Somogyi Néplap, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-27 / 49. szám
1988. február 27., szombat 5 Kisplasztikák, érmek, A közélet iskolája 19-én és 20-án hallhatja őket ismét. A budapesti Mátyás templomban és Győrött lépnek föl. Műsorukon egyebek közt Buxtehude, Verdi, Schubert és Kodály művei szerepelnek. Győri hangversenyükön a hagyományosan matrózruhában fellépő fiúk világi műveket is megszólaltatnak, Mendelssohn és Mozart alkotásait. Előadják Gerald Wirth karnagy egyik művét is. A zeneszerző karnagy egykor maga is a fiúk között énekelt. Az igazgató — aki a húszas évek végén szintén „sängerknabe” volt — elmondta, hogy szívesen jönnének többször is Magyar- országra. Már folynak tárgyalások egy hosszabb magyarországi turnéról. „Keleteurópai fellépéseinket mindeddig elsősorban pénzügyi, devizális nehézségek gátolták” — tette hozzá. A kórus változatlanul önellátó, a fiúk ingyenes oktatását és a fenntartási költségeket teljes egészében a bevételekből fedezik. Náray Vilmos grafikák Tárlatmegnyitó a Collegium Hungaricumban Tárlatmegnyitó és zongorahangverseny színhelye volt csütörtökön este Bécsben a Collegium Hungáriáim. Az osztrák főváros magyar kulturális központjában először megnyitották Varga Tamás szobrászművész szobrokból, kisplasztikákból, érmékből, domborművekből és grafikákból " összeállított kiállítását. A fiatal művész első külföldi bemutatkozását több mint két héten át láthatja a közönség. Az est további részében Székely István zongoraművész adott hangversenyt Mozart, Beethoven és Chopin alkotásaiból. Az ifjú zongoraművész nem most először lép fel ‘ az osztrák fővárosban, s a népes hallgatóság ezúttal is meleg fogadtatásban részesítette koncertjét. „A félévi osztályzáskor ismertettem a gyerekekkel a jegyeket, s hogy ne mondhassák, hogy nem vagyok demokratikus szellemű, azt is megkérdeztem, ki nem ért egyet az osztályzattal. Félénken jelentkezett egy gyerek és elhebegte, hogy ő úgy érzi, hármasnál jobbat érdemel. Tévedsz, kisfiam, mondtam neki, kettest érdemelsz, s beírtam a kettest. A gyerek legörbült szájjal, sírásán mondta: -Tanár" úr, kérem, hiszen nékem kár volt szólnom.« Látod, édes fiam, válaszoltam neki, máris sokat okosodtál. Az év végi osztályzáskor aztán nem is volt véleménye. Látjátok, gyerekek, mondtam nekik, jobban jártok, ha megbíztok bennem.” A középiskolai tanár mint jó „sztorit” mesélte ezt. A társaságban levő iskolaigazgató zavarban volt, érezve, hogy nagyon sántít ez a történet. „A tanár úr alighanem csak viccelt” — magyarázkodott később, hiszen jól osztályoz, és az említett gyerek bizonyára nem is érdemelt jobbat kettesnél. Próbálta menteni a menthetőt, pedig tudta, hogy az eset tétje korántsem az osztályzat volt, s hogy a tanár ezzel sokkal többet rombolt, mint bármilyen nevelési hibával. Harminc, még formálódó egyéniségnek adott talán életre szóló emléket a ne szólj szám, nem fáj fejem „igazságáról". Sok tapasztalatra lesz szükségük, mire felnőttként majd belátják, hogy érdemes véleményt mondaniuk. Volt idő, amikor sok tapasztalat vezette az azóta nagyrészt deresedő hajú embereket arra, hogy „hallgatni arany”. Később azt hittük, hogy a demokratizmus új lehetőségei önma- guktól is a közélet pezsdülé- sét hozzák. Kiderült azonban, hogy hosszú idő kell az előítéletek oldódásához. S az is, hogy a beleszólás lehetősége még nem jelenti annak a képességét is. Nyilvánvalóvá vált: a demokratizmus fejlesztése csak a vitakultúra alapját teremtette meg. Meg kell tanulni 'például, hogy a különféle fórumokon az érvek és ne a személyek ütközzenek; hogy az ellenvélemény nem azonos az ellenkezéssel. S azt is, hogy vannak egyéni és közösségi, vél/t és valós, pillanatnyi és hosszabb távú érdekek, amelyek a vitákban hangot kapnak. Mindenkinek a saját álláspontja jelenti az igazságot, s nagy fokú érettséget, kompromisszumos készséget igényel mások igazságának tiszteletben tartása. A mai gyerekek már olyan korban nőnek fel, amikor a demokratizmus nemcsak jelszó; amikor egyre természetesebb, hogy a Parlamentben is ellenvélemények hangzanak el; amikor minden szinten igénylik a nehézségek őszinte feltárását s a különböző döntésekben az emberek álláspontjára, javaslataira kívánnak alapozni. A fiataloknak is jut „gyakorlóterep” a közélet nagy iskolájában, ahol megtanulhatnak érveket ütköztetni, s vitában alulmaradni is. Ezért különösen romboló, ha egyes helyeken a jó elveknek ellentmondanak a tapasztalataink. „Olykor mást látunk magunk körül, mint amiről hallunk vagy olvasunk. Azt mondják, hogy csak az boldogul, aki dolgozik, s közben szüléink ismerősei között is ákad, aki ügyeskedéssel tízezreket szerez. Nyíltságra, szókimondásra biztatnak bennünket, s közben a felnőttektől azt is halljuk, mennyi borsot törtek az orruk alá, mert munkahelyükön elmondták a véleményüket. Én is voltam már diákparlamenten, ahol a jelenlevő tanár tekintélyi alapon, élesen letorkolt néhány gyereket.” A harmadikos gimnazista lány szavaira emlékezve arra gondoltam, hogy néhány év vagy évitized múlva az ő kortársai lesznek a tanácstagok, a képviselőik, ők lesznek a miniszterek, a tanárok és a beosztott dolgozók is. ök ülnek az elnökségekben és a széksorokban. Lesz-e majd köztük, aki úgy gondolja, hogy a szókimondás, a kiállás kockázatos? Hogyan vélekedik majd erről az a diák, aki azon az órán félve jelentkezett? Ugyan milyen jegyet kap a közélet iskolájáBíró Ferenc A TAVASZI FESZTIVÁL RÉSZTVEVŐI Szeptember óta működik az SMK képzőművészeti műhelyében az a szakkör, amelyben az általános iskolások ismerkednek az agyagozással. A 15 fős csoport megtanulja a korongozást és a figurák készítését; ez az alkotás örömén túl kézügyességüket is fejleszti Fotó: Kovács Tiboi A világhírű bécsi fiúkórus A tavaszi fesztivál rendezvénysorozatának keretében két koncertet ad Magyarországon a világhírű bécsi fiúkórus, a Weiner Sängerknaben. A tíz és tizennégy év közti gyermekekből álló énekkar ’ méltán népszerű szinte minden földrészen, a hazai közönség azonban elég ritkán láthatja-hallhatja a rendszeresen külföldön turnézó együttest. A kórusnak több évszázados múltja van. 1498-ban rendelte el Maximilian császár egy udvari egyházi zenekar létrehozását. E zenekar, a Hofburglkapelle énekkarában hét ikisfiú énekelte a felső szólamot. Később olyan nagyságok is énekelték mint Franz Schubert vagy Anton Bruckner. A monarchia felbomlásával a császári kórus is megszűnt, majd 1924-ben Joseph Schnitt, az egykori udvari káplán újra megalakította az énekkart, Hofsängerknaben helyett Wiener Sängerknaben elnevezéssel. Joseph Schnitt saját költségén .bentlakásos intézetet is alapított a kórus tagjai számára; a fiúk az énektanulás mellett vasárnaponként templomban énekeltek. A gazdasági világválság azonban elmosta Schnitt vagyonát: a Weiner Sänger- knabent önfenntartóvá alakította át. A repertoárt bővítették, világi művek is helyet kaptak benne. A kórus 1931«ben utazott először külföldi turnéra; első útja az Egyesült Allamókba vezetett. 