Somogyi Néplap, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-19 / 67. szám

8 Somogyi Néplap 1988. március 19., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Egy csokor ibolya A zselici dombok között négy ember baktatott. Ké* fiatal és két öreg. Öltözetük rögtön elárulta, hogy iparos­félék lehetnek. Hátukon ne- h éfz. terhet cipeltek, kezük­ben favágáshoz használatos szerszámok: kötél, fejsze, fűrész. A fákról színes leve­leket pergetett a késő őszi szél. J — Messze van még Ro- poly? — kérdezte az egyik fiatalember, akinek nagy krumpliszsák kerekedett a hátán. — Ahol’ la — mutatott a fák közé az első öreg. És valóban, távolabb, az erdei tisztáson kis erdészház falai látszottak. Kéménye vi­dáman pipálta a füstöt. A ház felől kutyaugatás hallat­szott. Egy kuvasz szaladt fe­léjük barátságos farkcsóvá­lással; érdeklődéssel szag­lászta körül a négy embert, öreg kutya volt már, kopott szőrű, tépett fülű, abból az időből való, amikor még far­kasok tanyáztak errefelé. Az erdész füttye magához parancsolta a kutyát. — No, emberek, vihetik a szerszámokat meg a szal­mát. A fákat már megjelöl­tem. Tűzifának, vágják a du­gáskúti részen. De a szálfá­kat hagyják meg egész hosz- szában. Maradhatnak hóvi­rágig, van vágni való elég. Az istállóból fiatal lány lépett ki: Marika, az erdész leánya. Szemlesütve szaladt át az udvaron, de amikor az ajtóhoz ért, pajkosan vissza- mosolygott a fiatal kőmű- ' vesre. összevillant á tekin­tetük, megjegyezték egymást. — Itt lennék én még ibo­lyáig is — motyogta maga elé a kőműves, de az erdész hangja felébresztette áb­rándjaiból: — Csinálják, ahogy mond­tam! A szerződést majd ki­viszem a putrihoz. Ásót vettek magukhoz, és indultak az erdei úton., A kutya mögöttük ballagott, leghátul, a kőműves mögött, aki vissza-visszatekingetett a ház felé. Márikát leste... Lassan ereszkedtek le a völgybe, aztán végigmentek a kisvasút töltésén. Denna környékén, a Dugáskútnál az öregebb ács körülnézett. — Itt jó lesz — mondotta, és egy tisztásra mutatott. — Itt lesz a kunyhó. — Sa nagyobb nyomaték kedvéért földbe szúrta az ásót. Lerak­ták a zsákokat. Az egyikből ‘ pokrócok, ruhák kerültek ki, a másikból az eleség: ke­nyér, nagy oldal szalonna, krumpli, vöröshagyma, pap­rika. Az öreg ács leoldotta az oldalán fityegő butéliát és nagyot húzott belőle. To­vábbadta. A munka kezdetét jelentette ez a szertartás. Gödröt ástak, ágasfákat ál­lítottak a gödör két végébe, arra meg hosszú tartófa ke­rült; hozzá galyakat támasz­tottak, s leföldelték. Estfelé készen állt a putri. Hideg szél fújt a völgy­ben. A patak szélén, ahol lassúbb volt a víz folyása, a vékony jégréteg alatt bubo­rékokkal játszott a víz. A kutya hazaindult. Néha megállt, visszanézett a kő­művesre, mintha csak hívta volna, összebarátkoztak. — Tüzet rakjatok! — pa­rancsolta az öreg ács. Meg­rakták a tüzet a kunyhó bejárata elé. A fiatalok szal­mazsákokat tömtek, az öre­gek a környéket rendezték. Erősen sötétedett, parázzsá hullott a bükkfahasáb. Krumpli került a hamuba, szalonnát tűztek a nyársak­ra. Szalonna sült krumplival, hagymával, vörösborral. Ez volt a napi étkük. A nehéz munka megkívánta a kiadós étkezést. Vacsora után lepihentek. Az öregebbek meséltek. Be­tyárokról, lidércekről szól­tak. Megborzadtak, de jó volt hallgatni. Így teltek a napok. Néha kijött hozzájuk az erdész, kikísérte a kutyája is. Később a kutya magától jött. Megette a neki szánt részt, körülszimatolta a put­rit, barátkozott a kőműves­sel, aztán komótosan haza­cammogott. Különös év volt ez az 1910-es esztendő, hó nélküli hideggel. Embereink talál­gatták, milyen lesz a kará­csony, fehér-e vagy fekete. Fekete