Somogyi Néplap, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
1988. április 30., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK A fától a vasig Zöldül Kis-Koppány földje Jetterék Ha Somogydöröcskén bárki föltenné a kérdést a falu öregjeinek, hogy emlékeznek-e Jetter Andrásra, valószínűleg kérdést kapna válaszul. „Melyikre, hiszen az ükapjuk óta asztalosok?” So- mogyszilban már nem így járna az ember. Az egyik Jetter még asztalos, a másik autószerelő. Hogy ne áruljunk zsákbamacskát: ugyanarról a családról van szó. A történelem XX. századi vándorúján az egykori tősgyökeres döröcskei család lassan már tősgyökeres Somogy szili vá lett. A két Jetter Andrást kérdeztük életükről, munkájukról, ugyanazon a helyen, hiszen- mindketten a somogyszili termelőszövetkezetben dolgoznak. — Asztalosgenerációban nőttem föl Somogydöröcskén — kezdte az idősebb Jetter —, így nem is lehettem más, mint asztalos. Igaz, kacsingattam a kovácsmesterségre, mert anyai ágon a dédapám kovács volt. Még siheder- ként csináltam az első munkámat apám irányításával. Az igali ipartestületnél szereztem meg az oklevelemet. A fiatalabb András, aki most huszonnyolc éves, ugyancsak gyaluk, fűrészek és vésők között töltötte a gyerekkorát. — Nekem is tetszett az asztalosmesterség — mondta —, de az én korom már az autók és a motorok világa. Az asztalosmesterség — ezt apám és társai példáján látom — kihalóban van. Jön a gyári tucatablak, -ajtó, -asztal. A kisiparost nem tudják az emberek megfizetni. így aztán talán az anyai ősök üzenetét fogadtam meg, amikor én a vassal igyekeztem megbirkózni. Első próbálkozásra nem vettek föl motorszerelőnek, lakatosként szereztem meg a bizonyítványt a kaposvári 503. Számú Ipari Szakmunkásképző Intézetben.. Sosem jöttem volna el So- mogydöröcskéről a szülői házból — mondja az apja —, ha nem jön a svábkitelepítés vihara. Nem kellett külföldre mennem, „elegendő volt” Gadácson meg a Cséri-hegyen tíz évet vergődnöm. Nem szívesen gondolok azokra az évekre, mert sokat vesztettem: emberi hitet, és a közösséghez tartozás vágyát. Végül a Cséri- hegyi szőlőhegyből kerültünk Somoyszilba, itt vettünk házat 45 ezer forintért. Akkor útjai hat asztalos volt még a faluban, mára csak egy maradt, jómagam. Maszekként kezdtem — ám ne gondolja senki, hogy most milyen nehezek az adóterhek —, én éppen emiatt hagytam abba már 1970-ben az ipart. Akkor hívott a termelőszövetkezet, szívesen jöttem. Az ifjabbik Jetter sem a termelőszövetkezetben kezdett: — Dolgoztam a kaposvári Aíitnál, majd a húskombinátba kerültem. Rendkívül jó brigád jött össze a belföldi üzem építésekor. Csak egy hiba volt: annyit dolgoztunk, hogy minden hónapban nyolcezer forint felett jött ki a teljesítménybérünk. Ez sokaknak nem tetszett. Így aztán amikor a munka java elfogyott, a brigád is megszűnt. 