Somogyi Néplap, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-13 / 37. szám
1988. február 13., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK — Együttlélegző ez a falu, s mi, akik alakítottuk, sohasem tudtunk volna előbbre jutni, ha nem állnak mellettünk az emberek. Ha az egyik elfáradt, kettő állt a helyére. Mostanában mérleget készítek, gondolkodom azon, mit tettem jól, mit rosszul, hogyan lehetett volna jobban. Tudod, mi fáj nagyon? — fordul Tüske Sándorhoz. — Az a faluközpont. A két lapos tetejű épület, az orvosi rendelő meg az iskola. Nem odavalók. Azt a hibát még nekünk kell kijavítanunk. Azt is bánom már, hogy hagytam a tanácsháza régi ablakait kicserélni Pedig milyen szépek voltak, mennyire ide illettek! Tanulság ez; megfontoltabban, elő- relátóbban kell döntenünk. Állunk a téren, kicsit odébb varjak gyű- léseznek. A Baglason köd terpeszkedik. Mondják, azért hívják Baglasnak, mert olyanok a szelíd lankák, mintha szénaboglyákat raktak volna egymás mellé. Ott fenn van a Fancsi-vár — másképpen Rő- zsevár egy nagy bozótosban —, a török időkből maradt, a beomlott palánk nemsokára idegenforgalmi látványosság lesz. A tervek elkészültek, mert Németh István úgy gondolta: majd kerül rá pénz is. S ha meglesz a fedezet, legyen kész az elképzelés. Ezüsthárs, törökmogyoró, tatárjuhar szegélyezi majd az utakat, lesz bolt is, ahol a turisták vásárolhatnak. Ivókút kell, meg kényelmes padok a fák alá. Talán kis faházakat is építenek, hogy megpihenhessenek a vendégek. A Baglasról jó időben látni lehet a Balatont, vonzó lenne egy szépen kiépített turistaközpont Kéthelyen. — Rangsorolni kell — mondja a tanácselnök —. fölmérni, mi a legfontosabb, s először azt megvalósítani. Tizenkilencmillió forintból gazdálkodunk, meg kell gondolnunk, mire költjük. Egy község jó közérzetét csak úgy lehet biztosítani, ha nem veszítjük el a hitelünket. Ígérgetéssel, álom- kergetéssel nagyon hamar közömbössé tehetnénk az embereket. Segítségre is csak akkor számíthatunk, ha látják bennünk is az akaratot. Egyre többet gondolok arra, hogy milyen lesz az utánunk következő vezetői gárda. Sok tehetséges fiatal él körülöttünk, de ahhoz, hogy ez a tehetség kibontakozzon, lehetőséget is kell adnunk számukra. Meg kell érezni, mikor jön el az ideje a visszavonulásnak. Bíznunk kell az utánunk jövőkben, hiszen nem ártani jöttünk erre a világra. Hirtelen kisüt a nap, varázsossá teszi a házakat. Fénypászmák surrannak a falakra, naptócsákba lépünk a járdán. Halk pendüléssel engedi el a gyenge fagy a fák kopasz ágait, s verebek lármáznak esztelenül. Felhő suhan a fény elé, s olyanná válik a világ, mintha hirtelen becsuktak volna egy hívogatóan tárult ablakot. — Kéthely — réved el a tanácselnök —, látja, ez egy csuda hely. Jöjjön el tavasszal is, amikor ünneplőbe öltözünk! Meglátja majd, a lombos fák között nem is olyan csúnya az az épület, ott a tér közepén. Klie Ágnes „Nem ártani jöttünk...” Ibolya életéből kimaradtak a nyugalmas délelőttök, amikor babakocsit tologatva sétált volna a főutcán. Kicsit bánja, hogy így volt, kevés idő jutott az otthonra, a két fiúra. Tibor, a nagyobbik, alig van itthon mostanában, hajózik, valahol Anglia partjainál; László, a kisebbik növényvédő üzemmérnök létére Keresztúron tanít és főiskolára jár. — Nem akartuk, hogy pedagógus legyen, de ő csak azért is ezt választotta—mondja Ibolya. — Mindig ideálkergető voltam, kislány koromban