lett. Az ünnepeket otthon töltötték, de mentük­ben is, jöttükben is vendé­gül látta őket az erdész. A kőművesnek sokat jelentet­tek ezek az órák. Márikával beszélgetett. Az volt a szokás, hogy hét­végén hol az egyik, hol a má­sik fiatal ment haza élele­mért. Újév után a kőműves­re került a sor. Amikor el­búcsúzott társaitól, az öre­gebb ács nyugtalanul nézte a tüzet. Szaggatott a lába, a füst pedig egészen beleeresz­kedett a putriba. — Te, gyerek! — szólt a kőmíveshez. ' Ha' valami esés lenne, ne indulj el. Várd meg, amíg kiesi magát. Itt a vadonban könnyen utat téveszt az ember. Hallotta is, nem is a kő­műves az öreg szavait. Na­gyon ment volna már az er­dészlak felé. Sietve indult, de elhatározta, hogy még az­nap visszatér. Otthon csak p4r órát töltött. Hatalmas zsákkal a hátán indult visz- sza az erdőbe. Süket csönd vette körül az úton. Fütyörészni kezdett. Alkonyat előtt szeretett vol­na az erdészlakhoz érni. Ajándékot is hozott magá­val, gyöngyös szívet, Mári- kának. Mielőtt az erdőhöz ért, fé­nyes szürkévé vált a látha­tár, alig látta a fák színeit. Nehéz felhők ereszkedtek az ég alá. Alig látott az orrá­ig. Aztán először apró pely- hekben, majd mind sűrűb­ben esni kezdett a hó. Él­vezte a fehér pihéket, mégis egyre nagyobb aggodalom­mal látta, hogy besíkul előt­te minden. — Bemeszelték a világot! — dünnyögte maga elé. No, majd az erdészháznál kipi­henem magam. Melegség lepte el a szívét, és egyre nagyobb lépésekkel sietett előre. A hó most már szakadt. Orkánszerű szél csapott a kőműves arcába, bebújt az inge alá, átjárta a bőrét. — Csak érjem el az er­dészházat! — aggodalmasko­dott. Amikor aztán egy fá­nak ütközött és körülnézett, döbbent rá, hogy eltévesz­tette az utat. Kétségbeesés vett rajta erőt. Kiabálni kezdett arra­felé, amerre az erdészházat sejtette. — Hahó, hahó, hahó! Választ nem hozott a szél. A sok forgolódásban most már az irányt is eltévesz­tette. Futni kezdett. Sötéte­dett, de még világosan meg tudta különböztetni a dom­bokat, a völgyeket. A nagy völgyet kell keres­ni, annak végén van a tá­bor, a tűz, a kunyhó. Leült egy behavazott tuskóra, és megpróbált gondolkodni. Fázni kezdett, újra elindult. Hosszú, vontatott üvöltés hallatszott a távolból; egy­behangzóit a szél süvöltésé- vel. — Farkasok — villant át az agyán. Keresni kezdte a kést, de nem találta. Végre megpillantotta a völgyet. Futva tett meg néhány száz métert, de hamarosan kiful­ladt. Észrevette, hogy tévút­ra keveredett, egy másik völgyben jár. Amaz széles, tágas volt, patak is követte, ez pedig teljesen összeszű­kült előtte. Újból hallotta az üvöltést, most már egészen közelről. Pánik vett erőt rajta. Föl­felé rohant a meredek domboldalon. Megcsúszott, a földre zuhant. Húzta a te­her, amelyet a hátán cipelt. Elesett. Iszonyú fájdalom nyilallt a karjába, az olda­lába. Kapaszkodni próbált, de elhagyta az ereje. Hol a hideg, hol a forróság kínoz­ta. Most már egészen közel­ről érezte az állat lihegését. A félelem megsokszorozta az erejét. Felkúszott a dombtetőre, és széjjelnézett. Az örömtől kiáltani szere­tett volna, de nem jött ki hang a torkán. A szemköz­ti domb alatt ott világított a tűz. Leküzdhetetlen fá­radság, fogta el. Egy állat le­heletét érezte az arcában, aztán elsötétedett előtte a világ. Fájdalmas, hosszú üvöltést hozott a szél a kunyhó felé. — Farkasok — mondta a fiatal ács, és a fejszéhez nyúlt. — Kutya ez — állapítot­ták meg az öregek. A vonítás megismétlődött, most egészen közelről hallat­szott. A fiatal ács kilépett a putri elé és körülnézett a behavazott erdőben. Nem messze tőle, a fák köfött, az erdész kutyája jött feléje. A kőműves zsákját húzta