Somogyi Néplap, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
1988. április 30., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A LEGŐSIBB MŰVÉSZÉT V alamikor, bölcsőm helyén a faluban, számomra május csak tiszta örömet jelentett. Nem is egészen jól mondom, hogy tiszta örömet, mert a létezés vidámságát inkább. Aminek nem volt tartalma, mint ahogy a szivárványnak sincs. Még nem fűződött hozzá emberi szándék, s munka és' harc kivált nem. Talán még gondolat sem. önzetlenül ünneplő voltam egészen. Még a dongónál és a pillangónál is önzetlenebb, mert hiszen a dongók és a lepkék a virágok tápláló asztalára jártak, én pedig csak annak örvendeztem, hogy május mindenkinek jó. Falusi voltam, s gyermek. Senkit és semmit nem ünnepeltem akkor, hanem mindenkit és mindent. Igen, mert még nem fedeztem fel, hogy rendetlen a világ, melyben rendet kell teremteni. Ahogy azonban múltak az esztendők, kezdtem én is megtanulni, hogy a virágot a fűvel együtt le kell kaszálni, vagy a termő földeken ki kell szántani. Mert az értelem és a cél így rendeli. Rájöttem arra is, hogy kedves ugyan a zenélő darázs, de könnyen lehet, hogy megszúrja az embert. A gyümölcsösben is kárt tesz, vagy esetleg éppen akkor lábat- lankodik az ebédnél, amikor nagyon sürgős a munka. A pillangó is alakoskodva pusztít; a gyümölcsfán a virág is néha bakvirág. Ellenben ami csap és áztat, áldás az eső; a villám pedig tisztítja a levegőt. Keveredik a szép és a hasznos. Ez nagy fordulat volt bennem, ez a fölfedezés. Mert azt jelentette, hogy az emberi természet a szépet is, a maga érdekei szerint, hasznosítani törekszik. Igen, mert nem tűr hasznavehetetlen értelmet és emberileg céltalan célt. Ez a rend. A virágból gyümölcsnek kell lennie mindenképpen. Ez csak úgy lehetséges, ha fenn a fán marad a virág. Mert akkor minden remény megvan arra, hogy a fán őszre gyümölcs lesz belőle. De ha letörve, májusi szokás szerint, a lányok kapujába kerül, akkor mi lesz a gyümölccsel? Hát az értelem akkor sem mond le a gyümölcsről, mert a remény útján a szívbe s majd a szív alá költözteti. Vagyis kezdtem már legény lenni. S ennél tovább, otthon a faluban már nem is jutottunk mi ketten: május és én. Nem jutottunk, mert akkor én kiléptem a bölcs gondtalan köréből, ahol a gyermeket a létezés vidámságával töltötte tele a május; s kiléptem a szülőföld kertjéből is, ahol a kamasz fiú megtanulta, hogy a szépet hasznosítani kell. Mint a madár, kinek sorsa van: én is úgy repültem ki a fészekből, ahol az illat és a szag barátságban éltek, s ahol a verejték mindig váltotta a harmatot. Tamási Áron Köszöntő ágacska így aztán a falusi férfiú májusi ünnepét már nem írhattam fel emlékezetem falára. Csupán kívülről, haza- hazajárogatva figyelhettem meg. Ha jól láttam, ezen az ünnepen úgy hordozták magukat a falusi férfiak, mintha még a tél folyamán megegyeztek volna a fákkal, hogy május elsejére virágot fognak bontani; mintha megegyeztek volna a földdel is, hogy füvet fognak a bárányoknak serkenteni; s meg a felhőkkel, hogy esőt hordozva langyosan fognak bo- ronganl. Múlt az idő. S már csak vendég lettem ebben a külső körben is, mert elindultam a betűk világa felé. Amikor elindultam, virulásban és örömben hagytam ott a falusi májust. A városban pedig egészen másképpen találtam meg. Kopott