1948 óta egy bécsi műemlék kastély az otthona, az Augartenpalais. A kórus tagjainak kiválasztása úgy történik, hogy a hat-hétéves, arra érdemes fiúk először tanfolyamokon vesznek részt, majd tíz-ti- zennégy éves korukban bentlakókká, a kórus tagjaivá válnak. Négy évig száz fiú tanul együtt; négy, egyenként 25 tagú kórusban énekelnek. Délelőtt tanulnak, délután és este összesen három órát próbálnak. Dr. Walter Tautschnig, az együttes igazgatója elmondta: a kórus legutóbb 1982- ben járt Magyarországon, Győrben koncerteztek. A magyar közönség március RÁDIÓ7EGYZIT Petőfi keresése A nagyszülők ajkáról elveszett a legenda : Petőfi nem halt meg az ütközetben, túlélte Bem seregének fölszámolását azon a bizonyos csatán, ahol ezerha’r- mincan estek el. Többféle legenda kelt szárnyra, az egyikről Illyés Gyula is ír a költőről szóló életrajzi művében — a Tűz vagyok címűben —, amelyet minden általános iskolásnak ismernie kell (kellene). A legendák nem adják meg könnyen magukat — ez ismét bizonyosodott. Korábban szájról szájra járt, most már a rádió is közvetítheti. Az írott sajtóé az elsőség Petőfi keresésének ügyében. Nincs egy esztendeje, hogy egyik lapunk rajzokat is közölt Petőfi feltételezett sírjáról, annak helyéről; most a lelkes kutató újabb eredményeiről hallhattunk a rádióban, fölidézve a magyar szabadságharc egyik legismertebb csatájának emlékét, történetét. A legenda vagy tovább él, vagy ■ bebizonyosodik róla, hogy hamis ismeretekből táplálkozik; de az is lehetséges, eddigi ismereteinket kell megújítanunk. A rádió műsorának kapcsán — Petőfi ürügyén — a költőről kezdtem faggatóz- ni iskolások körében. Mit tudnak Petőfi utolsó napjairól? Tudom, nem ez a legfontosabb mozzanat, amit ismerniük kell, az oktatás elsődleges feladata, hogy Petőfi költészete hasson, minden korosztály újra megértse gondolatait. A rádióból megismert újabb feltételezés Petőfi sírjának hollétéről szenzációnak számít, s az is marad addig, amíg életben tudja tartani a képzelet. De ha bebizonyosodik, hogy... A gyerekeket nem érdekelte a szenzáció. Mélyebb vizsgálódásom azonban arra is fényt derített, hogy nem ismerik kellően Petőfi életrajzai, verseinek ismerete sem mutatja, hogy azokat alkotó módon befogadták. A tizenhat éves diák vitába szállt a tizenkét évessel; azzal, aki most tanulja Petőfit. A költő utolsó napjait úgy tudta fölidézni a tizenhat éves, mintha most olvasta volna a tankönyvben, a kisebbnek kihagyott az emlékezete. Fantáziája azonban behelyettesítette a hiányos ismereteket, a szúrt seb helyett ő már golyóról beszélt. Lehetett volna ugyan lőtt seb is, de a korabeli elbeszélések alapján azt kell megjegyeznünk, hogy egy lovas .kozák pikája vetett véget Petőfi életének. A kislánynak új volt a fegyver és az orosz kozák is. A televízió és az egyéb információ- hordozó jócskán megtette hatását, hogy csak puskát ismerjen fegyver gyanánt. A rádióban elhangzott riport bizonyára nemcsak engem indított arra, hogy annak a Petőfinek a keresésére induljak, aki bennünk kell