nagybetűkkel beírtam a füzetembe: a magvető te vagy! Nem arról van szó, hogy ellenőrzés nélkül fogadjuk el a dolgokat, de igénis tudnunk kell: alakíthatjuk magunk körül a világot, felelősek is vagyunk érte. Nem mindenki vállalkozik erre, de akinek hajlama, tehetsége van hozzá, annak kötelessége élni vele. Soha nem voltak „világraszóló” sikereim, de nekem öröm az is, ha az asszonyokkal készített hímzéseink díjat nyernek a kiállításon vagy megdicsérik a munkáinkat. Öröm, ha fánkos vacsorákat rendezünk a kultúrházban, s várrás közben énekelünk. Az a fontos, hogy fejlődjön, szépüljön körülöttünk a világ. Nem látványos gyorsasággal, de kiegyensúlyozottan, biztosan. A „bankos” Tüske is elborong. A régi idők jutnak eszébe. Magam elé képzelem a valamikor kétemeletes vendéglőt. Előtte, a sáros udvaron módosabb és szegényebb szekerek álltak, a gazdák zabostarisznyát akasztottak a lovak nyakába, amíg maguk az ivóban jóféle bort öntöttek le a torkukon. Itt állt a ház ezen a szellős, nagy téren, ahonnan látni a barokk templomot, az apácakolostort, a Hunyadi grófok kastélyát, a zárdát. De már nincs meg a vendéglő, a zárdát is lebontották. A barokk épületek hangulatát jellegtelen, a hetvenes évékben épült, alacsony ház töri meg: ABC, takarékszövetkezet, posta, szolgáltatóház kapott helyet benne. Bosszankodik is a kéthelyi tanácselnök, dr. Németh István akárhányszor csak ránéz, az pedig gyakran előfordul, hiszen a tanácsháza ablakából éppen a térre látni. — Határozottabbnak kellett volna lennünk — mondja —; jobban meggondolni, mit és hogyan építünk ide. Most már késő. Valamit azért javíthatunk. Az orvosi lakásokra emeletet húzunk, s akkor nem lesz olyan zavaró az összkép. Kéthelyen szép házak épültek valamikor. A Zsankóháziak zsúpos kastélyt emeltek, a Hunyadiak Sáripusztán módosabbat, de a faluban is volt szállásuk. Ök alakították ki a mai faluképet, s azt a zárkózott falu- közösséget, amelynek nyomai ma is tapasztalhatók. Külön réteg volt akkoriban a gőgös parasztembereké, más életet élt az iparos és megint mást a cselédség. Egymással nem barátkoztak, házasságkötéssel nem keveredtek. A cselédcsaládok a ham- vadi majorságban laktak, s ha nem voltak restek, szegényesen bár, de meg tudtak élni. Még ma is él a mondás: Hamvad ó, hát ott semmi jó nincs! A módosabb parasztok a Vár utcától befelé építették házaikat, s „gyütt-mentek”-nek tartották a cselédeket. A gyolcsinges, ráncos gatyás parasztembert még leszármazottaiban is nagyobb megbecsülés illette, mint a bevándoroltakat. — Cselédgyerekhez polgárlányt feleségül nem adtak — mondja Tüske Sándor, a „bankos" Tüske, a takarékszövetkezet elnöke. — Lassan változott meg ez a szemlélet. Szüleim is cselédek voltak; az új házban laktunk, ez most a téesz lóistállója. A konyhából jobbra és balra egy-egy szoba nyílt: két család otthona. A konyhát krétavonallal osztották ketté. 1938-ban apám otthagyta a cselédséget ; sehogyan sem tudta megemészteni, hogy nála butábbak dirigáltak neki. Magas, erős ember volt, nem félt a munkától. 