Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-12 / 293. szám
1987. december 12., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Sok gyerekkel kevés órában Beszél Ön oroszul? E címben föltett kérdésre alighanem csak kevesen válaszolhatnának igennel, abban a nyugodt tudatban, hogy legalább elemi társalgási szinten beszélik a nyelvet. Kevesen, főként ahhoz képest, hogy minden általános iskolát végzett magyar állampolgár legalább öt, az érettségizettek kilenc évig tanulták az oroszt. E laikusok számára is szembeszökő ellentmondás okait szakmai fórumokon elemezték, s ezek nyomán már eddig is számos jó kezdeményezés született a nyelv oktatásának eredményesebbé tételére. A témával kapcsolatos gondokról és feladatokról kérdeztünk tanárokat és diákokat. Dr. Sárosdy Istvánná, a Kaposvári Tanítóképző Főiskola adjunktusa oroszt és angolt oktat. — Az orosz nyelvkönyvek tartalmát és színvonalát a legutóbbi évekig fáziskésés jellemezte. Tanulóéveimre emlékezve: már tudtuk mondani, hogy Gorkij a forradalom viharmadara, ám nem tudtunk kérni egy pohár vizet. Ma már vannak olyan tartalmi és módszertani szempontból is korszerű sorozatok, mint a „Fortocska” vagy a „Davaj tue pznakomi mszja”, s olyan formájukban is vonzó tankönyvek, mint a „Temp”, azonban még sok a pótolnivaló. A magyar kiadású országismeret tankönyvünk 11 fejezetéből jóformán csak kettő használható eredményesen. Az egyik a Szovjetunió földrajzával, a másik az orosz történelemmel foglalkozik. Más fejezetek viszont, mint a KGST-vel foglalkozó vagy a mezőgazdasági-ipari komplexumokról szóló, továbbra is életszerűden. Zádor Tiborné dr., a főiskola idegen nyelvi és irodalmi tanszékének vezetője: — 1960-ban kezdő tanárként a Munkácsy gimnáziumban olyan gyerekek gyorsított „felzárkóztatását” bízták rám, akik az általános iskolában nem tanultak oroszt. Heti hét órában öt évet kellett pótolnunk. Mégis ott szereztem életem legnagyobb szakmai sikerélményét, hiszen önállóan, tantervi megkötöttségek, sőt tankönyv nélkül sikerült eredményt elérnem, s talán sokukkal meg is szeretettnem a nyelvet. Ezért érzem a tanárli személyiséget fontosabbnak a tankönyvek milyenségénél. Gyengeségeit a tanár ellensúlyozhatja, ha például az orosz kultúra értékeire helyezi a hangsúlyt és nem éri be a sémákkal. Emellett fontos feltétele volna az eredményességnek a fél csoportra osztás és a nagyobb óraszám. Nem véletlen, hogy ma főként azok beszélnek oroszul, akik 8— 12 tagú csoportokban, tagozaton tanultak. Sajnos, a tagozatos gimnáziumi oktatás háttérbe szorult. A gondok okát kutatva többen megemlítik az orosz- oktatás kötelező voltából fakadó rossz ráhangolódást, mások azzal érvelnek, hogy más világnyelvek több helyen hasznosíthatók, s gyakorlásukra is több alkalom kínálkozik. Ennek kapcsán mondta dr. Babinszky Pál főiskolai docens: — Sokan megfeledkeznek arról, hogy az iskolai nyelv- oktatás e praktikus célokon túl egyebek közt az értelmi nevelést is szolgálja. Fejleszti a logikai készséget, ismereteket nyújt más népek kultúrájáról. Mindez — s érvényes ez bármilyen iskolai munkára — elképzelhetetlen bizonyos kötöttségek, fegyelem s megfelelő követelményrendszer nélkül. — Történelmi okai vannak — egészítette ki Zádor Tiborné dr. —, hogy a magyarok századokig a nyugati kultúra' értékeit tekintették meghatározónak. Nem hiszem azonban, hogy csupán a szocialista tábor létrejötte indokolná ma az orosz nyelv