Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-12 / 293. szám

8 Somogyi Néplap 1987. december 12, szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS T ányérkáján kaviárral töltött tojás, egy sze­let papírvékony lazac, aszpikos marhanyelv, liba­máj: tányérkáján egy kisebb vagyon. Szája szögletében puha, elégedett csecsemő­mosoly, művészi elmélyült- séggel eszik. Nem is étkezés ez, inkább szertartás, rítus, mely — a mozdulatok ki­munkáltságán látszik — je­les alkalmakkor, fizetés­vagy vigasztalást kívánó na­pokon ismétlődik. Igyekszem észrevétlen ma­radni mellette, bár a mindig zsúfolt kis üzletben lehetet­len megadni azt a kis távol­ságot, azt a talán csak arasz­nyi helyet, mely a másik szuverenitásának elismerését jelenti: tálcánk összeér a keskeny állópulton, és amiint karomat emelem, bárhogy igyekszem leszorítani, kö­nyököm hozzáér sötétszürke pellerinjéhez. Szerencsére ez nem zavarja szertartása vég­zésében: mi már a hiány, a zsúfoltság, a bárdolatlan- ság korának gyermekei va­gyunk, megtanultunk arcunk­ba lihegő, húsunkba vájó környezetben egyedül lenni magunkkal. Csúnya, menthetetlenül csúnya. Huszonvalahány évesnek nézem. Orra csontos sasorr, álla hosszú és előre- ugró, így oldalról, szemsa­rokból vizsgálva valóságos karikatúra. Ezen kemény, férfias vonásokkal megveret­ve már menthetetlen sze­gény, de arcbőre is hóka, kopottas, öreges, a vékony húsban, a többrétegű púder­máz alól is előtűnve mélyen ülő, sötétlila pattanások. Csaknem fekete haja bár si­ma, durván erős szálló, sze­möldökének keskeny, erős­vonalú csíkja fölött vagy ujjnyi szélességben vörösen duzzadt, megtépkedett bőr. Fémkeretes szemüvege az evéshez előrehajolva, a sas­orr csontos bütykére csúszott előre, de most akár nem is létezhetne: nem látom, de biztos vagyok benne, hogy szemét lehunyva eszik. A villára vett falatot mielőtt szájába venné, icipicit előre­dugott nyelvével megérinti, aztán a szájpadlásához szo­• A Központi Sajtószolgálat pá­lyázatának I. díjas alkotása tárca kategóriában. i rítja, forgatja,' préselgeti hosszan, hogy ínyén szívód­janak fel a fejedelmi ízek, a fogak nem vesznek részt a táplálkozásban. A zsömle fe­hér, szivacsos belével felitat­ja a sűrű, vajszínű majonéz és a fekete ikrából szivár­gott sötét nedv elegyét,.mint egy spongyából kiszopogatja, és csak aztán kapja be a megtottyant tésztát. Időnként elröstellem ma­gam, hogy ki lesem, belemé­lyedek a magam franciasa­látájába. Nemcsak önfeledt, de illetlen is, meri élvezni az élet — most épp a gaszt­ronómia adta örömeit, ahogy csak a gyermekek merik, konvenciók, gátlások nélkül, a maguk ízlése szerint —, és ez a nagyon is ritka képes­ség vonzóvá teszi, vonzóvá az idegen szemnek is. Ha szép lenne, formás, bájos pofiika, vonzása erősödne, esetleg olyannyira, _ hogy ostoba kalandra, esetleg felsülésre is biztatgatna, ám ezzel el is silányod- na a mindennapi, az ösz­tönvonzalmak szintjére, míg így, hogy csúnya, na­gyon is csúnya szegény, megjelenik egy más, mélyebb s talán drámai minőség: ön­feledt gyermekségében felül- emelkedettség, a silány té­nyek feletti túlnézés, s talán még némi megvetés is van a sikerületlen, tömérdek kín­keservet okozó porhüvely iránt, és ez már nagyság, emberi nagyság! A legerő­sebben vonzó, kötő tulajdon­ság. Ez a húszegynéhány éves, különösen csúnya nő itt, a Kígyó utcai Mézes Mackó­ban, még arasznyira sem tő­lem, százak szeme láttára merészel anyuka kicsit csin­talan, de a világon legszebb kislányává lenni. Különben nem is olyan csúnya. Gondosan fésült