Somogyi Néplap, 1988. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-30 / 25. szám
8 Somogyi Néplap 1988. január 30., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Régi mesterségek nyomában Kanta Gyuláné csuhészobrai Kanta Gyuláné a népi hagyományok lelkes ápolója. A Zala megyei Csatáron csendes és fontos életet él szerény otthonában. Ö maga így mesél erről : — Igen nehéz körülmények között nőttem fel. Szüleim napszámosok voltak; hét gyermeket neveltek föl. Még egészen kisgyermek voltam, de már dolgozni jártam Teleki gróf birtokára, Pölöskére. Játékaim és szórakozásaim is a munkához kötődtek. Ősszel hatalmas zsákokba gyűjtöttük a kukoricaháncsot, hogy a család tagjainak hasznos tárgyakat készítsünk belőle. Édesanyám ügyes kezű asz- szony volt: papucsokat, kosarakat, kézi szatyrokat, lábtörlőket font a kiszárított csuhéból. Hosszú téli.estéken édesanyám körő gyűltünk, és lánytestvéremmel együtt megtanultuk a csuhéfonás mesterségét. A maradék csuhéból készítettünk játékbabát, kis állatokat, lovakat, amelyekkel a kisebb testvéreim is jól eljátszadoztak. Aztán lassan elmaradtak a meghitt családi esték. A háború — mint annyi más családnak — Kantáék életét is szétzilálta. A férfiakat elvittek a frontra. Aranka 1944-ben férjhez ment. Házasságából négy fiú született. Erejét, energiáját a megélhetési gondok kötötték le. Nem volt ideje csuhéba- bákkal foglalkozni. — Néhány éve, hogy a gyermekeim elkerültek a háztól és egyedül maradtam, újra elkezdtem gyűjteni a csuhét, s azon gondolkodtam: mit csinálhatnék belőle. Lassan megelevenedett előttem az a régi paraszti világ, amelyben életem nagy részét töltöttem; amikor még silingába vitték ki a gyereÄ90S,0n tás 10 ÜZEMI RIPORT — Halló, üzemvezető elvtárs ? ! — Az vagyok... Legalábbis azt hiszem . . — Kolomp vagyok, a Harsona munkatársa. Üdvözlöm. Interjút szeretnék készíteni önnel az üzem eredményeiről, gondjairól. — Üdvözlöm, szerkesztő úr! Már megint maga? Szívesén látom egy kávéra meg egy baráti beszélgetésre. Hangsúlyozom: baráti beszélgetésre. — Természetesen, ahogy szoktuk, üzemvezető elvtárs. — Már megint félreért, szerkesztő úr! Nagyon jól tudja, hogy írásbeli engedély nélkül nem nyilatkozhatok. Az elvtársról meg egészen leszoktunk az utóbbi időben. Mióta a dollárpiacra dolgozunk, már az igazgatói tanácsban is hölgyeim és uraim a megszólítási forma. Látná, hogy dagad a lányok melle ... De maga megint lemaradt egy brossúrával ... — Igen. . . ugyanis az igazgató tanács ülései zárt körűek. Éppen ezért szeretnék az üzem életéről hírt adni. Például arról, üzemvezető úr, hogyan érvényesül önöknél az üzemi önállóság. — Be van kapcsolva a magnetofonja? — Nincs. De ha vár egy kicsit, bekapcsolom . .. — Ha megteszi, letöröm a kezét! Érti?! Nálunk üzemi demokrácia van, nem lehet nyilatkozatra kényszeríteni a dolgozót. — Ez természetes, üzemvezető úr. Én csak kérem ... — Maga csak ne kérjen semmit! A diri is csak kérte, hogy ha netán meg tudnánk oldani, terven felül kellene a japánoknak egymillió stucnidüzni exportra minőségben, holnap reggelre, tengeri csomagolásban. Mondtam, hogy megpróbáljuk. ötven gép, száz esztergályos és két tonna extra minőségű anyag kell hozzá. Azt mondta; rendben van, oldjuk meg. Felhívtam a munkaügyi osztályt; létszámzárlat van. Felhívtam az anyagosztályt; importkorlátozás. Felhívtam a csoma- golót. Nincs láda. Felhívott a diri, és kaptam egy fegyelmit, mert nem teljesítettem az exporttervet. Aztán elvittek tőlem ötven esztergályost, két tonna anyagot, és megígérték, hogy holnapután leváltanak. Egy művezetőt kirúgtam, kettő szívinfarktust kapott. — Igen . . . Hát akkor a gépek karbantartásáról kellene írni valamit... — Nem az én asztalom! önálló csoport. Most irányították át őket a termelésbe, mert ahhoz úgyis kevesen vannak, hogy a gépeket rendbe tegyék. Ügy hallom, valami géemká alakul erre, de még erről is korai lenne írni. — Tervteljesítés. — Most módosítják