Somogyi Néplap, 1988. január (44. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-16 / 13. szám
1988. január 16., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Befogtam az uborkalovat A reggeli fényre ébredeznek a farago- szerszámók. Kinyílik a díszdobozra vésett virág. Nézi Janasikity János, elégedett lehet-e az alkotásával. Tekintetével simogatja a fedél mélyen barázdált felületét, közben bólogat. Elém teszi, mit szólok hozzá. Fél évszázada is van már annak, hogy Buzsákon egy kisfiú az utcáról belesett az iskola ablakán. A két Kapoli akkoriban hetekig faragni tanította a környék lakóit. — Két faragó híres lett közülük — mondja vendéglátóm. — Kara Lajos szépen faragott, meg Varga Gyuri. Többen abbahagyták. Busongva beszél öreglak neves fafaragó népművésze, aki 1951-ben telepedett l'e a faluban. Nem magány emészti, hanem a pásztorművészet halódása. Átélt már néhány fordulatot a1 népművészet, dg mintha a mostanira nem lenne magyarázat. A századelőn a pásztorokból hivatásos faragók lettek. A pásztorélet díszített használati tárgyai díszként szolgálnak. Az ötvenes években sok szép sikert eredményezett a faragók lelkes újrakezdése, Somogybán különösképpen, ahol mélyek a pásztorművészet gyökerei. A kitűnő néprajzos, Győrffy látván a néphagyomány ás a nemzeti művelődés című munkájában a díszítőművészetről szólt, s a buzsáki fafaragó tan-folyam jelentőségét méltatva is erre utalt: -— Valószínű, hogy díszítőművészetünk legősibb ornamentikáit a ma is élő pásztorművészet őrzi. A pásztorok szaru- faragásain a‘ Felső-Tisza vidékén, de még inkább Somogybán olyan karcolt díszítőelemeket találtunk, amelyek a honfoglalás kori leletek motívumaival egyeznek. Nézem Jancsikity János faragásait, nyomát sem találom a mélyen vésett dekoratív motívumok halódásának. Tárgyain virulnak a hagyományokat őrző elemek, Egyéni ízléssel formálja ezeket, önmagának, s annák a néhány érdeklődőnek, aki szívesen nézegeti otthonában a tálast, a díszdobozt. A népművészeten belül a pásztorművészet az, amelyben a legkevésbé érvényesül a közösségi ízlés. Az alkotások a magány óráiban születtek, és Jancsikity János esetében ma is születnek. Keveset láthatok alkotásai közül, de egy kaposvári kiállításon találkozhattam velük. Örömmel tapasztaltam, hogy a fafaragások iránt ma is sokan érdeklődnek. Beszélgetésünk elején mély ráncok ülnek vendéglátóm arcán, jeléül annak, hogy szakított a háziipari szövetkezettel, megunva az igénytelen, lelketlen munkára ösztönző kívánságokat. Nem a borocska hozta meg a kedvét. Ügy tetszett: régóta vár erre a beszélgetésre. Mintha percről percre megkönnyebbült volna. — Buzsákon születtem. Faragó öreglakon lettem — s ezzel sejttette, hogy mestere nem volt. Mint később mondta: — Erre is születni kell. — Házőrző gyerek voltam. A legkisebb .. . — A házőrző kifejezésre önkéntelenül fölkaptam a fejem. Magyarázza meg, mit jelent? — Ügy is mondhattam volna, hogy rám bízták az állatok etetését. De nem ettek azok mindig; volt bicskám, farigcsálni kezdtem. Lovat, cséplőgépet, befogtam az ubcrkalovat. . . — A szülei fölismerték, hogy a kézügyesség fejlesztése is hasznos tevékenység? Jancsikity János körüljárta a kérdést, hogy mit is felelhetne. Akkor tájt ez föl sem merült. — Dolgozni kellett — csapódtak le a szavai. Mintha azt akarta volna mondani: a könnyű marokból elröppen az a madár, amelyik a pásztorember bizsokjának enged ‘1 működik Az éjjel faragott díszdobozon matatott a szemem, a madárkán és néhány különleges virágon. — Hányféle virág nyílik a népművészetben? — Mindig születnek újak. A tulipán talán a legelterjedtebb. Ahány faragó, annyi féle. — Ez meg itt margaréta? — Napraforgónak i,s mondják, de lehet legény rózsa vagy vadrózsa is. Sose néztem meg közelről egy virágot azért, hogy