Somogyi Néplap, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-12 / 61. szám
8 Somogyi Néplap 1988. március 12., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Szabó Zoltán két műve. Pál oldali képűnkön: Velence festménye. Jobbról: Kubikosok Dutka Ákos Rippl-Rónairól A korabeli híradások és a későbbi emlékek egyaránt arról győznék meg, hogy Nagyváradon a századforduló után pezsgő művészeti élet volt. Az irodalom iránt érdeklődő diákok már gimnazistaként lapot alapítottak. Közben élénk figyelemmel voltak a hazai és a külhoni literatúra jelenségeire. Viszonylag könnyű helyzetben voltak, mert egyik társuk, Haraszthy Lajos a Körös utcában egy házban lakott Adyval. Megfigyelhette Ady minden lépését, s beszámolt róluk Hegedűs Nándornak, Dutka Ákosnak, Antal Sándornak, Zsirkay Jánosnak. Mámdez magyarázza, hogy A Holnap városa című kötetének egyik fejezetében miért emlékezett meg róla szeretettel Dutka' Ákos. Azt írta, Haraszthy Alfred de Mus- set-val keresztezett Himfy (azaz Kisfaludy Sándor) nyomán születő prózákat szerzett. Ami fontosabb: feltűnő jelenség volt, szinte kínálta magát a festő ecsetjére. „Rippl-Rónai kitűnő portrét festett róla Kaposvárott” — olvashatjuk Dutkánál. Az arckép később készült, s így a jellemzés visszavetitésnek minősül, de ekként is jelzi, hogy volt a nagyváradi fiatalokban érdeklődés a képzőművészetek iránt. A kölcsönösség jegyében született Haraszthy Lajos: Piacsek bácsi című verse, aminek soraiban a koloristáról szólt: Elernyedt, tikkadt nyári délután; árnyékos, zöld lombsátor hátterében a bíbor szinte lég — gyújt is talán — a festett kerti asztalon s a széken. Színben szikrázó üveggömbök és dús szirmú, nagy, színnemes fajú rózsák; száz színben szét fosztó sugártörés: valónak álom, álomnak való ... A megértés belső körei miatt a nagyváradi fiatalok, amikor már A Holnap antológia megjelenése után, Bö- löni György tárlatot rendezett Nagyváradon a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) tömörülésnek, nagy örömmel fogadták. Dutka Ákos is megírta, hogy a kiállításon Gulácsy Lajos, Rippl-Rónai, Kerstok Károly, Tihanyi Lajos és Márffy Ödön szerepelt képeivel. „Ez a kiállítás kétségkívül forradalmi vakmerőség volt akkor — olvashatjuk. — De történelmi jelentőségűvé nőtt, mert alkalmat adott két Biharhoz nőtt földszagú tehetségnek találkozni a bihari Vármegyeháza leikével. Ady Endre és Gulácsy Lajos.” Nyilván elő volt készítve egy másik, nem kevésbé fontos megismerkedés is; a költővezéré és Rippl-Rónaié. Képekből, írásokból már ízlelgették egymást. A Somogyi Hírlap 1909. június 15-én arról tudósított, hogy Váradon bankettet rendeztek Rippl-Rónainak. A megjelent hír a következő: 1909. június 13-án nyílt meg Nagyváradon a Fekete Sasban a MIÉNK tárlata. A kiállítás keretében a Holnap irodalmi társaság matinét rendezett, s arra meghívást kapott Rippl-Rónai. A találkozón Dutka Ákos méltatta a festő művészetét és piktú- rájának jelentőségét. Este a Fekete Sasban bankettet rendeztek, ahol a Holnap körének néhány tagja is megje. lent. Akkor találkozott Rippl-Rónai Juhász Gyulával. Feltárhatatlan, honnan származott az információ. Időpontot, helyszínt és neveket pontosan közölt. A részigazságok ellenére az egész helytelen. Ugyanis a másik lap, a Somogyvárme• gye június 18-án közölte a festő sürgönyét, amiben elnézést kér Bölöni Györgytől, hogy nem lehet ott az ünnepélyen ... A tárlat többszöri látogatója, volt Dutka Ákos, s bizonyos, hogy az ott látható Rippl-iképek nagy hatással voltaik rá. Különösen színvilágukkal. Miért bizonyos ez? Azért, mert amikor T&béry Gézával Szeghalomra utaztak Rozsnyai Kálmán látogatására, az élmények hatására