Somogyi Néplap, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-06 / 31. szám

1988. február 6., szombat ■ IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ’■ ' s «V-<■ r! " ÿ *'■ ? < "V í j<íí ' *■•'S1 >VV ? s s'J g *4" /vï ' <■.. 4 8 _______________________________Somogyi Néplap_____________ E gy csepp tenger FEJEZETEK EGY STILUS TÖRTÉNETÉBŐL A barokk Velazquez: Baltasar herceg lovasképmása (Madrid, Pra­do) A zsebbevágó, de mégis epedve várt nagy sorozat eredetileg Barcelonában je­lent meg. E csodálatos vá­ros Katalónia központja. A katalánok nemzeti büszke­ségén csak a baszkoké tesz túl Spanyolhonban. Csoda-e, hogy e könyv szerint a ba­rokk stílus forrása nem Ró­ma híres II Gesú temploma; ez csupán követője egy bi­zonyos Mária templomnak, annak, amelyet — érdekes — katalán szerzetesek épí­tettek. A barokk tehát nem olasz találmány, hanem — talán — katalán... Miért ne? Tény, hogy a barokk cirádát a spanyol építészek túlozták el a vég­letekig. Különösen José de Churriguerára volt jellemző „a klasszikus logikától va­ló irtózás”, ahogy a könyv írja, nagyon találóan. Sajátősan épülnek fel ezek a Salvat-könyvek (így hívják az eredeti kiadót, mely 1970 táján útjára bo­csátotta ezt az akkoriban igen mutatósnak számító so­rozatot). Kapott egy-egy fe­jezetet az itáliai barokk, a spanyol barokk, a francia ,,nagy század” kissé klasszi- cizáló, fegyelmezettebb ba­rokkja, a németalföldi ba­rokk, az angliai, közép-euró­pai és. oroszországi barokk összevont fejezetben („futot­tak még”) és a magyar ki­adó hozzáfűzött egy képek nélküli farkincát a hazai barokk művészetről, mivel­hogy Közép-Európa barokk­jában „nem rúgtunk labdá­ba”. Ezenkívül kaptunk egy- egy portrét a nagy piktorok­ról: Caravaggióról, Veláz- quezről, Rubensről, Remb­randtéi és Vermeerről. Való­ban korszakalkotók voltak ők, csak épp a mindenáron való színes reprodukció bál­ványának hódolva semmit nem tud meg az olvasó a korszak sokszorosított grafi­kájáról — legalábbis képet nem kap róla —, vagy nem tudatosul benne az az ér­dekes tény, hogy a barokk „világstílus” lett, amennyi­ben a spanyol barokk átter­jedt Latin-Amerikára, ott összeolvadt a helyi techni­ka és az európai példa, s az indiánok új hitükért lel­kesedve tollmozaikból rak­ták ki a bibliai alakok és a szentek képmását... Nagyon hiányos és rend- szertelen képet kap hát az olvasó a XVII—XVIII. szá­zad nagy stílusáramlatáról, mely a manierizmussal kez­dődött — ez az érett rene­szánsznál tárgyaltatott —, s szerves folyományként torkollt a rokokóba — ame­lyet viszont a XIX. száza­dot bemutató kötethez csap­tak hozzá a sorozat szer­kesztői. Aki tehát amolyan komoly hozzáértővé sze­retné képezni magát e té­mában, az kénytelen kézbe­venni, mondjuk, Kelényi György könyvét is (A ba­rokk művészete, 1985). De szükség van-e sokezer­nyi barokk-szakértőre? Aki beéri azzal, hogy kellemesen megírt, szakkifejezésekkel csínján bánó szöveget olvas, sőt, a bőséges és néha a tá- lékozottaknak is információ­mazsolákkal szolgáló kép­aláírással is megelégszik, az szeretni fogja e könyvet. Mert a képek reprodukciói, ha nem egészen olyanok is, mint amilyennek újraalkot­va lenniük kellene (ezt je­lenti a reprodukció), általá­ban erősen hasonlítanak vá­szonra festett ősükre. És így