Somogyi Néplap, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-06 / 31. szám

1988. február 6., szombat

Somogyi Néplap

KÖZELKÉPEK

DÍSZKAPUK

A kaposvári sétálóutca kialakítása tovább folytatódik a kapualjak „berendezésével". A tetszetős díszkapuk előterébe vitrinek kerülnek majd. A terveket T. Sziklai Judit készítette, a kivitelezők az IKV asztalosai és lakatosai.

(Fotó: Király Béla)

telni a ráfizetéses tevékenységet. Nem a hagyományos termelés a fontos, hanem az eredményesség.

Egyetértés és jó hangulat uralkodik a Csokonai tsz- ben. A fiatal vezetőgárda sohasem szépíti a valós helyzetet. Varga József erről így beszél :

— A termelőszövetkezeti emberek nagy része tudja.

^ gyárban vállalna munkát, jo.ai kevesebb lenne a munkaideje. és csaknem ugyanennyi bért kapna. Ezért aztán akadnak nálunk is jövőmenő emberek. Érdekes, hogy éppen a fiatal középvezető réteg az, amelyik nem érzi át: a kezdeti nehézségek, kényelmetlenségek mögött távlat húzódik meg. Jó példa erre az erdészetünk helyzete. Erdőmérnökünk jelenleg katona, kellene a helyére valaki, aki irányítaná a munkát. Ezernégyszáz hektárnyi erdőnk van, a feladat sokrétű. Aki szereti az erdészetet, itt mindent megtalálhat. Igaz. sok munkával jár, a csizmába is bele kell ugrani, de olyan szakmai tapasztalatok megszerzését teszi lehetővé, amelyet másutt nem kaphatna meg a fiatal. Mégsem tolonganak a kapu előtt. Sőt, más mérnökök sem. Ideig- óráig vonzó csak a szolgálati lakás, a fiatal előbb-utóbb összecsomagol, s megy a városba a „könnyebb” boldogulás után.

A gyékényesi szövetkezet vezetői szembenéztek a valósággal. Nem félnek tanulni az idősebbektől, tapasztalataikat átveszik, és saját gondolataikkal, elképzeléseikkel gazdagítják.

Klie Ágnes

Megnyerte, nem vitte

Fogaskerekek

Szikrázóan fehér épület áll a gyékényesi faluközpontban. Körülötte a kopottas házak még inkább kiemelik a Csokonai mezőgazdasági termelőszövetkezet új irodaépületét. Két éve költöztek be ide a dolgozók, s nem ez az egyetlen újdonság, amely a szövetkezet életében ez idő alatt történt. Még ma is beszédtéma a 37 esztendős Szilagyi István szövetkezeti elnökké választása.

Varga József általános elnökhelyettes volt akkor a jelölő bizottsági elnök.

— A fiatalítást akarták az emberek, s ezt nem is rejtették véka alá — mondta. — Nálunk 45 év a tagság átlagéletkora, tehát különösen indokolt volt bizalmat szavazni a fiataloknak. Szilágyi István sem volt ismeretlen előttünk, dolgozott a szövetkezetünkben, jó pár éve pedig mint a zákányi pártbizottság titkára tartotta velünk a kapcsolatot. Neve fölkerült a listára, miután fölvettük szövetkezeti tagnak. A másik jelölt a föag- ronómus, Kovács László volt, sőt javasolták Hegyi Tivadart és jómagámat is. Mi ketten visszaléptünk, aztán egy viharos, de imponálóan demokratikus szavazás után Szilágyi István kapott bizalmat.

Hegyi Tivadar 35 éves. A májusi választások után lett növényvédelmi szakirányító, s ő a szövetkezet szb-titkára.

— Finoman fogalmazok, ha azt mondom: az utóbbi években a szakszervezeti bizottság munkája is visszaesett, sőt, érdektelenség jellemezte. Most már érezhető a változás, de még nem vagyok megelégedve. A szakmai munka azonban lendületet kapott. Létszámleépítés volt, átcsoportosítás, újraosztottuk a részfeladatokat, s mindezt egyetlen cél érdekében: jól működő és nyereséges szövetkezetét akarunk.