volt szegény és árva, mint egy suszterinas. S akik tartották benne a lelket, azok sem köszönthették hangos örömmel, nehogy a pénz és a társadalmi rend megszidja szegényt. De annyit megtettek, hogy gondosabb ruhában és illedelmes örömmel kísérték a városból kifelé, a szabad ég alá, a biztató zöldbe. Abban az időben nagyon megsajnáltam ezt a szegény szép hónapot, és sorsát a szívembe fogadtam. S úgy láttam, hogy a barátságomat ő is szívesen vette. Nem is csak szívesen talán, hanem szerette volna, ha hívei közé állok magam is. Hát én oda is álltam. De ez már nem a hazában, hanem idegen földön történt, ahol éveket töltöttem májussal együtt, igazán testvéri módon. Neki jobb sorsa volt, mint itthon. Nekem is jobb talán, ámbár borongósabb. Azokban az években ő sokat és hálásan emlegete nekem, hogy itthoni mostoha sorsában, annak idején, megértettem őt; úgyszintén azt is, hogy a bizakodását, a jövőt illetőleg, nem vettem kicsibe. És a jót jóval vissza is fizette, mert amikor kifárasztott a gyárban a munka, vagy a szolgálat a változatos helyeken, olyankor mindig tört nekem a hitéből egy darabocskát, hogy azzal tápláljam magamban a jobb jövendőt. Aztán hazajöttem. De hát itthon, mintha el sem mentem volna, május még mindig szegény és árva suszterinas volt. Új és egyre újabb törvényeket hoztak, melyek az ő mostoha sorsát szilárdítani parancsolták. Ha gyermekkoromban vidámságom volt május, majd későbben hasznomra forduló szépség; ha a városban szegény és árva inas, és idegenben bizalmas jó barátom: akkor most bajtársa lettem tollal a kezemben. Egyebet nem is tehettem. De hát hogyan is tehettem • volna? Hiszen most már mindent együtt láttam benne, ami a földi életet emberi életté teszi: a létezés vidámságát, a szépség hasznos voltát, a munka becsületét és az igazság mosolyát. Együtt küzdöttünk tehát és együtt bíztunk, elejétől fogva mostanáig. És nem hiába! D e ne felejtsd el, május, hogy az ellenségeid is boldogok voltak valamikor. Mihelyt azonban megsértették a munka becsületét és vétkeztek az igazság ellen, már a várakozó boldogtalanság útjára léptek. Éppen azért, te mindig és mindenkivel szemben védd meg a szellemi és a testi munka tisztességét, s őrködj az igazság fölött! Én is megtartom intelme*- det, melyeket évről évre és oly szorgalmasan, emlékezetembe írtál. S mivel ez nem is lehet másképpen, most vidáman felemelem virágos ágamat, hogy jöttöd napján tisztelegjek előtted. Kétszázhatvanegy évvel ezelőtt, 1727. április 29-én született Jean-Georges Nővérré, a táncművészet nagy megújítója, alkotója és teoretikusa. Születése napján a Nemzetközi Színházi Intézet tánctagozatának fölkérésére Európa, Amerika, Ázsia kimagasló táncművészei irányítják a világ figyelmét e napon a táncra. Az önkifejezés legősibb művészi megnyilvánulása ez; verhetetlen, túlszárnyalhatatlan a művészetek között. Eszköze a legegyszerűbb: a fej, a nyak, a kéz, a törzs, a láb, amely ősidők óta igyekezett kifejezésre juttatni érzéseket, gondolatokat, örömet, bánatot. Már az emberré válás hajnalán, sokkal-sokkal az írásbeliség előtt. A zenénél, a dalnál, vérrokonainál is kor- talanabb — emberi mértékkel öröknek mondható. No persze nem változatlan, mert semmi sem az. Éppen Nővérré vitte egy fiatalabb művészet, a dráma irányába, s mai művészeink keresnek és