ma­gával. Megállt, hívta őket. Utánaindultak. A kőműves álmodott. Fur­csa, nehéz álmai voltak he­tekig. Mozdult volna, de nem tudott. Friss forrás fakadt előtte, de vizet nem adott; örökké szomjas maradt. Éhes volt, de enni nem ka- pott. Levegőre vágyott, de egy szorítás csaknem meg­fojtotta. Egyszer, mintegy félálomban, hangokat hal­lott. Nem értette a szavakat. Azt érezte, hogy takargat­ják és egy lágy kéz végig­simítja a homlokát. Ajtó nyílott, egy lány lé­pett be rajta. Fölé hajolt. Megismerte: Márika volt, az erdész leánya. Valamit tartott összekul­csolt kezében. Illatosat, ked­veset. Ránézett arra a vala­mire, és melegebb lett a szí­ve. Egy csokor ibolya volt. Lévai Józsel Egy évezred ötvösremekei Az ötvösművészet régen a legmegbecsültebb mestersé­gek közé tartozott. Az egy­házi és világi ötvösség pom­pás emlékei, az aranyból, ezüstből készített különféle díszedények, fejedelmi ék­szerek ma is hirdetik az egy­kori mesterek magasrendű művészetét. A magyar ötvösség a hon­foglalás óta előkelő helyet foglalt el. Ezt bizonyítja a Magyar Nemzeti Múzeum kiállítása is. Egy évezred magyar ötvöskincseiből mu­tat be igényes válogatást, amely nagy sikert aratott az Amerikai Egyesült Államok nagyvárosaiban, New York­ban, Chicagóban, Houston­ban, Indianapolisban, Mill- waukee-ban és Williams- townban. A magyarság pompaszere- tetét még őshazájából, Ke­letről hozta magával. A tech­nikára, díszítőmotívumokra erősen hatott a keleti (szasz- szanida) és később a bizánci művészet. Az ásatásokból előkerült fegyverek, ruha­díszek, mellkorongok, sü­vegcsúcsok, lószerszámvere­tek, tarsolylemezek, arany- és ezüstedények őrzik a hon­foglalók páratlan művésze­tét. Nyersanyag bőven volt, mert Amerika fölfedezéséig Magyarországon voltak Európa leggazdagabb ne­mesfém-, főleg aranylelőhe­lyei. A nemesfémbányászat a XI. században királyi ren­deletre indult meg. A ke­reszténység és vele a nyu­gati életforma átvétele a kézműipar föllendülését is magával hozta, miközben Keletről és nyugatról egy­aránt sok import ezüst- és aranytárgy is került az or­szágba. A mesterek elsősor­ban a királyi udvarban és a nagyobb egyházi központok­ban éltek. A megmaradt ok­levelek, végrendeletek sok ötvösművet sorolnak fel, de Kehely (1500-ból) történelmünk mostohasága miatt csupán töredékük ma­radt ránk vagy került elő a föld mélyéből a kincslele­tekben. A XIV. században, az An­jouk korában ötvösségünk új fénykora következett. Az Európa királyi udvaraiba küldött követek művészi öt­vösremekeket vittek maguk­kal ajándékként — ezek ma a nagy európai kincstárak féltve őrzött kincsei. A jel­legzetes technika a sodrony­zománc, amelynek ismerete Olaszországból került hoz­zánk, de itt oly különleges pályát futott be, hogy Euró- pa-szerte magyar zománcnak nevezték, s legszebb példá­nyai is innen kerültek Euró­pa nagy kincstáraiba. A kiállítás több példányt is bemutat a múzeum és a magyar katolikus egyház tu­lajdonából: kelyheket, ka­pocspárt, mellkeresztet. A mohácsi csatavesztés után -az ötvösség központjai a Felvidéken és Erdélyben voltak. A XVI—XVII. szá­zadban főleg a világi hasz­nálatra készült edényeken követhető a nyugati életfor­ma változásával kapcsolatos stílusváltás. A reneszánsz művészet antikvitásból ihletett forma- és motívumvilága az edé­nyek gazdagon trébelt mi­tológiai jeleneteiben, de az ékszerek kialakításában is jelentkezett. A viselet ki­egészítésére szolgáló nás- fák, forgók, nyakékek, dísz­övek, karkötők, gyűrűk fan­tasztikus gazdagságban ké­szültek, gyöngyökkel, drá­gakövekkel, zománccal dí­szítve. A XVII. század végétől a francia fejlődés válik irány­mutatóvá Európa művészeté­ben. A híres erdélyi ötvösök közül a brassói May dinasz­tia tagjai a Napkirály ud­varában is megfordultak, magukkal hozva az új diva­tot, a szalagfonatos, kagylós díszítményt. Mellbogár (a XVII. század második fele) Tóth-Máté Miklós Hint a tenyeremet... Az egy megbízhatatlan em­ber — mondta valaki vala­kiről —, nekem elhihetitek. Ügy ismerem, mint a tenye­remet! A társaságban volt, aki bólintott erre, volt, aki nem. A „tenyeres” még felhozott néhány érvet állítása igazo­lásául, aztán más téma ke­rült napirendre. Nem először hallottam már ezt a kifejezést: „úgy isme­rem, mint a tenyeremet”. Azt hiszem, zavarba jött volna a tenyerét oly jól is­merő, ha hirtelen rákérde­zek, hogy beszéljen nekem róla. A bal vagy a jobb te­nyérről, tökéletesen mind­egy, és próbálja elsorolni a rajta lévő vonalakat. Talán a három fővonalra emlékez­ne, ahogy én is, de hol van­nak akkor még a többiek, melyek mint egy kis térké­pen föllelhetők. És közülük melyik erősebb vagy éppen halványabb rajzolatú, melyik fut egyenesen, görbén, ku- száltan, elágazón? S ha ilyen bonyolultul ki­ismerhetetlen egy darabka börfelület, mennyivel inkább az, egy ember. Lelkének tit­kos térképéről, ki tudhat igazán olvasni? Ki igazod­hat el biztonságosan Ott, mely rejtett a. külvilág előtt? Sommásan ítélkezünk sok­szor. Csak a felszínből kö­vetkeztettünk a mélyebb ré­tegekre, csalhatatlannak gon­dolva magunkat. Ha valaki nem úgy cselekszik, ahogy mi szeretnénk, arra leg­többször indulatosan reagá­lunk, nem szűkölködve a pocskondiázó jelzőkkel sem. „Ügy ismerem, mint a te­nyeremet!" — mondjuk ön- hitten, pedig valójában nem ismerjük a tenyerünket, és magunk megismeréséhez is kevés egy élet. Bölcsnek lenni persze külön adottság, és megértőnek lenni sem adatik meg mindenkinek; de ha csak néha sikerül azzá lennünk, már az is ered­mény. Magam is sokszor ítéltem már felelőtlenül, csak az ember szembetűnőbb vo­nalait látva, és amikor sike­rült a rejtettebb redőket is észrevennem, röstellkedtem magam előtt a hamari véle­ményért. De persze soha­sem annyira, hogy máskor ne essek ugyanebbe a hibá­ba. Nézem a tenyeremet. Mennyi ismeretlen rovátka, jel, mint egy megfejtésre vá­ró titkosírásban! Bizony már ötven esztendő vonalai ráncosítják, karcolják, és egyre rejtélyesebb előttem is. Pedig a testem része, hozzám tartozik. És mégis... ott az a vonal mélyebbre vésve, akár egy megkezdett kis árok. Ott volt már ta­valy is? Nem tudom... Nem emlékszem. „Ügy ismerem, mint a te­nyeremet ...” Nem, én ezt senkire se merném mondani, mert hazugságban marad­nék. Fedeles kupa (1690) A XIX. században a divat nyomán Párizsba, London­ba, Bécsbe járó arisztokrácia ékszereit, edényeit e közpon­tokban szerezte be; az ötvö­sök a megerősödő polgári, nemesi rétegek számára dol­goztak. Pesten kialakultak a tőkeerős, már részben gépi technikával működő, ma- nufáktúrajellegű ötvösmű­helyek, mint a Prandtnere- ké vagy Giergl Alajosé. A múlt század legnagyobb ma­gyar ötvöse, a tragikus sor­sú Szentpétery József, mo­numentális domborműveket is trébelt. Az ékszerviseletben nagy szerepet játszottak a díszma­gyarhoz készített ruhatar­tozékok. A század második felében tért hódító neostílu- sok az egyházi kegytárgyak­ban, a századvégi szecesszió pedig főleg az ékszerekben jelentkezett. Brestyánszky Ilona Szirmay Endre Költemény lettél Emlékszel tán még ... bennem a szándék mindig muzsika volt napfény, tisztaság; most a csönd havas csúcsain avas emlék-árnyakat ringatnak a fák. Emlékszel, tudom ... végig az úton az árnyak mögött te voltál a fény; a gyökerek titkát féltve vigyáztad kibontottad a virágok szirmát varázslatoddal lettél költemény.

Next

/
Thumbnails
Contents