EGY KALANDOS LICIT NYOMÁBAN

„Uram, engem három hónap múlva vissza fognak hívni — felelte a kissé elkeseredett régi főnök . . .

Horváth József egy cseppet sem volt szomorú, szerinte könnyen megél ebből a húsboltból, s ha ezt a régi főnök nem hiszi, nézzen majd be hozzá egy fél év múlva.”

(Licitre ment az üzlet. Somogyi Néplap, 1987. december 15.)

A szövetkezetben a fiatalítás iránti igény legékesebb bizonyítéka, hogy Szilágyi István 174:40 arányban kapott bizalmat a tagoktól.

— Sokan kérdezték tőlem vajon ez nem okoz-e gondot a főagronómussal való munkakapcsolatomban. Mind a ketten meglepődtünk. Az együtt munkálkodást semmilyen személyes érzés nem károsíthatja. Magasabb fordulatot kell vennünk. Május óta kialakult egy alkotóközösségi szellem, de mindig úgy gondoljuk, hogy hosz- szabb távon továbbra is kell frissítő, idegen erő. A közös érdek szellemében hozunk döntéseket, s nem félünk kimondani azt sem, ha valaki nem felel meg a követelményeknek. Tudom, ez népszerűtlen feladat. Nyugodtabban állhatnánk a választásoknál a tagság elé. ha nem kavarnánk fel az állóvizet. A „nem ártok senkinek, hát nekem sem ártsanak” álláspont csak tehetetlenséget takar. Nem tervezünk látványos változtatásokat ebben az évben. Tovább akarjuk javítani

költséggazdálkodásunkat, kiemelve az egyéni felelősséget és érdekeltséget. Fölmérjük. hogy az ágazatok versenyében melyik az, amelyik távlatokban is gazdaságos, s nem félünk megszünA hús nem vész el, csak átalakul. Besegíthet a mérleg, aztán meg az is, hogy hosszú a sor, örül aki húshoz jut. Természetesen ez a kívülállók véleménye.

Aki a pulton belül van — magyarán: a hentes — az azt mondja, pletyka az egész: több a munka a hentesboltban, mint a pénz.

A Kaposker Május 1. utcai húsboltjának decemberi versenytárgyalásán azonban mindkét hentes azt felelte: van pénz a húsboltban. Olyannyira, hogy több mint kétszázezer forintot is ráemeltek az ötéves szerződés induló összegére. A régi hentes ezek után már értelmetlennek látta a további harcot. Megállt. Sokatmondóan azonban a fenti kijelentést tette. Teljes komolysággal mondta e sorok írójának és a jelen levő főkönyvelőnek is: ..Visszahívnak''!'

Még az időpontra is rácáfolt. Három hónap sem kellett, mert januárban már ő nyitotta ki az üzletet.

— Miért? — kérdeztük tőle. Posta Miklós így felelt:

— Horváth Józsefről az a

meggyőződésem, hogy nem vette komolyan a licitet. Nem akarok további bonyodalmakat, hiszen én így is rosszul jártam: fizethettem a licitből fakadó plusz” pénzt.

— Azt mondta, meggyőződése. Ennek kell legyen valami alapja...

— Az, hogy a versengés előtt, ha kissé homályosan is, de a tudtomra adta: elállna az üzlettől bizonyos anyagi ellenszolgáltatás fejében. Nem vettem komolyan; azt gondoltam, hogy össze akar zavarni, vagy azt akarja tudtomra adni, hogy ő mindenképpen „viszi a boltot ", Tehát addig emeli az árat, amíg ki nem szállók. Tudtam, hogy itt csak bukni lehet, mert ez a kétszázezer forint olyan teher a hentesnek. amivel elég lesz öt év alatt is megbirkózni. Végül is az utolsó tétem alapján az

enyém lett a bolt, fizethetem az ő könnyelműségét.