találnak új formákat a régi-régi eszköztárban. Joffreytől Jakobsonig, Astai- re-től Robbinsig, Béjarttól Markóig minden földrészen ez történik. S ha már a sok évezredes úton így hazataláltunk, beszéljünk egy kicsit a mi táncművészetünkről. Van róla mit! Hosszú volna sorolni ki mindenkinek és mi mindennek köszönhetően, E században biztosan a tánc olyan sokféle alkotó, oktató, művelő és kutató egyéniségének, amilyen a „Mester” Nádast Ferenc, amilyen Harangozó Gyula, Molnár István, Rábai Miklós; olyan segítőknek, mint a balett-világelsőségben máig sehol nem vitatott szovjet táncalkotók és tanárok; olyan tehetségeknek, mint Fülöp Viktor, Kun Zsuzsa, Pongor Ildikó, Dózsa Imre, a táncos-pedagógus. Kérkedés nélkül mondható: a magyar táncművészet egésze ma kivételes színvonalú. Újra-újra így szól róla a világsajtó. Igen, táncművészetünk magas színvonalú — a kezelése, a megbecsülése viszont alacsony. Ha van terület hazánkban, ahol a kettő súlyos ellentmondásban van, ez elsők között említhető, s jogos keserűséggel. Az áldoAz Operaház kamarabalctt együttese zatos hivatás iránt hiányzik a kellő hivatalos figyelem (ennek nem szabadna néhány sztereotip Kossuth-díj- ból állnia) ; a kegyetlenül rövidre szabott művészi pályafutás és a nyugodt, színvonalas tovább élés nincs kellően biztosítva. A táncművészeinek még olyan elsőrendű otthonaiban is mostoha a helyzete, kezelése, mint az Operaház és a többi zenés színház. Az Állami Népi Együttes méltánytalanságok sorozata következtében évek óta puskaporos hordó; a képzőművészethez hasonlóan látványos, szép sajtót joggal igénylő művészeti ág havi folyóirata és körülményei az ügyhöz méltatlanok, siralmasnak mondhatók. Folytathatnám. Ünneprontás csak ünnepen lehetséges, s talán akkor hatásosabb parányival, mint a hétköznapi elégedetlenkedés. Éppen a tánc világnapján indokolt mindezt is elmondani — a segítés szándékával. Rajk András TŰZTÁNC, MÁSODSZOR Mennybe vitték a jegenyék, majd gyökerükig visszahúzták — a földbe így került. Hazugság, hogy magas volt neki az ég. Jó néhányan indultunk el az írói pályán az ötvenhatot követő években, a felszabadulás utáni magyar irodalom második reneszánszának kezdetén, illetve kezdete előtt. Akkor, amikor sokan és sokáig hallgattak még a nagyok közül is, indokolatlan, de magyarázható félelem, megmagyarázhatatlan, de talán indokolt sértettség vagy éppen semmivel sem magyarázható és indokolható, de megtévesztően ajánlatosnak látszó óvatosság okából kifolyólag. Gyanús is volt egy kicsit a mi gyors felfutásunk. Valamennyiünk lelke mélyén ott fészkelődött a kérdés: nem valamiféle „adunak” szántak csak minket egy rajtakaphatatlanul ravasz játszmában? Bizonyos nemes rendeltetésű, de tiszavirág-életű csalinak, amelyre ráharapnak a mélytengeri áramlások elbizonytalanodott nagyhalai? Jóhiszemű, ifjú előénekeseknek, akik — ha csekély mértékben is — elősegíthetik a teljes kórus újraszerveződését, mutáló hangocskáikkal dalra ingerelvén az átmenetileg konok hallgatásba burkolózó igazi kóristákat, kiforrott dalosokat? Hogy feltámadjon bennük a becsvágy : nem így kell ezt, fiúk, hanem így! — és újra zengjen az új, szocialista magyar irodalom hiánytalan létszámú, erőteljes kórusa, immáron kotta nélkül? Akármi is volt az elképzelés, bennünk megerősödött a szándék: művekkel bizony.