éljen. Egyelőre legendával vagy anélkül, de mindenesetre verseinek ismeretében. «Horányi Barna Nosztalgia — Isztambul, Bejrút, Akaiba, Athén, Velence — mintha csak a balatoni kikötőket sorolná, öt évig járta a tengereket, öt hajón dolgozott matrózként. Gépeket, déligyümölcsöt, műtrágyát, robbanóanyagot s ki tudná felsorolni még milyen szállítmányokat ikísért; segédkezett a kikötésnél, végezte a karbantartási munkákat, felügyelt a ki- és berakodásra. — Miért szállt tengerre, és miért hagyta abba a hajózást? — kérdeztük Gelencsér Istvántól, a Somogy Megyei Művelődési Központ szervezőjétől. — Régi história — mondta. — Mint a legtöbb gyerek, kisiskolás koromban én is a tengerről álmodtam. Képzeletemben jól megvoltak egymás mellett a hatalmas, hófehér óceánjárók, a fürge kenukban suhanó tolikoronás indiánok, meg a halálfejes lobogó alatt vitorlázó háromárbócos kalózhajók. Lázasan tanulmányoztam a térképet, és tízéves koromban magam is vízre szálltam. A tüskevári híd alatt toltam a Kapós akkor még viszonylag tiszta tükrére az otthonról elemeit mo- sóteknőt. Nem jutottam messzire, mert a réseken ömlött be a víz, és hajóm elsüllyedt. Ezzel aztán hosz- szú időre megszakadt vizes pályafutásom. Viszont érdekelt az őslénytan is. Geológiai technikumban tanultam tovább, és a szabadidőmben miocénkori csigákat, kagylókat gyűjtögettem Biatorbágy környékén. Az érettségi után egy nagyvállalat geofizikai intézetében dolgoztam vezető műszeresként. A katonaidő letöltése után viszonylag korán, huszonhárom éves koromban megnősültem. Sajnos, hamar kiderült, hogy tévedtem. Nagyon elkeseredtem akkor, és elhatároztam, hogy olyan messzire távozom a rossz emlék színhelyétől, amilyen messze csak lehet. Így bukkant fel bennem ismét a hajózás vágya. — Eszerint bárki matróz lehet? — Ez nemcsak saját elhatározástól függ. Az egészségügyi alkalmasságon kívül feltétel a katonaviseltség és a legföljebb két előző munkahely is. — Hasonlított-e a valóság a gyermekkori álmokhoz? — Nem fogja elhinni: a lényeg azonos volt. Megun- hatatlanul szép a tenger. S ha néha-néha rámtört a lehangoló egyhangúság, szerencsére éppen befutottunk valamelyik zajos kikötőbe. Ott meg mindent lehetett csinálni, csak unatkozni nem. Persze ebben a megvalósult romantikában akadtak prózai, sőt kifejezetten bosz- szantó események is. — Mire gondol? — A bürokrácia zátonyaira, a nehézkes ügymenetre, amely néha jó üzletektől ütötte el a munkáltatónkat. Egyszer például Bejrút előtt rosszul manőverezett egy holland hajó: felfutott a partra; és mi nem segíthettünk, mert nem kaptuk meg Budapestről a vontatási engedélyt. Pedig húszezer dollárt kapott volna érte a Mahart. Említhetném azt az elszalasztott fuvarlehetőséget is, amikor Bejrútban maradt egy rakomány ócskavas. Isztambulba kellett volna szállítani, mi meg hajóztunk hazafelé üresen. Azt hittem, az ilyesmik adták az ötletet a „Ló való a magyarnak. nem hajó" tengerészmondáshoz. — Miért vonul végleg kikötőbe egy „tengeri medve”? — Megházasodtam, és van egy csodálatos, húszhónapos kislányunk. Szeretem a mostani munkámat is, de nem tagadom, néha elábrándozom. Valahogy úgy, mint régen, amikor a korlátra könyökölve bámultam a farvíz fölött cikázó sirályokat. S bevallom: máig legkedvesebb olvasmányom az a hajónapló, amit lelkiismeretesen, naponta vezettem. Vallató Géza