sö­tét kontya alatt például a nyaka kecses, bőre bársonyos. És kellemes illata van: tisz­ta, friss, egészséges illat, le- helletnyi virág, talán liliom- édességgel. A keze pedig ki­fejezetten szép: keskeny, nőiesen lágy, de nem eltu- nyult, hanem nagyon is moz­gékony, vibrázó kéz, körme­in, a színtelen lakk alatt sza­bályos fehér félholdacskák- kal. Nagyon is illik rá az a kígyót formázó ezüstgyűrűcs- ke. A meleg tapintású, apá­caszürke lódenpellerin, felet­te patyolatfehér, tört csíko- zású blúznyak, a finomívű ezüstgyűrű, a válogatott fi­nomságok: mint az illata, egyszerűnek látszó, de vég­letekig kifinomult ízlés lengi körül, halk előkelőség, bá­jos-bús dekadencia. Ez a lány világot látott, nyelveket tud, hangszeren is játszik. Kedvencei Mozart és Schu­mann, rajong Beethoven öregkori szonátáiért és per­sze Mahler szimfóniáiért. Gyakran látható a Zeneaka­démia félhomályos, szecesz- sziós termeiben ... Talán csak az arcával bántak el a gonosz apai gének ... miért is ne? A pellerinlepel alatt esetleg pompás, fiatal test feszül: amikor végigvonul testhezálló trikójában a Lu­kács öltözőjétől a medencé­ig, szakértő férfisz írnek tü- zében vonul, királynői tar­tással, ragadozó puhasággal, különösen a középkorú, ta­pasztalt férfiak bolondulnak érte. Ez a lány olyankor, be­zárkózva, nagytitokban, me­zítelenül szokott táncolni ott­hon a nagytükör előtt, nya­ranta öntudatosan napozik fedetlen keblekkel a megfe­lelő helyeken. „Igen”, mondom a dolgok felett kiegyezve magamnak, „ennek így kell lennie”. Las­san odébbnyomom a balom­nak veselkedő bundás asz- szonyságöt, és mintha csak morzsát söpörnék le áTtad- rágömról, a lábára lesek. Va­lódi bőr, csattal díszített to • pánkák, kisterpeszben, kissé csálén, felettük, szinte rájuk omolva vastag, puffadt bo­kák, melyek ... igen, semmi kétség, ormótlan elefántlá­bakban, egymáshoz tapadó combokban, széles hústól rengő lepkeszárny-csípőkben folytatódnak. Számban meg­keseredik a franciasaláta. A csúnya lány közben már a libamájnál tart. Nyilván ez a csúcsa a gyönyörnek. Hir­telen támadt rosszkedvem­ben elfelejtem leplezni pil­lantásaimat: egy morzsányi máj visszapottyan, és még csak nem is a tányérra. Soha életemben nem mo­solyogtam ilyen csúnya nőre ilyen biztatóan. És még csak nem is hazudtam igazán, a mosoly másodperceiben lel­kem egyik eldugott csücské­ben őszintén szerettem őt, ellehetetlenül felnőttségében a kicsit csintalan, de a világ legszebb kislányát. Olyan go­rombán rántottam magam mellé álmaiból az állópult­hoz, hogy nem jutott ideje végiggondolni, akárcsak egy gyors, számítógépszerű igen— nem programmal se a hely­zet mibenlétét, kialakítani valamilyen válaszstratégiát: „köszönöm” mondta az aranykarikás szem a rajta­kapottak őszinteségével, ’’kö­szönöm, hogy szeret egy pi­cit”. Néhány, melankolikus hangulatú, de metsző tárgyi­lagosságát mit sem vesztő pislogás után: „ne rontsa el holmi alakoskodással...” Aztán elsuhan, de egy villa­násnyira visszavág még: „... kérem”. Tányérjába néz, keze tétován moccan, elfor­dul. A helyzet engedte tízfo­kos szögben. M icsoda önimádó gőggel, megsemmisítő pity- tyesztéssel tudnak a széplányok, szépasszonyok visszautasítani! De legharsá­nyabb visszautasításuk sem tud ilyen végleges lenni, ilyen halálbiztosan örök. . Hát igen. Ajaj. Úristen... ezt a sze­gény lányt aztán jól meg­verted. Nemcsak csúnya, de eszes is. Marosi Gyula Csúnya lány a Mézes Mackóban Mert az anyag megmarad, az anyag nem vész el soha, csak átalakul, anyag, te kő, te sár, te föld