szinte önkéntelenül bukkant elő a festő neve. A szeghalmi kúriában sok-sok kisehb-nagyobb szoba volt. Legfontosabbnak az ebédlőt érezték akkor. A húsz ember számára elegendő, művészettel megterített asztalt. Figyeljük csak: „a hófehér abroszon vörös levelű vad- szőlőindák futották, és g fa. gyöngy sárga, meg az ördög- szekér veres bogyói csillantak meg a gyertyák fényében”. A szecessziós díszítő- művészet hatásának ezzel még nem volt vége. Fokozódó elragadtatással írt Dutka: „Az asztal közepén pedig egy mindenkit megragadó színpampás' meglepetés. Olyan, mint egy Rippl-kép a kaposvári időkből, mint egy régi matyókendő piros, sárga, zöld harsogó szimfóniája.” Számunkra itt csak a hasonlítás érdekes, de talán nem vétség, ha elárulom, a vendégeket malacko- csonya váirta. Dutka nem sokkal később Fülep Lajos invitálására olasz tájakra indult, s a háborús években tért vissza Váradra. Nem maradhatott ki a vendégek sorából, amikor 1916 februárjának közepén a vármegyeházán Rippl- Rónainak és két társának rendeztek tárlatot. Február 15-én a háború áldozataira emlékezve jótékony célú tárlat nyílt, Rimler Károly polgármester szavaival. Ezekre a somogyi festő válaszolt. Idézem az Üj Nagyvárad című lapot: „Elmondta, hogy piktúránk már Európát megjárt, elismert művészeti ér. tékek. S amikor a jótékonyság oltárán is áldozni kívánnak és a háború elesettjeinek, szenvedő nyomorékjainak családjain is segíteni,, kívánnak e kiállítás jövedel. mével, egyszersmind a magyar kultúrának is szolgálatot kívánnak tenni. A modem magyar piktúra legnemesebb, legőszintébb törek. véseivel ismertetik meg a minden szépségre, kultúrára rezonáló nagyváradi közönséget.” Ezt követően ült a felolvasóasztalhoz Dutka Ákos, hogy értékelje az eseményt, szóljon a kiállító művészekről. Alapgondolata az volt: a vérözönös és lángoló világban (ne feledjük, az első világháború éveiben vagyunk) van létjogosultsága az életöröm, a derű, a békesség és a harmónia megmutatásának ... Hiszen emberek, korszakok, ideálok, hitek, harcok véget érhetnek, de a művészet örök. Hivatkozott arra, hogy Ti- ziano és Michelangelo korának vívódásai, dogéi, politikusai, kalmárai névtelenül porladnak, de minden időkben élnek és hatnak a velencei festő madonnái. „Így fognak élni az itt kiállított képek is — hangsúlyozta Dutka. — A mi korunkból ezek az üzenetek, ezek a színes álmok őrzik meg a jövendő új hitű s álmú emberei számára, hogy milyenek voltunk, miről álmodtunk, mit láttunk szépnek.” Dutka Ákos szavai után még Feléky Géza, a kor neves művészeti írója beszélt. Majd Rippl-Rónai kalauzol, ta Széchenyi Miklós váradi püspököt a képek között. Az 1916-os megnyitó után A Holnap városa kötet megjelenéséig nincs nyoma annak, hogy a költő újra foglalkozott volna Rippl-Rónai művészetével. Ami kimaradt a „Holnap városá”-ból című hírlapi cikkében még- egyszer visszarévedt Nagyváradra, de abban már nem említette a festőt. Laozkó András Kiss Attila rajza GYŐRI LÁSZLÓ KÉSEI HÓ Nézzétek hangyák kiált a kisfiú hópihék jönnek özönölnek nyüzsögve seregelve szakaszokban a hajba a prémbe a fűbe csillagos lábacskák kapaszkodnak lerágják őket szálanként letarolják fehér fehér fehér Nincsenek üstökök hajfonatok válltömés festik bújik a fehér ablaküvegen csikorog autó üvegén söpri a fémkar inyikorog recseg prém szétesik )szétmászik feketén fehér fehér fehér Lábakat ütögetnek a küszöbön szétmállott fehér dögcsomók a lépcsőházban mint a végső horda a Földön szétbomolva Tavaszodik fű nő s dúródik ki a hó nézzétek hangyák kiált a kisfiú szavára azok özönölnek a szó eget érint jaz elme ily iszonyú kisfiú vigyázz a Földön mit ibeszélsz Megered esik özönöl fehéren a tudatot