1981-ben hazajöttem. Nem szerettem már a bejárásos életet, gondoltam megpróbálom itthon, így lettem a tsz-ben szerelő. Most mestervizsgára járok és a napjaim nagyon nagy boldogságban telnek, apa lettem. Az idősebb Jetter felesége nyugdíjas, a fiatalabbé óvónő. Az apa 42 év munkaviszony után 4000 forintot keres, a fia 11 év után ötezret. Abban, hogy jobban éljenek, a háztáji segít. — Két évem van a nyugdíjig. A tsz-ben egy asztalosnak mindig van munkája; elfoglalom magam. Szabadidőmben a szőlőben dolgozok, meg az unokákkal játszok. Ha kívánhatnék valamit, az lenne, ha a lányom nem is, legalább a fiam családja maradjon itt So- mogyszilban. A fiatalok most a szülőkkel együtt laknak. Amikor a tervekről faggatom az ifjabbik Jettert, kitérő választ ad: — Ezernyi ha létezik. Ha a boltban nemcsak egyszer lenne felvágott, ha lenne a faluban normális ellátás, szolgáltatás. Ha nem kéne minden kicsinyke dologért Kaposvárra futni. Ha az ember látna valami előrelépést a munkájában, ha megteremtődnének itt is a normális művelődési feltételek. — Ezek szerint itthagyja Somogyszilt? — Egypár évig még biztosan nem. Aztán meglátjuk. Békés József Nemcsak a falu, az oda vezető út is zegzugos. A Nagyberénybe igyekvőnek a tabi útról kell találomra lekanyarodni, majd szerény kis tábla igazítja el az idegent a hajdanvolt káptalani birtokon. Annál hivalko- dóbb — és csalogatóbb — az a tábla, mely az újonnan épített büszkeséget, az Oázis panziót reklámozza. A szóbeszéd szerint valaha egy előkelőség is eltévedt a település labirintusában. A helybéli elöljáró csak legyintett: „Eh, hiszen még a malacom is hazatalál !” Hazatalálnak a nagyberényiek is estefelé, munka után. Mert reggel nyolc órára már elnéptelenedik a másfél ezres lélekszámú falu. A lakosság java része Siófokra jár dolgozni: a téesz mindössze 100-120 embernek ad munkát. Pedig a föld 29 aranykoronás, kötött, fekete. Csaknem ötszáz a nyugdíjas; közülük húszán napközi otthonból kapják az ebédjüket. A kaptatón fölfelé menet mindössze egy teherautó zúgása bolygatja meg a csöndet. — A templommal szemben van az iskola — ad útbaigazítást egy idegen. Fakó sárga épület, az udvarán bekerített kerekeskút- tal. Zsúfoltság a folyosón és az osztályteremben egyaránt. — Egy négytantermes új iskola minden gondunkat megoldaná — fogadott Tóth Sándor iskolaigazgató. A 214 tanulót három helyen oktatják. Szükségmegoldásként egy régi lakásban és az élet- veszélyessé vált művelődési ház mellett. Tornatermük nincs. — Még a hetvenévesek is befizették a tehót, csakhogy legyen iskola; így is kevés a pénz... A mostoha körülmények ellenére képesítés nélküli nevelőjük nincs. — A kezdőknek is 6000 forint fölötti bért biztosítottunk és magunk vettük kezünkbe az ásót, amikor szolgálati lakásokat kellett építeni. Csak akkor lesz baj, ha a mostani nevelők elérik a nyugdíjkorhatárt... Egy aranyérmes gyermekkórus és a megyei atlétikai válogatott tagjaiként számon tartott diákjaik jelzik a pedagógiai munka eredményességét. — Ezeréves szokások élnek itt — emlékezik Tóth Sándor. Mint a település elöljárója mutatja be faluját. — A balatonendrédi agához tartozott Nagyberény 26 adózó portával. Ez több volt, mint Ságváré! A veszprémi káptalan birtokaként 1945-ig a régi tabi járásban ez volt a harmadik legnagyobb község. — Nagyon szegény emberek éltek itt, pár holdas birtokkal. Az urasági erdőre jártak. Aratni Pékpusztára. „Somogyi flaszter”-nak csúfolták a kukorica üszkével lerakott járdát. 