pora, anyag, te szikla, mész (robbanás, égetés, környezetmérgezés), hiába viszünk bárhova, te újra visszatérsz. Mocskoló, tisztuló anyag, akadémiák térdelnek előtted, kandidálnak, doktorálnak, hiába, mindhiába, te vagy a tárgy, a tárgy tudománya. Anyag, mocsokból tisztaság, maszatos praclid műtermien steril, Győri László Anyag a sebész keze kukásoké a tiedhez képest! Anyag, te legfanulékomyabb lángelménk, csodagyerek, univerziumi sakk bajnoka, csillagokat tologató, önmagad. figurája, szép megnyitás, ravaszdi sánc, a sakk meg a matt! A miatt után újra föláll a király, a huszár, a bástya, a gyalog, minden figura s mit friss játékban ismét kiüt az ellentét, vezérnek belopod. Alakulsz folytonosan: mi leomlik nappal, az éjjel fölépül újra. Mi van (vigaszunk: elved), sose vész el. Most, lám, új háziakat koholsz ki betonból, fémcsapokkal, azért az egész mocskolósdi a gyárkörnyéki porral, azért, hogy helyrezökkent harmóniával nyugtasd a csövezőt, az embert: még van világ, van barlang. A VI. hatvani portrébionnálé ARCOK ÉS SORSOK Szathmári Györgyi: Moholy Nagy László A Hatvani Galéria kezde­ményezésére évek óta ren­deznek tematikus tárlatokat. Ezúttal éppen a VI. portré- bienálét rendezték meg. A tárlat arcokban villantja föl a sorsokat, személyek, réte­gek gondját, örömét, a tár­sadalmi közérzetet, hiszen a művek a hazai táj minden részéből érkeztek, üzenete­ket közölnek művészetről, valóságról, teendőkről. Mi­közben a festők, szobrászok, grafikusok realista köteles­ségét is serkenti egy mélyen értelmezett elkötelezettség jegyében. A hatvani portré- bienálék betöltik ezt az esz­tétikai és erkölcsi feladatot, hozzájárulnak a portré lehe­tőségeinek gyarapodásához, s közben feltárják életünk nap­fényes és árnyékos oldalát, új esztétikummal a jobbítás szándékában. Az 1987-es mérleg elsősor­ban az átlagminőség egye­netlenségét jelzi: nincsenek remekművek, s hiányoznak az érdemtelen, rossz alkotá­sok is. Az értékkiegyenlítő­dés egyrészt örömteli, más­részt figyelmeztető: még ma­gasabbra kell állítani a mér­cét. Példát mutatnak ezúttal is a mesterminőséget elérő idősebb festők, elsősorban Prik János, de nyomában Vecsési Sándor, Bazsonyi Arany, Patay László és a fiatalabbak közül Tenk Já­nos, Máger Ágnes, Tóth Er­nő és Pataky Ferenc is kie­melkedő teljesítményt nyújt az itteni átlaghoz képest. Bér Rudolf, Szalatnyai József, Kolozsvári Grandpierre port- rájá komoly munka, hason­lóan Orosz János alkotásá­hoz. A legjobb portrészobor Kampf 1 József arcmása az ifj. Tímár Józsefről. Kampf 1 műve elmélyült, szellemes alkotás. Győrffy Sándor mél­tó emléket állít a most el­Giczy János: Apám hunyt művésztársnak, Papi Lajosnak. A jó szobrok és érmek sorából említjük meg Szabó Iván, Szabó Gábor, Paulikovics Iván, Pató Róza, Várnagy Ildikó és Egyed Emma műveit. A tárlat összképe színvo­nalban egyenletes, talán ez­úttal kicsit óvatos is. A jö­vőtől a bátrabb kísérletezést várjuk a valósághűség hatá­rain belül. L. M. Két óra Puskin dédunokájánál A Moszkvában élő Grigo- rij Puskin, a nagy költő déd­unokája, s egyben egyetlen közvetlen leszármazottja fér­fiágon. A megjelölt időpontban becsengtek a lakásba. Közép- termetű, feszes tartású, szi­kár férfi nyit ajtót, senki se mondaná, hogy 71 éves. Szí­vélyes, udvarias. — Grigorij Grigorjevics, szerintem ön most sem ha­sonlít híres dédapjára, lehet, hogy fiatal korában jobban hasonlított? — Hol van az már — le­gyint Grigorij Puskin. — Egyébként akkor se hasonlí­tottam. De az apám, Grigo­rij Alekszandrovics némileg emlékeztetett