- tani, hogy nem csupán csalogató előéneklésre vagyunk alkalmasak, de használható kórustagokká is tökéletesedhetünk idővel. Az egyiknek sikerült, a másiknak nem. Akinek sikerült, annak is csak kétszeres küzdelem árán. A Tűztánc című antológia kereken harminc esztendeje, 1958 tavaszán jelent meg. Irodalmilag ez a gyűjtemény volt az első igazán hallható kiáltás a nagy földrengés utáni süket csöndben. Éppen ezért a politikai jelentősége talán nagyobbnak látszott, mint az irodalomtörténeti. A Zrínyi Katonai Kiadó vállalta, hogy még egyszer összegyűjti a szétszóródott hadat, kiegészítve a mezőnyt néhány olyan alkotóval, akikről a három évtized alatt egyértelműen kiderült: eszmeileg mindig is ehhez n „zászlóaljhoz” tartoztak, még ha nem is szerepeltek az „ős-Tűztáncban”. Magam is ezek közé tartozom. Sajnos, az egykori antológia legmarkánsabb egyéniségei közül sokan már csak posztumusz müvekkel szerepelhetnek a jelenlegi — küllemre nézve is impozáns — gyűjteményben. Baranyi Ferenc GARAI GÁBOR Tűz-tánc 2. Ég a palota? Sőt, ég a kunyhó is! ' Rakéták röppályáján egyensúlyozva émelyeg a világ. Nem csak elemi csapások, földrengések és vulkán-kitörések gyötrik a Földet. Gyötörjük mi magunk is. Hol a majd’ harminc évet vénült remény, és hol a hit, mely összetömörített majdnem két nemzedéket, merre tűnt? S mi a megoldás harminc év után? Valami pogány ráolvasás talán? Vagy merüljünk mély faji mítoszokba, rakéták röppályáján egyensúlyozva? Nem tudok szólni most se mást, hiába: ne süllyedjünk magunk költötte halálba. Várjuk be a természetes véget, úgyis eljön. Csak addig férjünk meg valahogy a Földön; hogyan, miképp — nincs rá biztos receptem, de nem vállalom a dezertáns reménytelenséget sem; és hívom és várom, mi mindőnket megmenthet, mint harminc éve hívtam: az Egyetlen Rendet. BARANYI FERENC Tejért s mézért Váci Mihály emlékére Könnyű most rálegyinteni! A szobra is olyan sovány, hogy a varjú már a vállán károg — madárijesztőnek hiszi. Sokan kiöntik a jövőt, mert légy esett az anyatejbe s mert nem csinált nyarat a fecske, amely elsőnek visszajött. Ki csak tejért s mézért perel: nyűg a fennkölt nektárivóknak, kik mégis mindig átkozódnak, ha percre kiapad a tej. Hát mit akartok tőle még? Próbálgatta a lehetetlent. S nem szegte meg azzal, hogy elment, az érkezés ígéretét. LADÁNYI MIHÁLY Ladányi, te fáradt kisember Ladányi, te fáradt kisember, ki valaha úgy csavarogtál a városokban, mint templomokban az isten, s vígan megéltél a hozsannából és a perselypénzből, mert valaha álom muzsikált benned a világról, mert a valóság csak az álomtalanokat szereti szomorúvá, de te sorba álltái a szél illatáért és a víz csillogásáért, napi egy csókon és pohár boron is eltengetted boldogságodat, mert gazdag voltál a csoda péterfilléreitől mert volt még csoda, most a komforteszményű világ esőiben, az adóhivatalok felszólításával hónod alatt, s behúzódva az utolsó szerelem ereszalja alá, öreg, szomorú fecske, hova indulsz, ha ősz jön a világra, hova térsz meg, ha fészkedbe verebek települnek s boldogan kaparják a lószart, véletlenek indokolják már kollektív csiripelésüket, s az ének olyan szennyezett, mint a folyók vize. nem lehet inni belőle ráhajolva, hagyd hát a szavakat, menj az erdőbe gombát szedni, dőlj a puha mohára, manók közé álmodd magad —