a tervet. Nem aktuális. — De az isten szerelmére, üzemvezető úr, nekem írnom kell valamit a következő számban a stucnidüzni- üzemről! — Jogos, a dolgozók várják a korrekt tájékoztatást. Tudod mit, Kolomp? Keresd fel a Futó Rózsit, és írjál arról, hogyan készülnek a Philips elleni női focimeccsre!... Látod, ez a téma mindenkit érdekel. Rögtön szólok is a Rózsinak, hogy engedélyezem a nyilatkozatot. — Köszönöm, barátom ! Tudtam, hogy számíthatok rád. Egészoldalas interjú lesz szalagcímmel: „A verhetetlen stucnidüzni”. Alcím: „A mi lányaink tudják, hogy kell...” Nos, hogy tetszik? — Zseni vagy, Kolomp! Ha még a jövő héten is meglesz a gyár, és én még mindig üzemvezető leszek, lesz egy fél rum is abba a kávéba ! Szirmay Endre Szeles József ÚTRA KÉSZEN SZŐLŐHEGYEN Sokáig készültem az útra voltam szél, aki hegynek ment ma már a csönd is hideg fenyegetve a rendeket többé sehová sem készülök voltam göröngy völgyben lent reményem korsója összetört bárgyúan ügyetlenkedett védő árnyékot keresek vén szomorúfűz alatt ülök. tinta voltam — szétmázoltak máz voltam — és betintáztak Összekúszálódtak az utak föld alatt is hűvös voltam többé se kezdet, se vég föld feletti ember szóraját hívó szót már nem is hallani éjjel-nappal eloltottam mennék, mennék; de így: egyedül? vagyok levél szállva égre arcomat sárgán fürdetik szél hátán és az ég alatt az ég zsizsegő csillagai. eltűnök a messzeségbe két a mezőre, hogy szülei dolgozni tudjanak tőle. Máskor vajat köpülő anyám jutott eszembe vagy a kenyeret dagasztó szomszédasz- szony ... A polcokon katonás rendben sorakoznak egy letűnt világ csuhébabákba álmodott emlékei : a kalácsot fonó háziasszony, aratókorsót cipelő menyecskéi az anyja szoknyájába kapaszkodó csintalan gyerek, a gömbölyű si- linga a csecsemővel, a piacra igyekvő asszonyok csoportja, kapáló, kaszáló parasztember . . . Felsorolha- tatlan hosszú sorban idéződnek meg a természetben végzett paraszti munka pillanatképei. A nyilvánosság előtt 1983- ban szerepelt először munkáival. Zalaegerszegen rendezett kiállítása nagy sikert hozott számára. A következő állomás Nyíregyháza; ott az országos népművészeti kiállításon Szorakaténusz díjjal jutalmazták csuhéba- báit. Majd meghódította a főváros közönségét, ugyanis a margitszigeti nagyszálló halijában egy hónapig gyönyörködhettek a népművészet szerelmesei a kis csu- hészobrokban. Azután elindultak vándorújukra: Bala- tonfüred, Boglárlelle, Nagykanizsa, Lenti volt az újabb állomás. Kanta Gyuláné tagja a Zala Megyei Népművészeti Egyesületnek. Mint egyesületi tag sokat tesz annak érdekében, hogy az igazi népművészeti alkotásokkal megismertesse a ma élő fiatalokat. Munkabemutatókon, játszóházakban a csuhébaba- készítés tudományát szívesen megosztja az érdeklődőkkel. Népművészeti táborokban és országos kirakodó vásárokon is találkozhatunk Aranka nénivel. Munkájáról így vall: — Örülök, hogy a mai gyerekeknek megmutathatom, miként készítették saját játékaikat szüleik, nagy- szüleik természetes alapanyagból. Boldog vagyok, ha egy újabb figurát alkotok, és még boldogabb ha újabb ötleteim nyomán sikerül a múltat megidézni, és megőrizni a mának. Ha kezembe veszem a kukorica háncsot, úgy érzem, újra él a múlt. Örömet szerzek vele másoknak és önmagámnak is. Aranka lázasan, szüntelenül dolgozik. Újabb kiállításra készül. Többalakos figurákon töri a fejét. Például szeretne egy menyasszony- táncoltatást megörökíteni vagy aratást, szüretelést. Ahogy megismertem szenvedélyes munkatempóját, biztosan sikerülni fog neki. K. Zs. TÍZ ÉVE HÁLT HEG NAGY LÁSZLÓ Az örök hiány köszörűjén A két hóhullás közti idő alkalmatlan még az emlékezésre is. Sok télnek kell szövetkezni ahhoz, hogy eltűnődjünk a szárnyas idő múlásán. Naptárt lapozva ilyenkor látjuk azt is: tíz esztendeje már, hogy elszenvedtük legújabbkori irodalmunk egyik legnagyobb gyászát. 