Muschál Zoltánt, a Kaposker főkönyvelőjét arról kérdeztem, hogy történhetett meg ez. Sőt még az is, hogy Horváth József az ötezer forint bánatpénzt is visszakapta.

— Horváth a szerződéskötés minden kívánalmának megfelelt. O tartotta magasabbra az árait, ő nyerte a boltot. Akkor bújt ki a szög a zsákból, amikor kértem: tegye le a 15 ezer forintos garanciapénzt a boltra. O anyagi nehézségekre hivatkozva visszakérte az ötezer forint bánatpénzt, majd többé nem jelentkezett. Azzal váltunk el: nem kapta meg a disznöeladásból várt pénzét, ha ez megjön, akkor majd leteszi a kauciót. Ügy is mondhatnám: ezzel a

A „MAMA”

A darányi takaros porta előtt fenyőfák vigyázzák a csöndet, az utca némaságába szinte léket vág érkezésünk. Minden mozdulatlan, csupán a ház mögött serénykedik egy asszony. A kapu árulkodó nyikordulására abbahagyja munkáját, az ásót határozott mozdulattal földbe mélyeszti és mosolyogva indul felénk.

— Én vagyok Milicz Miklósáé — nyújtja a kezét és kedvesen betessékel a házba. — Nem muszáj ám nekem ásóznii, csak vészesen elkezdtem hízni — magyarázza a törékenynek látszó asszony.

Igen, az alkata törékeny, ám energiája, az évtizedek munkája, az elesett emberek szeretete szinte jóságos, mesebeli óriássá varázsolják. Míg nem találkoztunk, képzeletünkben egy öreg. nyugdíjas néni jelent meg. hiszen fárasztó, testet és lelket próbáló munkájának végére tett pontot december végi nyugdíjazása. 1973-tól a drávatamási, később a hozzá csatlakozó kastélyosdombói szociális otthon összevont igazgatója volt.

A szoba foteljein kimosott ágyruhák száradnak. Szem- villanásnyi idő alatt összekapkodja őket.

— Az egyik munkatársam kórházban van. otthon három gyerek várja. Gondoltam, kimosom a ruháikat — mondja magától értetődő természetességgel.

— 1973-ig Darányban voltam tanácselnök, ezután kezdtem el dolgozni a szociális otthonban. A váltásról csak annyit: nem önként, nem saját szándékból történt. Tanácsi akadémiát végeztem, s ehhez az új munkához nem volt képesítésem. Családi okok miatt is valahol a közelben kellett elhelyezkednem. No meg a paraszt röghözkötött, ezért vállaltam el. Abban az időben a drávatamási szociális otthon szinte szegényházi színvonalon működött, az első heteim gyötrelmesek voltak. Hogy áthidaljam az új munka nehézségeit, szokatlansá- gát, éjjel-nappal dolgoztam. Meg kellett ismernem ezeknek az embereknek a sorsát, életritmutás, amelyen mindenképpen javítani akartam. Éreztem, hogy szeretetéhsé- gük határtalan, de azt is, hogy nagyon nehéz szeretni őket.

— A drávatamási otthontrükkel visszacsalta a bánatpénzt, amelyet mi a kaucióba bele akartunk számolni. Az azonban igaz, hogy erre nincs jogi lehetőségünk. Tehát ha valaki megnyerte a boltra szóló szerződést, akkor a bánatpénzt visszakaphatja.

— Kissé kalandos szerződéskötés. Vesztett-e ezen a Kaposker?

— Tanultunk a dologból. Igaz, még ma is az van, ha kilenckor kezdődik egy versenytárgyalás, nyolckor akárki bejöhet az utcáról és „viheti” is a boltot, ha a kívánalmaknak megfelel. Természetesen a szerződéskötésig gondosan ellenőrizzük a megb ízha tóságot.