tanítását. Közép-kelet-Euró- pában élve nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne ismerjük a szláv kultúra értékeit. Az orosz az egyetemes emberi kultúra része, s ezt figyelmen kívül hagyni botorság. — Az angolul tanulók maguk választják a nyelvet — így dr. Sárosdyné —, ám itt sem lehet eredményt elérni, ha a jelentkezés után a tanulást nem teszik kötötté, nem mérik a tudást. Ez esetben ugyanis sokan már az első nehézségeknél megtorpannak, lemorzsolódnak. Hilgert Gabriella másodéves hallgató: — A főiskolára kerülve sokat kínlódtam az orosszal, mivel a gimnáziumban az órák nagy részében magyarul beszéltünk. Elolvastuk és lefordítottuk az újabb olvasmányt, viszont alig volt társalgás. Hiányoztak az érdekes témák, az életszerű beszédhelyzetek. Megerősítették e véleményt csoporttársai is. Többen elmondták, hogy az általános iskolában kezdetben szerették az orosz nyelvet, ám azután „valami elromlott”. Mi és hol? Erről Szíjártó Miklósnét, az általános iskolai orosz nyelvoktatás megyei vezető szaktanácsadóját kérdeztük. — Tapasztalatom szerint az általános iskolai tanárok zöme már régen túljutott az „olvasás-fordítás” sémán, s igyekszik színesebben, be- szélgetésközpon túan tani tan i. Állítom, hogy ma bármelyik nyolcadikos tanuló tud kérni vizet, sőt ennél többet is. A törést ott érzem, hogy e beszélgetésjellegű órák után a középiskolai oktatás nyelv- központú, s ez idővel annál a tanulónál is görcsösséget okoz, aki az általános iskolában még nem „félt” az oroszóráktól. Középiskolai szaktanácsadó kollégámmal most arra törekszünk, hogy egymás követelményeit és módszereit megismerve elősegítsük a két szint jobb egymásra épülését. Az általános iskolában sok gyerekkel, kevés óraszámban foglalkozunk. 35—40-es osztályok vannak, és a 111 somogyi iskola közül csak négyben vannak meg a csoport- bontás föltételei. Egy osztályon belül rendkívül különböző tudású és hozzáállású tanulókkal kell foglalkozni. Mégsem látom sötéten a helyzetet; sok lelkes, korszerű szemléletű pedagógus al- kotóan gazdagítja a tananyagot. — Tény, hogy a nyugati nyelvekhez képest az orosz nyelvtana bonyolult — mondta dr. Sárosdi Istvánná. — Önmagában is nehézzé teszi az eltérő betűrendszer. Ez a vonzóbb módszerekkel ellensúlyozható, az viszont már kevésbé, ha a szülő otthon azt mondja, „én sem tudtam az oroszt...”. Rózner Katalin dr., főiskolai adjunktus ezzel kapcsolatban egy követésre méltó debreceni kísérletről szólt. — Ennek a lényege, hogy ötödikben már bővített szókincset adnak, majd hatodiktól emelt óraszámban, kis csoportokban folyik az oktatás. Céljuk, hogy a 8. végén a tanulók alapfokú nyelvvizsgát tegyenek. (Ehhez külön miniszteri engedély kellett.) Máshol a felső tagozatos oroszoktatás eredményessége ma jóformán kizárólag csak a tanár igényességétől és vállalkozószellemétől függ Biró Ferenc APÁRÓL FIÚRA Manapság már nem olyan általános, hogy az apák mesterségét fiaik viszik tovább. Az meg még inkább kihalóban van, hogy a mesterségre éppen az apa oktatja gyermekét. — Pedig a szakma elsajátításának még ma is ez az egyik legjobb lehetősége — mondja dr. Király István, a kaposvári 503-as ipari szakmunkásképző igazgatója. — Iskolánk remek kapcsolatot alakított ki a Kiosz-szal, ösztönözzük is a mestereket: vállalják el a gyereküket tanulójuknak. Természetesen ennek föltételei vannak. Fontos, hogy korszerű, jó minőségű gépeken tanuljon a fiatal, az apa legyen türelmes