módunkban áll elmerengeni a részletek gazdagságán, például egy olyan műnél, mint a kevéssé ismert Clau­Rembrandt: önarckép (bal­ra), Vermer: Levelet olvasó nő (jobbra) dió Coello II. Károly-képe: a téma az Oltáriszentség imádása, a mondanivaló a főurak és papok arcvonásain tükröződő egyéniség. Hogy a könyv egyötöde a spanyol barokkal és Ve- lázquezzel foglalkozik, az érthető: eredetileg végül is spanyol olvasóknak készült. E két fejezet az, amelyet a leginkább élményszerű nek lehet nevezni. Csak az a baj, hogy az elméleti háttér ki­csit zavaros. Például a rea­lizmus "fogalma tisztázatlan, holott épp Velázquez, Zur­barán, Ribera kapcsán le­hetett volna erről beszélni. Courbet elődei voltak ők, s ennek nem mond ellent, hogy különböző elméleti szá­mítások, előre elkészített részletek segítségével épí­tették fel képeiket. A realiz­must itt mintha összeke­vernék az impresszionizmus­sal, s aztán felfedeznék, hogy Diego Velázquez y Silva nem volt realista festő... Játék ez a szavakkal. Jól hangzik, ha technikai szempontból Velázquezt protoimpresszio- nistának nevezzük, de akkor is ugyanoda jutunk: Cour- bet-hoz és a klasszikus rea­lizmushoz. Fantasztikus — és persze igencsak gunyorosan tálalt — ötletről olvastam egy könyvben. Arról nevezete­sen, hogy a jó öreg ameri­kai multimilliomosok szóra­koztatására egy elmés csir­kefogó föltalálta az atom- meghajtású tengeralattjárót, azt, amelyik nem kevesebb, mint egy hét alatt száguldja körbe a víz alatt a földet. A vállalkozó szellemű jen­kiket .bezárják egy ólompat­ronba, s azután ezt a cso­dálatos szerkentyűt leeresz­tik a tenger mélyébe (mi­nél mélyebbre, annál jobb). Egy gombnyomás, és kez­dődhet az utazás. Utazás? Észveszejtő száguldás! Ügy, hogy a gépezet az ember lelkét is kirázza. (Állítólag ez benne a legnagyobb. élve­zet. ... Amire tulajdonkép­pen szükség is van, hiszen — aligha kell mondanunk — az egész utazásból csak ez az „általrázatás” igaz.) Csakugyan fantasztikus, mondom magamban — s ekkor kezembe került a Quick egyik legújabb száma. És olvasom. * * * Képzelje el a kedves ol­vasó, hogy reggel fölébred, nagyot nyújtózik kényelmes kabinágyán, majd kitekint ökörszemablakán — egyenest a tenger zöldesen viliódzó mélyébe. Egy sereg papagájhal ci­kázik el a szeme előtt, az­után egy lebegő alak búvár- felszerelésben : egy vendég a szomszéd fülkéből. Szokványos reggel a világ első és ez idáig egyetlen víz alatti hoteljében. Mint megtudtam, Gary Gerberg, ez a negyvenkét éves (s a jelek szerint iga­zán nem élhetetlen) ameri­kai üzletember — mellesleg sportbúvár és filmproducer — volt az, aki ezt a szerfe­lett különc, pazar luxusszál­lodát egy kivénhedt búvár­hajón berendeztette. A valamikori kutatóhajó 1986 novembere óta hor­gonyzik Key Largo előtt, a floridai partokon. A Bora- Bora lagúnában, hat méter­re a víz alatt. Egészen kö­zel egy korallzátonyhoz, ahol a kristálytiszta vízben száz­nál többféle hal kergetőzik- hancúrozik egymással. A Jules’ Undersea Lodge fedélzetén a szobaíoglalás­nak egyetlen előfeltétele van: egy búvárigazolvány. Bár ha nincs, az sem tragé­dia. A szállóban ugyanis bú- vároktató is rendelkezésre áll, aki a zöldfülűeket potom 90 dollárért sürgősen be­avatja a búvársport elemi ismereteibe. A vendégeket a partról