1959-ig se villany, se víz nem volt a faluban. Az élet 1960-ban, a téesz létrejöttével változott meg. A szennyvízelvezetés nincs még megoldva és hiányzik a harminc éve oly szépen zöldellő pázsitos fű; azóta elmocsarasodott. Kicsöngetnek. Az udvaron egészséges gyerekhad. Kifelé menet, mert szembetalálkozunk az egy éve nyugdíjba vonult iskolaigaz- » 1 11 gatóval, Horváth Károlyné- val. — Ebben a faluban 1945 előtt csak két értelmiségi volt: a pap meg a tanító. Ma országos hírű szakemberekként járnak vissza előadást tartani hajdani diákjaink. Mindig arra törekedtem, hogy többet-szeb- bet kapjanak ezek a világtól elzárt gyerekek. Magas színvonalra emeltük az ének-zene oktatást. Hímző- és szövőszakkört szerveztünk gyerekeknek, felnőtteknek. Az első három osztályban bevezettük az iskolaotthonos rendszert. A nyolc tanuló- csoportból hat a napközis és egy a tanulószobás. Négy évig itt működött az AKAI rádióstábor is. Sajnos, az idén már nincs rá fedezet. 1986-ban megalakítottuk a nagyberényiek baráti körét, most szervezem a gazdász- kört. Helyi, valamint külföldi adománnyal újjáépítettük a 200 éves református templomot. Sajnos, a művelődési ház olyan rossz állapotban van, hogy oda be se lehet menni... — Tervezik egy faluház megépítését is. — Pontosabban: egy már meglevő épületet újítunk föl. 1986-ban megnyertük a 200 ezer forintos pályázatot, s a pénzt 200 ezer forint értékű társadalmi munkával megdupláztuk. Ez a ház a falu múltját, hagyományát, népi művészetét és a szegénységének emlékét is megőrzi majd. A füstöskonyhát a nyitott tűzhellyel és a vetettágyas szobát, amelyet egy kisebb közösségi helyiséggé alakítunk át. Dr. Boros Marietta etnográfus társadalmi munkában vállalta a tervezést, a felújítás irányítását. Népi ipar- művészeti jellegű belső berendezését is ő válogatja össze. Mórocz Molnár István portáját még az apja és a nagyapja építette. Most a „csodapanzióval” átellenben őrzi az ősök emlékét. A nyolcvannyolc éves ember ősszel újrafestette a ház minden zugát. Szép sárgára meg barnára. Meg is bámulják, lefényképezik az arra járók. A népi motívumokkal díszített vakolat „büszkén felesel” a modern, szürkevörös cserepes épülettel. — Most pénzesebb világ van — mondja —, de mindenki eljár hazulról. Egy családból hárman-négyen is. Nincs olyan kapcsolat a nép között, mint régen. Akkorát kell kiáltani, hogy meghallják, amekkorát már nem is tudok. Ha egy állat elkóborol, hát be kell zárni estig, míg haza nem jön a gazdájaCukorgyáriak választották AZ ÉV EMBERE Az idén először megválasztották a Kaposvári Cukorgyárban az év dolgozóját. Az üzemrészek állítottak jelölteket, közülük a gyári közösség Orbán Mihály anyaggazdálkodási osztályvezetőre szavazott. így ő lett az év embere a gyárban. — Szerény, nehezen szóra bírható ember. Főképpen önmagáról beszél keveset, egyre csak a munkatársairól igyekszik bizonygatni, hogy jól dolgoznak és az ő érdemeiket sorolja. — Nem örül a megtisztelő címnek? — örülök. Ki ne örülne? Leginkább azért, hogy úgy választottak, nem valahonnét fönt jelöltek ki. De nagyon nehéz nekem erről bármit is mondani. — Akkor beszéljen másról. A gyárról, az itt eltöltött évekről. — Ez a legelső munkahelyem. 1954-ben egy jó ismerősöm ajánlott be. Akkor még nehéz volt a gyárba bejutni: kellett valaki, aki jótáll az emberért. Az anyagraktárban kezdtem, lassan mentem előre a rangsorban. 