1945-ben öt hold földet kaptunk. Volt két lovunk: Szellő és Vihar; valamivel könnyebb lett az élet. De azért csak-csak a hátunkon húztuk a napot a földeken, fuvaroztunk, kukoricát mókol- tunk naphosszat, hogy meg tudjunk élni. Németh István egyetért: bizony, így volt ez akkoriban. Harmincötödik éve tanácselnök a faluban, sok mindent látott. A „bankos” Tüskével együtt ásta az akác- gyepüt, hogy utat építsenek. Éjszakába nyúltak a viták a tanácsházán. Jó csapat volt. Akadt „prímás”, „kontrás”, mint egy zenekarban. Mindenki tenni akart, de senki sem kérdezte, mit fizetnek érte. Sártenger, vályogházak, zsúpos tetők — ez volt Kéthely, akkor. Ma? A nyolcszázöt házban csaknem háromezer ember él, az utcákban járda van, bevezették a gázt; korszerű iskola, óvoda épült. Németh István a fokozatosság híve. Ügy véli, aki sokat markol, keveset fog. Körültekintően kell megtervezni, mikor mit fejlesszenek. Kevés pénzből gazdálkodnak, s csak azt érdemes elkezdeni, amit meg is lehet valósítani. Mi értelme volna a félbe hagyott munkának, az álomkergetésnek? Soha nem vágtak bele „csak úgy” a dolgokba, mindig megbeszélték a lakossággal. Volt, nem is egy viharosnak mondható utcagyűlés, legutóbb éppen a gáz miatt; hosszú vita előzte meg a bevezetését. Az emberek meghallgatták egy" más véleményét, fölmérték, milyen munka vár rájuk, azután döntöttek: legyen gáz Kéthelyen. A község lakói nem félnek a társadalmi munkától, megszokták, hogy állandóan szépítik, vigyázzák környezetüket. — Sokat fejlődött a falunk — mondja Németh István —, de ezt csak ilyen közösséggel lehetett elérni. Hiába akar az ember nagyot, világrengetőt, ha nincs hozzá társa, aki segít. Szecsődi Árpádné meleg tekintettel figyeli a tanácselnököt. Emlékek törnek föl benne. A DISZ, ahol együtt dolgoztak, ahol Ibolya táncot tanított, meg kézimunkát. Téglákra fektetett deszkákra ültek a romos nagyteremben, s hajnalig vitatkoztak. Parasztházak kicsi szobáiban éltek, albérletben, hatszáz forintból szűkösködtek ; mégis milyen szép idők voltak azok ... Ibolya Pécsről került Kéthelyre. Minél messzebbre akart menni, amikor a tanítóképzőben megmondták neki: kuláklányra nincs szükség Pécsen. Megalázottnak, sértettnek érezte magát, igazságtalannak a döntést. Kéthelyen megismerkedett Szecsődi Árpáddal, aki DISZ-titkár volt akkoriban. Addig-addig tanította a tánclépéseket a magas, jóvágású fiúnak, amíg házasság nem lett a dologból. — Pedig de nem akarták, hogy a munkásfiú elvegye a kuláklányt! — nevet Ibolya. — Nem voltunk gazdagok, de csodálatos időket éltünk át együtt. Egyenblúzt varrtunk a lányokkal, nagy bálokat rendeztünk, nyitótánccal, s roptuk a kopogóst. Soha nem volt időnk, mindig dolgoztunk. Mozgalmas életünk volt, de mindketten így gondoltuk helyesnek. Vádoltak is eleget, hogy elaprózom magam, de hittem: amit tudok, azt át kell adnom másoknak, hiszen az ember azért született, hogy alkosson. Tanítottam éneket is, nagyon jó volt, felszabadult érzést adott. Soha nem utasítottam vissza semmilyen megbízatást, mindenhez volt erőm. Most már fáradtabb vagyok, kell a pihenés. Harmadik éve, hogy a téli szünetben szabadságra megyünk a férjemmel. Kirándulunk, sétálunk, beszélgetünk. Ketten vagyunk. — Egymáshoz öregedtünk — mondja —, s még most is együtt van a nagy csapat, de ez már nem olyan. Akkor az önzetlenség természetes volt, az emberek nem méricskéltek, nem nézték a maguk hasznát. Mostanában néha már fáradtnak érzem magam; keresem azokat a fiatalokat, akikben él a szülőhely iránti felelősség. Gyakran elgondolkodom, mi lesz, ha nyugdíjba megyek. Nem tudok már elszakadni a közösségtől. Csak remélhetem, hogy a közösségnek is szüksége lesz rám ... Németh István nevet, de nem szívből jövőn. Két év, és nyugdíjba megy. Kemény elhatározása ez, mert úgy gondolja, élnie is kell még az életet...