és széles látókörű oktató is. Az iskola negyedévenként vizsgafeladatot ad azoknak akik az édesapjuk műhelyében tanulnak; rendszeresen ellenőrizzük, hogyan haladnak a gyerekek. A tapasztalatunk az: a magánmunkáltatóknál az esetek nagy többségében jobban elsajátítják a fiatalok a szakmát, rátermettebbek, ügyesebbek lesznek. Hamarabb kialakul bennük a gyakorlatias szellem, hiszen sokszor előfordul, hogy a mester helyett ők „tárgyalnak” az ügyféllel. ERDŐ ÉS FIAI Erdő Csaba harmadéves autószerelő. Édesapja József utcai műhelyében tölti a gyakorlati időt. A pályaválasztás idején sok minden megfordult a fejében, milyen szakmát válasszon. A döntést nagymértékben befolyásolta az a tény, hogy kész műhely, jól bevált szakma áll majd rendelkezésére. — Nem bántam meg a választást — kezdi Erdő Csaba a „vallomást”. — Igaz, apám nem ismer tréfát; ha hibázom, gyorsan jön a leszúrás, de tudom, ez csak a hasznomra van. Egy idegen mester elnézőbb lenne velem Én már nyolcadik általánosban is sok időt töltöttem a műhelyben, az első önálló munkámat is akkor végeztem: egy Trabant hátsó kerékcsapágy cseréje volt a feladat. Most már szinte mindent rám mer bízni édesapám; igaz közben árgus szemekkel figyeli a munkám. Legjobban a motorgyűrűzést szeretem: pontosságot igényne, ha többen vállalkoznának tanításra, hiszen példaképként állnak a szülők a fiú előtt, s azzal, hogy a gyerek az apa teljes életét fogadja el, s tovább viszi a mesterséget, észrevétlenül kovácsolódik emberré. TÁNCOS ESZTERGÁLYOS Kovács Kornél vargabetűvel került az esztergályos szakmába. Másodéves, szeptember óta dolgozik a gyakorlati időben édesapjánál. — Tízéves korom óta népi táncos is vagyok — mondja Kovács Kornél. — A BM Kaposvár táncegyüttesében Galicz János oktatott, ő javasolta a pécsi táncművészeti szakközépiskolát is. Hatórás felvételivel izzasztottak meg bennünket, s örömömre fel is vettek. Jó pár hónap múlva derült csak ki, az iskola elsősorban a balett oktatására fekteti a hangsúlyt, a népi tánc nagyon hátul van a tantervben. Ez nekem nem felelt meg, így törhettem a fejem, milyen szakmát válasszak. A család úgy döntött, folytassam apám és nagybátyám mesterségét; vasas leszek. — Az első évben a Csepel Művek Egyedi Gépgyára Kaposvári Nehézgépgyárában volt a fiú — folytatja Kovács József, az édesapa, aki 15 évvel ezelőtt szakokSOMOGYI KASTÉLYOK Mi történt azóta? Sonkoly Károly régész, művészettörténész, az Országos Műemléki Felügyelőség pécsi kirendeltségének munkatársa hozott rendkívül érdekes adatokból és tervekről hírt szerkesztőségünkbe. Az alsóbogáti Inkey-kas- télyról derültek ki eddig ismeretlen tények a közelmúltban. 1714-ből találtak adatot róla, hogy ott egy romos kastély van. Ez azért érdekes, mert eddig úgy tudtuk, hogy a klasszicista1 épületet 1830 körül építtette Festetich Miklós gróf. Viszont az emlékezők földszintesnek mondták a kúriát, a ma álló épület azonban emeletes. Sonkoly Károlyt végül is egy csődeljárás jegyzőkönyve segítette a tények föltalálásához. 