancsak -ság, -ség képzős szavak jelölnek, de szebben hangzanak, mint a „piacorientáltság”, mert úgy hangzanak, hogy „szabadság”, „boldogság”, „lelki egészség”. Ha a gazdasági történések évtizedében élünk, és ilyen évtizedekben élünk is majd. a háttérben szervesebb történéseknek kell zajlaniuk: a szeretet fontosságnövekedésének, a szerelem megtisztulásának, az ember méltóságemelkedésének, a család megújulásának, a kis és nagy közösség feltámadásának. Unokám nem lévén, öcsém unokájában gyönyörködöm. Alig múlt egyéves, és merő férfiúi munkabuzgalom máris: gyűri, gyömöcköli, rakja, dobálja, építi, rombolja, pofozza, simogatja, totyogja, hempergeti maga körül a világot. Lehet, hogy autószerelő lesz, mint az apja; lehet, hogy „hatékonyság” jellemzi majd, sőt „piacorientáltság” és „szerkezetváltási készség”. De én a szeretni- tudás készségét is kívánom neki, a szerelem örömét, az emberi méltóság önérzetét, a család és a nagyobb közösség jó melegét. Ha váltásban vagyunk, új modelljét keresvén a szocializmusnak, jusson eszünkbe, hogy elméleti kidolgozói sem racionális ismeretrendszernek szánták csak, hanem — Németh László szavával szólva — üdvtannak is. Olyan szocializmusmodellt válasz- szunk, amely azt ígéri, hogy a konvertibilis forintot boldogsággal is konvertálhatjuk majd. Faragó Vilmos Horthy — alakítója Tyll Attila — aláírja lemondását és Ssálasi kinevezését