csónakokkal viszik ki a nyílt tengerre, mintegy negyven kilométerre Miamitól. A ho­telszolgák — ezek az aiig- fürdőruhába bújtatott izom­pacsirták — a poggyászt plasztikzsákokba rakják, majd a láthatatlan szálloda közelében vízbe dobják. S ekkor felharsan a ve­zényszó: „Mindenki a fedél­zetre! Ugráshoz felkészül­ni... Lemerülni... Rajta ! " A hotel keskeny bejárata ugyanis csak úszva közelít­hető meg, s csakis a vízi átjárón, ami egyben zsilip is. lehet bejutni a csupa esem pe előcsarnokba. A nagy acélburok kilenc­ven négyzetméteres belsejé­ben minden kicsiny és ele­gáns. Két fülkéjében négy egy- és két kétszemé Íves ágyával — a szálló ősz szesen nyolc vendéget fogad hat. Van telefon, tévé. szU- reóberendezés. videó. A szállás éjszakánként és személyenként 800 dollár. Ez az összeg magában foglalja az ellátást, a búvárfelszere­lés kölcsönzését (természete­sen a víz alatti kamerával) továbbá a túravezetést a korallzátonyokra. S már szinte mondanám, tessék, lehet utánozni, ami­kor hirtelen eszembe jut: dejszen nekünk nincs is ten­gerünk. (Attól az égy Árva Magyar Tengertől pedig iga­zán nem várhatunk el min­dent.) Sebaj, próbálom aztán vi­gasztalni magam. Ha tenge­rünk nincs is, vannak még akváriumok. Tegyünk azok­ból egyet minden szobába ! S ha megvan, holmi hossza­dalmas, fárasztó procedúrák helyett a vendégeknek már nincs is más dolguk, mint odatelepedni az akvárium elé. Langvmeleg vízhőmér- séklet, mediterrán flóra, a halak csak úgy fickándoz- nak... Egy csepp tenger. A többi már fantázia dolga. Székely András TADEUSZ FANGRAT:* MINIATŰRÖK MAGOK Minden mag önmaga sorsáért felel, az egyik semmit — a másik kalászt terem. SZINTE Olykor szinte már halálos a harcunk, ha emberként egymáshoz simul az arcunk. ÉRV ÉS FELELEM Nem az okos szó — inkább a dorong győzi meg azt, aki háborog. A SZATÍRA ÉLE A természetesség a szatíra éle, az akupunktúra: gyógyulás reménye. AZ IDŐ Az idő sürget; száguld loholva, mintha máris elkésett volna. MÉRLEGELÉS A történelem — eszméket mérlegel. TECHNIKA Csoda a technika; világokat varázsol, ló már nem lesz — de az ostort még használom. KINOLOGIA A bárban — noha foglaltunk külön termet, ha éhezik — a kutya ott is szenved. KÖLTŐI HÍRNÉV Ha van neved, az még nem minden. Nem vagy igazán próféta, ha keresztneved nincsen. ROMANTIKUS NEKROLOG Emlékszel-e, Beatrice, arra az éjre? csak ábrándoztunk oly szerelmesen; engem elbűvült az aranyló holdfény, téged — az én teli zsebem. EGY HÖLGYHÖZ Arcod igézete úgy játszik velem; hogy a rokkantsági járulékot máris megítélték nekem. BÜCSÜ Oh, búcsúzz el tőlem most, kisleány, hiszen idegeid acélból vannak! Én csak a szerelemben vagyok járatos, a fémek csiszolásában — járatlan. A FÊRCMÜ JOGA Nekik — ez a színvonal a legalacsonyabb, ezért mindenestül a leghasznosabb! A DISZKÓBAN Bömböl a hangszóró — a termet füst lepi, rock-ot táncolnak a jövő süketéi. Fordította : S2LRMAY .ENDRE (♦Tadeusz Fangrat — Varsóban élő lengyel költő) Művészet .ma címmel nemzetközi kiállítás nyílt a Buda pest Galéria Lajos utca 158-i galériájában. Ezen látható Albena Mihailova (Bulgária) Illusztráció "87 című képe is Gregorio Hernandez: Krisz­tus siratása (Valladolid, Mu­seo Nacionale de Escultura)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents