Somogyi Néplap, 1988. január (44. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-16 / 13. szám

8

Somogyi Néplap

1988. január 16., szombat

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS- > " 1

Hl

Ki viszi át...?

Egy dokumentumkötet tanúsága szerint a vasmunkások száz évvel ezelőtt tagsági díjat fizettek azért, hogy tizenegyórás munkaidejük után eljárhassanak az olvasóegyletnek nevezett művelődési házba, s könyveket kölcsönözzenek, beszélgessenek, daloljanak, vagy színdarabokat játsszanak. Kicsoda vagy micsoda kényszerít- hette őket erre? Az állam és a gyár bizonyosan nem. Sőt ezek összevont szemöldökkel és felemelt mutatóujjal figyelmeztették a tagságot, hogy aki engedélyt adott az egylet működésére, bármely pillanatban vissza is vonhatja azt. A munkások mindent elkövettek, hogy kiküzdött jogaikat megőrizzék. Fontos volt számukra az egylet, amelynek céljait így fogalmazta meg az alapszabály: „Egyrészt tagjainak csekély anyagi, áldozat mellett a szellemi művelődésre, szív és kedélynemesítő társas összejövetelekre módot és alkalmat nyújtani, és másrészt a magyar nyelvet terjeszteni és a magyar érzelmet és hazafiságot ápolni; végül a rendes tagok elhalálozása alkalmával azok hátramaradottad némi segélyben részesíteni." A gyári vezetőség kívánságára az egylet erősen megválogatta tagságát, így az a dolgozói összlétszám egytizedét tette ki. A politizálást kemény szankcióval tiltották: „Ha az ggylet a maga elé tűzött célt pontosan nem követné, s így .rendeltetésének meg nem felelne, nemzet- ellenes, a haza, valamint a társulat érdekeivel ellenkező eszmék terjesztésének és tűrésének színhelyévé válnék, jogában áll az egyletet a társulati műszaki vezérigazgatóságnak feloszlatni, illetve beszüntetni.”

Száz éve tehát, mint láthattuk, a munkásoknak a hatalom ellenében kellett kiharcolniuk a művelődéshez való jogukat. Később- váltak olyan évtizedek is, amikor a'hatalom igyekezett mindent elkövetni, hogy a munkások művelődjenek.

Jól tudjuk, hogy a hatalom évszázadunk közepén gyökeresen megváltozott. De vajon mikor és mitől fordult ellenkezőjére a munkástömegek hajlandósága? Ezt a változást már sakka'l nehezebb egyetlen vagy néhány dátumhoz, eseményhez kapcsolni. Bonyolult és sok-1- rétű folyamattal állunk szemben. Kétségtelen, hogy a mai iskola több műveltségelemet közvetít, mint a száz év előtti. Még többet is, ' mint amennyi a széles tömegek anyagi boldogulásához szükséges... Legalábbis, amennyi szükségesnek látszott az utóbbi négy évtizedben. De most, amikor az anyagi boldogulás lehetőségei erőteljesen átrendeződnek, vajon nem értékelődnek-e fel ismét a szellemi javak? Igazolni látszanak e feltevést a fent említett olvasóegylet könyvtárának forgalmi

adatai is. Száz év alatt mindig akkor ugrott meg észrevehetően a beiratkozott olvasók és a kölcsönzött kötetek száma, almikor a korábbi életszínvonal veszélybe kerül, és a megszokott életmód bizonytalanná válik. Az emberek mindig akkor kezdik sietve keresni a válaszokat, amikor az élet fölteszi a kérdéseket. A folyamatos és higgadt ön- művelődósi tömegmozga- Homnak mifelénk mindmáig elég kevés nyoma látható. Ezért kell a térben és időben elérhető forrásokat gondosan tanulmányoznunk, ha szel- • lemileg-erkölcsileg némiképp felkészülten akarunk az egyelőre beláthatatlan végű tél - elébe nézni.

Nemcsak a megszépítő történelmi messzeségben, hanem ma is találhatók Magyarországon művelődő munkásközösségek. Kórusok, zenekarok, képzőművészeti körök, néptáncos színjátszó csoportok. Az ilyen közösségek tevékenységét a bőségesebb esztendőkben különféle intézmények támogatták. Napjainkban ez a segítség egyre kétségesebbé válik. A költségvetési szervek és társadalmi szerveztek

sorra csökkentik, illetve szüntetik meg támogatásukat. Még a szakszervezetek Is annak örülnek, ha a gazdasági érdekvédelem terén tehetnek valamit. Egyre többször halljuk, hogy az amatőr művészeti csoportok hovatovább csak egyesületi formában őrizhetik meg működőképességüket. De vajon csak a tagság érdeke-e, hogy ilyen közösségek létezzenek?