1822-ben Festetich Miklós tönkrement, ekkor alsóbogáti ingatlanait és ingóságait fölleltározták. A kaposvári levéltárban lelt jegyzőkönyv az utolsó párnaciháig mindent részletesen leír. Ennek alapján kezdtek munkához az OMF pécsi ki- rendeltségének munkatársai, s valóban: a nagy, klasszicista épületben megtalálták egy régebbi, kisebb barokk kastély minden fontos részét. A gróf 1829-ben kérte a csődzárlat föloldását azzal, hogy adósságait csak úgy tudja visszafizetni, ha gazdálkodhat. Sikeres lehetett a csődből való menekülés, hiszen a kastélyt is emeletessé bővítették. Később egy csere folytán került az épület az Inkeyek birtokába, s a kiegyezés táján komforto- sították. Körülbelül 1948-ig maradt meg a múlt század végi állapot, azóta történt néhány szakszerűtlen beavatkozás, de szerencsére alapvető hibát a „felújítók” nem követtek el. A ház — s a csődjegyzőkönyv szerint — még berendezése is rekonstruálható. A kutatás egy NSZK-beli részvénytöbbségű társaság megbízásából készült. Ugyanis négycsillagos szálloda lesz a kastélyból, a hozzá tartozó egyéb épületeket is felújítják, s turistaközpont lesz Alsóbogát. 1989 nyarára máris eladták a lakosztályokat, úgyhogy addigra el kell készülni a felújítással. A helyreállítás jövőre kezdődik, a pécsi OMF-kirendeltség lesz a kivitelező, a tervek a So- mogytervmél készülnek. Apró érdekesség: a kastély egyik ura annak idején afrikai útjáról egy fekete bőrű inassal együtt tért haza. Az inas nem érezte magát jól a kőházban, ezért egy eredetinek ható afrikai kunyhót építettek neki a kertben; nos, most ezt a kunyhót is újra felépítik, mert ez — a történettel együtt — növeli az idegenforgalmi vonzerőt. A felújítás Alsóbogát községen is segít, megszüntetheti az elvándorlást, hiszen az idegenforgalmi központ százötven helybeli embernek teremt majd munkaalkalmat. Képünk a kastélyt levert vakolattal, a műemléki feltárás idején mutatja. Megszépítve alig több mint egy év múlva lesz látható ... Luthár Péter lő, bonyolult munka. A bátyám is „vasas”: géplakatos. Most a katonaidejét tölti, a leszerelés után már hárman dolgozunk a műhelyben egyenjogú társakként. Ez számomra szívet melengető dolog, büszke vagyok rá. Jó, ha az embernek az édesapja a tanítómestere. A kapcsolatunk is megváltozott, ma már nemcsak a fia vagyok, hanem a munkatársa, a barátja is. PÉLDAKÉP Kovács Jenő, a szakmunkásképző intézet tanműhelyének vezetője is követendőnek tartja a módszert. — Az Apa—fiú viszonyban mindig szigorúbb a fegyelem, eltűnik a diákokra annyira jellemző „lógási kényszer” — mondja. — Egy tanműhelyben jócskán_ előfordul, hogy kihasználják az üresjáratokat a tanulók, ezt otthon nem tehetik meg. A mester, azaz a szülő érdeke, hogy a fiú minél tökéletesebben elsajátítsa a szakmát, így egészen biztos, hogy nem a műhelyt takaríttatja vele és nem tízóraiért zavarja el munka helyett. Jó lentató volt az 503-asban. Alapos megfontolások után úgy döntöttünk, hogy jobb lesz, ha a továbbiakban nálam tanul, A Zselic szerszámkészítő gmk vezetője vagyok. Nálunk az alapelv: inkább tartson fél órával tovább a munka, de selejtet nem adunk ki a kezünkből. Az a célom, hogy minél többféle művelettel ismerkedjen meg a gyerek, sok szakmai fogást sajátítson el úgy, hogy a százszázalékos teljesítmény legyen a munkavégzésben mindig a célja. Kovács Kornél igyekszik tehát, szorgalmasan lesi él a technikai fogásokat. Álmait azonban nem adta föl. — Ezzel a szakmával meg teremtem magamnak a megélhetés biztonságát, a tánc azonban továbbra is fontos az életemben. Jelentkeztem a „Ki mit tud?”-ra, aztán, a szakmunkásvizsga után, megkísérlem, hogy bekerüljek az Állami Népi Együttesbe. A népi táncból azonban, tudom, megélni nem lehet vagy csak ideig-óráig. Nem is ez a fontos benne. De bármi történik, nem kell majd kétségbeesnem; lesz szakmám és munkalehetőségem. Klic Ágnes