1978-ban raktárvezetőből anyaggazdálkodási osztályvezető lettem. Belépésem évében nősültem meg. Két lányom van már és hat unokám. — Soha sem vágyódott el a cukorgyárból? — Egyszer mondtam, hogy elég, és elindultam az újonnan alakuló finommechanikai vállalathoz. De félútról visszafordultam. Olyan ez, mint egy jó házasság. Az ember nem akar szakítani. Mindent megszerettem a gyárban; az itteni embereket ismerem, a barátaim. Munkám mindig volt, soha nem unatkoztam . . . — Mi volt a legnagyobb sikere és mi az, amire nem szívesen emlékszik? — Egybeesik a kettő. A legnehezebb időszak az volt, amikor ennek az osztálynak az élére kerültem. A műszakiak lenézték az anyagellátási osztályt és minden gyári gond, baj eredetét itt keresték. Akkor elhatároztam: ha beleszakadok is, megváltoztatom a gyáriak véleményét. Másfél-két év alatt sikerült. Azóta békességben dolgozunk, az anyagellátás nem a gyár fekete báránya. — Pedig ahány helyre megy az ember, különösen manapság, mindenütt panaszkodnak az anyagellátásra. — Mi is panaszkodunk. Különösen az idén nehéz a helyzet. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy a szállítóink valóban maguk is anyagellátási gondokkal küszködnek, vagy csak taktikáznak. Hiánygazdálkodás van.. . De ha esetleg egy-egy dolog hiányzik is, akkor sem biztos, hogy az osztály rosszul dolgozik. Elsősorban azt kellett annak idején elhitetnünk magunkról, hogy mi megteszünk mindent, amit csak lehet. — Tulajdonképpen mi mindent kell biztosítania ennek az osztálynak? — Mindent, ami az üzemmenethez és a karbantartáshoz szükséges. Tehát a csapácstól a mészkőig sokféle holmit nekünk kell beszereznünk. Hatezer anyag- és alkatrészféleségért felelünk. — Akkor univerzális emberek kellenek. — Én nem vagyok az. Értek egy-két dologhoz, de nem az a fontos, hogy minden a fejemben legyen. Jók a munkatársaim. No, meg ennyi év alatt rengeteg kapcsolatot építettem ki országszerte. Ez manapság az anyagbeszerzés egyik legfontosabb tudnivalója: hol és kit lehet megkeresni. Egy régi jó barátot... — S ha nem dolgozik, akkor mit csinál? — Hobbim nincsen. Olvasok vagy az unokáimmal foglalkozom. A hétvégén néha mind a hat nálunk van. Annál nagyobb örömre nincs szükségünk. Beteljesületlen vágyaim nincsenek, nem kergetek elérhetetlen álmokat. Még néhány évig a cukorgyárban akarok dolgozni, mint eddig. — Azaz jól. — Erre én nem válaszolhatok. Luíliár Péter A több ősnyire visszatekintő herényi parasztember húsz éve él egyedül. Takaros kis konyhájában vendégmarasztalón duruzsol a tűz. Mórocz Molnár Lajos még nem szorul mások segítségére. Társa a kutyája, és egy pár aprójószág. A tisztaszobát az utca felől már kiürítették a gyerekek, a hálószoba lesötétítve rejtőzködik a napsugár elől. Elvesztett párjának emlékét őrzi. Ő maga tavaszonta kiballag a kerítéshez és nézi a sok idegent, akik meseszép buszokkal érkeznek valami távoli világból, többnyire idegen nyelven beszélnek és a ■panzióba igyekeznek. A panzióba, amely hihetetlenül csodálatra méltó változást hozott a falu életében. Az éjjel-nappal szipogó fújtató kútfúrójával, óriási borospincéjével, irigylésre méltó éttermével. A tulajdonos, Sereg Jó- zsefné abban reménykedik, hogy a milliónyi tőkebefektetés megtérül, ha felszínre tör a 47 Celsius-fokos víz. Hatvanszemélyes gyógyszálló létesítését tervezi. Utat építtet, csinosítja a környéket. Várnai Agn; ,