Szerencsére akadnak példák arra, hogy a társadalom belátja: szertelenül haszonelvű korunkban is gyümölcsöző lehet az amatőr művészeti vállalkozások támogatása. Miként egy — a .munkásművelődés közeljövőbeli lehetőségeit kutató—— konferencián elhangzott nemrég: az országos élő- műsor-ellátásból 35—40 százaléknyi részt vállalnak az amatőr művészeti csoportok. A műélvezet nyújtotta szórakozás pedig egyelőre társadalmi szükségletnek tekinthető. Egyes intézmények együttműködési szerződést kötnek' amatőr művészeti csoportokkal, egyesületekkel, mások pártoló tagként segítik ezek munkáját. Természetesen nem minden közösségnek — különösen pedig a kezdőknek — jut efféle támogató. Ezekkel vajon mi lesz? És mi lesz vajon azokkal a fiatalokkal, akik — „piacképes” művészi tehetség híján — csak éppen tartalmas, tevékeny közösségben akarják eltölteni több-kevesebb szabad idejüket?

Átmeneti idő következik, tudjuk. De vajon jó gazdaként készülünk-e a télre? Áttelelnek-e v.ajon a jövő tavaszig az eddig elvetett magvak és az itt- ott bontakozó csírák? Nagy László kérdése egyre élőbb:

„ ... ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!’1

Trencsényi Imre

Böröndi Lajos

FELÁLOMBAN

hanÿptt feküdtem tenger borult rám kék ég

hallgattam ahagy zúgtak a habok madár-halak ciktymtak fölöttem alattam tengermélyi síkas kavicsok fa hordalék tenyérnyi levél úszott el szemem előtt csigájc rákok tengeri csillagok ráhunytam szempillámat a világra s e tenger most itt belül kavarog

Lezser lexikon

Az expresszionizmus enciklopédiája

Az irodalmi, színházi, zenei és filmre vitt expresz- szionizmusnak az emberhez szólás, az emberért jajdu- lás az első számú jellemvonása. A képzőművészetre ez valamivel kevésbé vonatkozik. Ott inkább a művész önkifejezése a lényeg.

A kötetet — a sorozat szokása szerint — a magyar művészek bemutatásával zárja (Aradi'Nóra tollából). Érdemes figyelmesen elolvasni azt a néhány bekezdést, amivel helyére teszi a francia szövegben kellemesen szétmosott fogalmakat, így, együtt, teljes a könyv.

Székely András

Van a párizsi Somogy („szomoztsi” úr, a névadó természetesen hazánkból származott el) kiadó enciklopédiasorozatának, melyet a Corvina rendre átvesz és kiegészít, egy csábos erénye. Bár számos színes képet tartalmaz, ... mégsem ragad meg a szorosan vett képző- művészetnél : a szerkesztő látókörébe belefér az irodalom, a zene, a film, a színház is. Vagyis művelődés- történeti szemléletű enciklopédiát vehetünk kézbe, és ez a szemlélet sokkal üdvözítőbb. mintha a kultúra jelenségeit mereven elhatároltan tanulmányoznánk. Ehhez persze sok szerzőre volt szükség, hiszen minden kutató a művészet egy- egy ágának specialistája.

A *

Lionel Richard valósággal bravúrosan szerkesztette egységgé a főként francia — részben német — szerzők tanulmányait: az olvasó alig veszi észre, hogy nem egyetlen írótól olvas. Az ok abban keresendő, hogy az egész enciklopédián, mind a műfajtörténeti bevezetéseken, mind a lexikonszerű miniéletrajzokon végigvonul egyfajta le- zserség, ami talán nem nélkülözi a felületességet sem. de igen jeles tulajdonsága aiz olvasható-ás. Abban az

A baloldali felső képen: Henri Matisse: Kék akt (1907.) Jobbra lent: Hans Poelzig: Nagyszínház, Berlin (1919). Alul: Erich Mendelsohn: Vázlat egy acélkohóhoz (1914)

értelemben, ahogy Kolozsvári Grandpierre Emil beszélt Szerb Antal olvasható ! rodalomtörténetéről.

GALAMBPOSTA

Lendvai néni a magos konyha- széken ült. Kenyeret evett, és egy széles öblű kék pettyes csészéből forralt tejet ivott hozzá. Ez volt a reggelije.

A fél1 liter tej nagyobbik fele még a - tűzhelyen gőzölgött. Meleg illata betöltötte a konyhát. Ebédet csinál belőle. Vagy vacsorát. Tej- begrízt fahéjjal, vagy krumplifőzeléket 'habarékkal. A fehér te- ieszacskó ott száradt a kopott zo- máncú falikút csapján, tisztára mosva. Néha teli tömte tollal, mint egy apró babapárnát, és elsüllyesztette a sötét kapualjban álló nagy szürke kukák mélyén.