lerajzolhassam. Kerülgetjük, mint macska a forró kását: hogyan lett faragó, mit tart a népművészétől? • — Hogyan lettem fafaragó? Lettem. Csináltam. Nem nevezném népművészetnek, amit meg lehet tanulni. A népművészet születik. -Az az igazi. Egy ügyes kezű hagyományőrzőt ismerhetett föl Jancsikity Jánosban az ötvenes évek elején Lengyel Gyöngyi néprajzos, s a későbbi Népművészeti Vállalat vezetője, Zöld József. — A tanácsházán dolgoztam, hivatalsegéd voltam, amikor meglátogattak Pestről. Volt már néhány faragásom, azokat meg is vásárolták. Ezzél kezdett hivatalossá válni kapcsolatom a népművészettel. Szövetkezetünk 1954-ben alakult meg. Tartoztunk valahová. A részes kapálásról azonban nem mondhattam le egy ideig, öreglakon építkezésbe kezdtünk. 1953 az egyik legemlékezetesebb év Jancsikity János életében. Sakk-készletével második díjat nyert az ifjabb Kapolival megosztva. Ezer-ezer forintot kaptak, és kétezerért meg is vették a pályamunkát. A vállalattól ezer forint volt a járandóság, ez összesen négyezer forint. A ház asszonya a konyhában is jól hallotta, miről beszélgettünk. Át is kiabált: — Milyen ostobák voltunk! Hatezer forint volt a háznál. Fonyódon háromezerért kínáltak égy házat, nem -vettük meg. Most ott lakhatnánk. Az ember megerősíti: — Meg kellett volna vennünk . . . Az öreglaki is megteszi — mondanám. Ahányszor itt jártam, kigombolt kabátban álltam az udvaron, hogy körbe jártassam a dimbes-dombos tájon a szememet, s hagytam, hogy átfújjon rajtam a friss szél. A fafaragók mai sorsára terelve a szót. elkomorult a- faragó arca. Láttam is mindjárt. hogy valami emészti. — Ha az ötvenes években is így lett volna, -mint most, sose lettem volna faragó — fakadt ki. Ahány ember, annyiféleképpen magyarázza a hibákat. Ahogy kicsinyesként megerősödött a szövetkezet, kezdtek beférkőzni azok, akik nem voltak odavalók. Az egyik közgyűlésen egy pásztorfaragó tisztességgel fölállt és megkérdezte u vezetőségtől: — Mit keresnek köztünk a pantalló- sok? ... — Hat éve kilépett a szövetkezetből. Miért? — összecsaptunk. Pedig már csak három évem volt -hátra a nyugdijig. Elmentem a helyi vadfeldolgozóba portásnak. Két hétig iizenkétórázta-m, két hétig pihenhettem. — A faragóbért — így mondta az asszony — ketten kerestük meg. A ház körül magam végeztem el a férfimunkát, hogy faraghasson az uram. 1972-ig én is tagja voltam a szövetkezetnek. Tervre kellett dolgozni. — Jancsikity János 1960 óta a Népművészet Mestere. Kapoli-dí-jas fafaragó, — Milyennek látja a mai munkákul? — Egysíkúaknak, silányaknak. Engem próbáljon valaki utánozni! Megpróbálták, de nem sikerült. A hozzá nem értő hiába keresi Jancsikity János faragásának titkát. De akinek van szeme hozzá, látja: mélyfaragásai egészen különlegesek. Vonalvezetése olyan ha jlékony. mint egy népdal dallama . . — Hogyan rendezne be egy lakást falun? — Volt egy tálasom, odaadtam valakinek. De már kész a másik, azt meg azért nem látja, mert elvitték a kiállításra. Egy étkezőt rendeznék be asztallal, székekkel vagy paddal. Lennének cserepek, néhány faragás, hímzés. — És városban? — Nem ismerem a városi -lakásokat. Van egy -pesti gyűjtő, aki rendszeresen vásárolja a munkáimat. Vannak még néhányan . . . — Mi az, amit még nem faragott meg. de nagyon szeretne elkészíteni? — Már nincsenek álmaim. Többet szerettem volna adni. Van egy szilaj szarum, huszonöt éve vár arra, hogy hozzányúljak... Néhány pásztorfaragó kezéből már kiesett a bizsok. Többen félretették a szerszámokat Somogybán. Nem azért, mert megöregedtek a hagyományőrzők. Jancsikity János nem adta föl. A -bogiári kombinát rendszeresen foglalkoztatja1. Volt ereje, hogy megújítsa faragóművészetét. A szüret jeleneteit örökíti meg a hatvanéves fafaragó, a Népművészet Mesíore. Korányi Barna