1978. január 30-án halt meg Nagy László. Ritka eset, hogy a tragédia- pillanatában a kortársak pontosan és hitelesen fölmérjék a hiányt, amelyet az elhunyt maga mögött hagy. Nagy László halálakor azonban pontosan lehetett tudni, mit veszítettünk. Mint ahogy lehetett sejteni néhány hónappal korábban azokon a temetéseken is, ahol ő mondta az elhunyt fölött az utolsó szavakat. Szilágyi Domokos koporsója elé útlevélvizsgálatokon át jutott el, hogy azt kívánja az erdélyi testvér-, nek: ne legyen nehéz neki a föld. Barátja, Kormos István sírjánál a „győztes kor- mosi hangra” hívta föl fi gvelmünket. Nagy László halála előtt alig egy hónappal még arról nyilatkozott az egyik országos napilap karácsinyi számában, hogy megannyi terve van, s még az is elképzelhető, hogy drámát ír. Hihetnénk hát, hogy váratlanul érte a halál, ha minduntalan nem olvastuk volna műveiben a készülődést. „ ... s ha meghalok végre, akarok temetkezni az égbe: bolyongjon velem örökre koporsóm: a fényes lövedék, sír felé ne vonjanak engem a gyászlovak, , azok a bánatos feketék” — írta nagylélegzetű versében, a Havon delelő szivárványban. Győztes hang az övé is — táltosi hang. Tíz évvel ezelőtt az egyik hozzá intézett búcsúírásban valaki azt emelte ki, hogy ez a maroknyi nép, annyi baj, romlás és pusztulás után Nagy Lászlóban és nemzedékének költészetében megmutatta a világnak, hogy mire képes. Voltak azonban életében olyan idők is, amikor .csak nagyon bátor előadóművészek merték műsorukba fölvenni a verseit. Mégis büszkén vallhatta a költő: „Elértem, hogy verseim érvényt szereztek maguknak. Nem alázkodtam, nem szervezkedtem érettük.” Mondjuk el azt is, hogy Nagy László halála után költészetét divatos költészetnek is kikiáltották. Ám az ügyeletes kikiáltók csakhamar elpártoltak mellőle, hogy újabb szenzácót keressenek. Mára annak lehetünk tanúi inkább: a minduntalan ro- konszenvezők népes tábora eloszlóban van, hogy helyet biztosítson az igazi híveknek. A költő iszkázi szülőháza azóta irodalmi múzeum, benne egy bolgár szobával, hirdetve, hogy a bolgár nép nem feledte el azt —a.k. À—» a törődést, figyelmet és áldozatot, amelyet Nagy László fejtett ki a bolgár irodalom és népköltészet magyar- országi megismertetéséért. A teljés igazsághoz tartozik az is, hogy előbb avattak Bulgáriában Nagy László-em- lékházat, mint idehaza. ■ Nagy László halálának évfordulója felkiáltójel hétköznapjainkban. Sokasodó gondjaink közepette is felszólítás arra, hogy újra kezükbe vegyük költeményeit; hogy olvassuk, és eltűnődjünk. „Az örök hiány köszörűjére tündökletesre élezett pengéf csókolják meg a hűségesek" — írta József Attila születésének félévszázados évfordulóján. Majd hozzáteszi : a műben az embert megünnepeljék. Tanítás ez számunkra — hogy életét lássuk, ne a halálát. „A hómezőre, hol ír a halál, ki teszi ki a szívét nagy tüzes pontnak?" — kérdezte még életében. A kérdés azóta is vála- szolatlan maradt. Varga István TEL. a 44*- evei* if-crJ • vç, Fp-*WTél a hegyekben. Vörös Ferenc grafikája Nagy László Virágok térdelnek Virágok térdelnek, a dérrel meggyötört kis-kedvesem, egyenes én maradok itt, én maradok a bajaimmal ember, aki így is virít. Szemem előtt aranysárgán mint az utolsó villamos, elrohan sikoltva a nyár t— s már emlőd forró hegységére fázva se vágyhatnék, anyám. Téllel örvényes agyam csúcsán mint a tiroli lavina, támad egy irtó gondolat, hallom a zúgást, meg kell adnod csontodat, pompás húsodat. Csúffá csak így tehet a sorsom, szívem: a világ-zaklató csak ott csúfol meg majd alul, ha farsangol a kémiával, s féreggé, fűvé boldogul. Szerelemre, dalra erősnek szült meg az Édes, jól van így: pusztulok, de szép hogy vagyok. Szívem nem tunyul, tündérszépet s rettenetest még mondhatok. Veszélyes új mezőn én küzdők, életem gondja az enyém, s nem kérem senki könnyeit, fehér ingbe ha bebújtatnak s elakadt karom tördelik. Most még üthet a dér is, bírom, hóbika is bömbölhet rám, nem ront meg bú-baj, rágalom, vérharmatos fejjel is izzó égitestek közt álmodom.