Többnyire tésztákat evett. Túróval, mákkal, lakvárral. Olykor egy-eg y kis krumplit, főzeléket. De legjobban mégis a húst sze- . rette. A gyenge húst pörköltnek. Kevés zsírral, hagymával, paprikával — öregecske, válogatós volt a gyomra is: hetvenéves — de már négy napja nem jutott hozzá.

Letakarította a kockás terítővei borított konyhaasztalt. A csészét, a tányérkát a kék mosogatótálba tette. A kenyér rágós héját, meg a tegnapról megmaradt szikkadt szeletkéket gondosan összeaprítot- ta. Kivett egyet a kredencben gyűjtögetett tejeszacskók közül’ és belesöpörte.

Kicsivel mindig több kenyeret vett, mint amire szüksége volt. Délelőttönként sétálni ment a közeli parkba. Elüldögélt a nagy bokor mögött a pirosra festett pad sarkán. Elnézegette a homokban játszó gyerekeket, s közben a kenyérdarabkákat szétszórta a galamboknak. Azok meg jöttek éhesen, csapatostul, nagy szárnysuhogással. Mintha angyalok serege érkezne.

* A Központi Sajtószolgálat 1987. évi pályázatának III. díjas alkotása tárcakategóriában.

Gyakran álmodta, hogy egyszer, ha meghal, nagy szárnysuhogással galambok ereszkednek le érte az égből. Szürkék, veresek, tarkák, riadt szeműek. De innen sose álmodta tovább. Valami konok ellenkezés megakadályozta benne.

Szeretett élni. Szerette, ahogy felkél a Nap. Ahogy az utcák, a parkok megtelnek fénnyel és meleggel. A fák zöldellnek. A fiatal pázsit buján nyújtózik el a bokrok alatt. Az emberek jönnek-mennek. A gyerekek felnőnek, kicsinosod- nak. A csivitelő lánykák megha- sasodnak. Tele lesznek gonddal, aggodalommal, Mint Szókéné is, a szomszéd fiatalasszonyka.

A függőfolyosó visszhangzott a két gyereke kiabálásától. Talán éppen vásárolni indultak. A nagyobbik kislány megkapaszkodott az ö nyitott ablakának párkányán. Két szép gesztenyebarna szeme bemosolygott rá.

— Szia, néni !

Apró kezében a rongybaba, amit még ő adott neki. Kicsit már kifakult, elkoszolódott, és túloldalra lógott a feje, de ki nem adta a kezéből. Régen ilyeneket csinált a kézműipari vállalatnak, összevarrta, kitömte, filléreket keresett rajta. Bohócokat, nagyszámú lencsibabát, később esetlen, kajla állatfigurákat, ahogy a divat változott. Ennek a nyugdíjából élt. Fizette a lakást, villanyt, fűtést, házmestert. Volt még néhány belőlük a férje ágyán. Az unokáknak tette el valamikor. De a fia meghalt. A lányáról meg évek óta nem hallott semmit. Kanadában élt. Ahogy legutóbbi 'levelei egyikében írta; az ötvenedik és hetvenedik szélességi fok között szaladgált a boldogsága után.

Odament a gyerekhez. Apró, pisze orrához nyomta az orrát. Csodára hiányoztak az ilyen meleg gesztusok. Amíg a férje élt, még jutott belőle. Mert kedves, érzékeny, talán túlon-túl is érzékeny ember volt a férje. Itt dolgozott a Postánál. Könyökvédős hivatalnok, aki mindig nagyon igyekezett, sokat idegeskedett, de mintha a pénzt sose körülötte osztogatták volna. Egy évet se élvezett a nyugdíjából.

A gyerek fintorogva ráncolta össze az orrát és hátralépett.

— Neked krumpliorrod vtan! — mondta.

— Neked meg pisze.

— Nem is ...

A fiatalasszony közben odaért a kisebbik gyerekkel. Olyan volt, mint a nádszál. Divatos, lezser pulóver lógott rajta. A szeme karikás, fáradt. Vállán a csalód minden gondja. A férje késő estékig dolgozott, hogy bírják a rezsit, meg valami magukra is . jusson. Egyszer-egyszer otthagyták nála a gyerekeket, és ez a nagyobbik a karjában aludt el.

!— Maga már takarít, Lendvai néni? Én még most megyek vásárolni ...

LendVai néni ránézett a faliórám. Ráért még készülődni.

— Hagyja itt a gyerekeket! 'Gyorsabban megjárja.

A' fiatalasszony örömmel kapott rajta.

— Na. pocok?! Itt maradtok? •— fordult a kezét szorongató kisebbikhez.

A pocoknak szólított dundi kislány csodálkozva nézett az anyjára. Azután tagadóan megrázta fürtös kis fejét.

— Nekem menni kell tyokit vásárolni!

A nagyobbik még mindig bo-sz- szúsan dörgölte az orrát, és tüntetőén elindult a lépcsőház felé.

A folyosó túlsó végéről idehal-