érinti ujjúval a lét s a lét nyüzsögve árad fehér fehér fehér Mert nem a iszó nem az elme hozza a tolongó tülekvő hóesést hanem a szörnyű gyönyörű árdeli lét Nézzétek élet kiáltom kisfiú bábjait hozza új magokat életre-halálra. „KULTURÁLIS SEREGSZEMLE” Gyermekkoromból, mely az ötvenes évekre esett, nem túl sok kellemes iskolai élményre emlékszem, s meg kell vallanom, tanári működésem során, majd gyermekeimmel végigélve az elmúlt évtizedek iskolai változásait, sem pillanthatok visz. sza nagyon derűs élményekre. Félreértés ne essék: aki ezért az iskolát mint intézményt vagy a pedagógusokat kívánná felelőssé tenni, ostobaságot követne el; az Iskola a mindenkori társadalom lenyomata, híven tűk. rözi erkölcsi bizonytalanságát, tudatlan nagyképűségét, bürokráciáját és szegénységét. Részt vettem egy iskolai „kulturális seregszemlén”, s erről jutott eszembe, hogy erről is kellene írni. A rosz- szul fizetett, elgyötört pedagógusokról, a napköziben elfáradt, agyonidomított kis neveletlenekről, az eldadogott versikékről, a hallás nélküli énekeseikről, akiket nyilván fahangú tanító nénijük választott ki a nyilvános produkcióra, melynek helyezettjei továbbmehetnek a kerületi versenyre. Én is azt a halvány, jóindulatú felnőttmosolyt erőltettem az arcomra, amit a kimerült, ideges pedagógusok, akik alig győzték fegyelmezni a napköziből beterelt gyerektömeget, akik egyszerre voltak nézők és kritikusok. Az együtt töltött két óra olyan volt, mint közös életünk legtöbb epizódja: alapjában véve jószándékú, de formális és felesleges. Klpipálha- tóvá vált egy tétel az iskola éves programjából; akik előkészítették, megszervezték, lebonyolították vagy egyszerűen jelen voltak, „pontot szereztek” a társa, dalmi hasznosság és együttműködés láthatatlan ranglistáján. De vajon hány ilyen tiszteletkört teszünk naponta, hetente, évente? Ki tudná összeszámolni? Hányán tévesztik össze a formális je. lenlétet a tartalmas együttműködéssel? Hány értekezlet után állhatunk föl elégedetten, hogy most aztán megbeszéltünk, megvitattunk, eldöntöttünk, elintéztünk valami fontosat? Lüktető fejfájásunk, emberevő rosszkedvűnk okai ugyanis nem mindig keresendők egyéni gondokban, gazdasági bajokban. Egy televíziós „kulturális seregszemle”, melyet végigbosszankodunk vagy félidőben fáradtan kikapcsolunk, ugyanilyen hatást kelthet. A szakszerűtlenséggel, fölöslegességgel és alkalmatlansággal küzdő jelenlét megpróbáltatásai. Csakhogy a televíziót legalább ki lehet kapcsolni. De az élőben zajló seregszemlék, értekezletek, gyűlések résztvevői nem védekezhetnek. Időnként mosolyt erői. tétnek az arcukra, fáradtan összeverik tenyerüket, s igyekeznek elhitetni magukkal, hogy jelenlétük egyúttal részvétel is, nem csupán részvét a rendezvény kitalálói és közreműködői iránt. Én mégis olyan jövőt képzelek .el magamnak és gyermekeimnek, amikor kevesebb „kulturális seregszemle” lesz. S persze több kultúra. Amikor a gyerekek ma- gyamórán szavalnak, énekórán énekelnek (lehetőleg jól), s a pedagógusok a tanítással kamatoztatják rejtett ambícióikat. És — ismétlem — nem az iskoláról van itt szó! Hanem politikai és tömegszervezetekről, közintézményekről, gyárakról, vállalatokról, szövetkezetekről. Az ő seregszemléjüket sem szavalatok alapján szeretném elbírálni, hanem csökkenő árak, jobb minőségű munka és szolgáltatás alapján. Mert szavalni, lám, én is tudok; de az a kérdés, hogy Te, Olvasóm, mihez kezdesz ezután? Kihúzod-e az előjegyzési naptáradból a fölösleges kulturális seregszemléket? Hajlandó leszel-e dolgozni egy értekezlet ösz- szehívása helyett? Lemondasz-e egy szónoklatról, amelynek nincsen mondanivalója? Szentmlhályi Szabó Péter