Kíváncsi lettem volna Horváth József véleményére is, megpróbáltam Ladon felkeresni. Az Ady Endre utcai házban azonban egy asszonytól — aki hol az élettársának. hol a háztulajdonosnak mondta magát — annyit tudtam meg, két napja nem látta Horváthot. Édesanyja szerint a fia akarta ezt az üzletet, még személyi kölcsönt is szándékozott fölvenni. A disznók után járó „komoly ' pénz kevéssé volt világos az asszony előtt, ahogy az is, miért hagyta ott a Kapós- kert, a licitet, a boltot, a kívülállók szemében bombának látszó üzletet Erre Horváth József őszinte pillanatában valószínűleg egyszerű feleletet tudna adni.

Békés József

ban most nem elmebetegek vannak. ..

— A lakói súlyos, a kas- télyosdombóiak pedig középsúlyos értelmi fogyatékosok. Az a váltás, amikor az elmebetegek elkerültek tőlünk, hasonlóan megviselt, mint a pályaválitoztatás.

A munkájáról így beszél:

— Azt mondják, hogy maximalista vagyok. Szeretem, ha amit csinálok legalább közelít a tökéleteshez. Gyorsan akartam a lakók életén javítani, a dolgozókat megnyerni. Soha nem voltunk elégedettek, mindig újat terveztünk. Például kezdettől építkezünk, legalább akkora alapterülettel növeltük az otthont, mint eredetileg volt. Ebben az intézet dolgozóin és lakóin kívül sokat segített a barcsi Vörös Csillag tsz, az Unitech és a Kemikál. A megyei tanács támogatásával három éve központi fűtésünk is van.

— Mire gondol vissza szívesen ?

— Büszke vagyok arra, hogy a lakók elégedettek, s arra, hogy szakmailag elismertek engem, aki nem vagyok szakember.

— A született értelmi fogyatékos emberek szerették? Hálásak voltak életkörülményeik javításáért?

Válasz nincs. Szavakban. Szemüvegét feltolja a homlokára, s az ősz haj keretezte arc sírással küszködik. Az emlékezés könnycseppjei azonban nem ismernek lelkierőt, a helyére került szemüveg alatt apró kristálygöm- böcskékkel incselkedik a fény. Megpróbáljuk másra terelni a szót, ám gondolatai még a lakóknál járnak:

— Az utóbbi karácsonyon a dombóiak közül húsz gyereket hazavittek, a többi nagyon bánatos volt. Megpróbáltuk az ünnepet olyanná tenni, hogy elfeledjék magányukat. S amikor a legvagányabb gyerek is önfeledten szorította magához az ajándékot, éreztük, hogy talán sikerült.

— Milyen tulajdonságokra van szükség ehhez a munkához?

— Figyelemre, türelemre, megértésre, emberszeretetre. és nagyon jó idegekre. Nem csodát kell tenni, csupán a helyzetükbe gondolva magunkat, azt, amit mi is szeretnénk akkor. Sokuknak meg kell tanítani, hogy mit jelent szeretni.

— Mamának szólítják a lakók...

— Igen. Nekem, a mamának mondják el élményeiket, bánatukat. Amikor azt meséli az egyikük, aki éppen hazulról érkezett vissza, hogy „mama, képzeld, amikor elindultam, akkor nagyon szomorú voltam, de amikor megláttam az otthon kapuját, már egyáltalán nem!” — érzem, hogy érdemes volt.

—Hogyan fogadták a „mama" nyugdíjba vonulását?

— A pályáról akkor kell levonulni, amikor mép tapsol a közönség. Ezért döntöttem úgy, hogy most hagyom abba. A lakók sokáig nem hitték el. csak gyanakodtak. A búcsúebéd megható csöndjében hirtelen fölálltak és egyszerre kiabáltak: mama visz- sza, vissza ...

Tamási Rita