rá. Nem vélet­len, hogy Opekusin szobrász őt hívta modellnek a híres emlékműhöz, amely ma Moszkvában, a Puskin-téren áll. A kicsi, de barátságos dol­gozószobában, amelyet vára­kozásomnak megfelelően Alekszandr Puskinról készí­tett rajzok díszítenek, fölfi­gyelek a családfára, amit maga Grigorij Puskin raj­zolt. 1982-ben a költőnek 238 leszármazottját tartották szá­mon. Különböző országokban élnek, Belgiumban, Angliá­ban, Franciaországban, Svájc­ban, az NSZK-ban, Marok­kóban, az USA-ban, sőt még a Hawaii-szigeteken is. Grigorij Puskin büszke ar­ra, hogy ő az egyetlen egye­nesági leszármazott a férfi­ágon, és félig tréfásan, félig komolyan zúgolódik, •’miért 33 éves Alekszandr fiának még nincsen gyermeke. Igaz, Júliának, a lányának két fia van. — Úgyhogy a női ág már biztosítva van — mondja Puskin —, de szeretném, ha a férfiág is megmaradna. Grigorij Puskin a 30-as években végezte el a mező- gazdasági technikumot, labo­ránsként dolgozott, 1940-ben pedig a Komszomol ajánlása alapján Moszkvába ment, bűnügyi nyomozó lett. Aztán jött a vérzivataros 1941-es év, a hitlerista Németország hitszegő támadása a Szovjet­unió ellen. — A nagyapám részt vett az __orosz—török háborúban 1 877—78-ban, az apám egy ezred parancsnoka volt az orosz—német háborúban 1914 —16-ban, de nekem jutott osztályrészül a legszörnyűbb háború, a nagy honvédő há­ború 1941—45-ben. 1941-ben egy Volokalamszk alatt mű­ködő partizánosztagban fel­derítő voltam. Később a nyu­gati, az ukrán fronton har­coltam. Ott voltam a kurszki kiszögelésben; kétszer sebe­sültem meg. Egyszer, már a Pap Gábor Siratófalnál í. A végtelen tömbjéből pattantál, fényes kvarcszemek csiszolták képed. Átlépted a látóhatár szélét, vélted: jövődnek nincs kerítése. 2. Hamvaid halk szelencében, tested már sehol, sohasem; ezüst-bodzavirágereid az égen szellemed szétterül a világmindenségben ... Párhuzamosok Nézett rám a sápatag csillag, amikor a földre csöppentem; már tudom, hogy még^eín vett észre továbbgurult a Szerkezetben ... — majd találkozunk a végtelenben ... Grigorij Grigorjevics Puskin háború vége felé, így szólt hozzám a hadosztályparancs­nokom: „Puskin, nehogy té­ged megöljenek!” És elkül­dött tiszti tanfolyamra. Had­nagyként fejeztem be a há- ‘borút... A frontról hazatérve Gri­gorij Puskin nyomdában dol­gozott. A Pravda nyomdájá­nak kvalifikált nyomdásza lett. Magas kora és szép nyugdíja ellenére máig is dolgozik — ugyanott. Grigorij Puskin érdekes relikviák tulajdonosa. Köz­tük van egy miniatűr bronz tintatartó, ez Puskin legidő­sebb lányáé, Marija Garun- ké volt, akiről :— mint isme­retes — Lev Tolsztoj Anna Kareninát megmintázta. Fel­hívja a figyelmet egy üve­gezett ingaórára is, amelyet a költő szobrocskája díszít. — Az óra apámtól maradt — magyarázza Grigorij Gri­gorjevics —, neki pedig ak­kor a Carszkoje Szelő liceu- mámaik diákjai ajándékozták, ahol ő is tanult. Grigorij Puskin már sok éve az elmaradhatatlan Pus- kin-ünnepségeknek résztve­vője, amelyeket a költőzseni születésének minden évfor­dulóján megrendeznek. Ba­rátság fűzi Iraklij Andronyi- kovhoz, az ismert Lermon­tov- és Puskin-kutatóhoz s más szovjet irodalmárokhoz. — Melyik az ön kedvenc Puskin-műve? — Mindegyiket szeretem, de ha választani kell, akkor az Anyeginra és a Dubrovsz- kijra szavazok. — S végül: mi az ön hob­bija ? — Őszintén szólva nincs semmilyen hobbim. Az egyet­len, amivel szabadidőmben komolyan foglalkozom, Alek­szandr Szergejevics Puskin. Nyikolaj Niazarov

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents