Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-05 / 287. szám
1987. december 5., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Á nagykövet hitvallása A „királyok traktusán”, azaz az Aleja Ujazdowskien sétálgatok, hogy ne érkezzek túl korán a megbeszélt találkozóra. A La- zenki-parkban megnézem Frydryk Chopin szobrát. Feltűnik, mennyire szimbolikus a szobornak a művész vállára hajló része; mintha szomorúfűz alatt ülne, ugyanakkor az ágak szinte zongorázó ujjakká formálódnak. A környező rózsakertet, a hangversenyek helyszínét nézném tovább, de vár dr. Biczó György, hazánk varsói nagykövete. Tíz óra. A titkárnő azzal fogad, hogy várnom kell. Küldöttségek jönnek-mennek, s olyan helyzet adódott, hogy a nagykövet nem térhetett ki a beszélgetés elől. A húsz percnyi idő meggyőzött, hogy a követségen a nyugalom csak látszólagos. Minden dolgozó előzetes ütemezés és szigorú rend szerint végzi a munkáját. Már-már restellke- dek, hogy akadályozom a feladatok végrehajtását, amikor feltárul a dolgozószoba ajtaja és a váratlanul érkezett delegáció tagjai átvonulnak máshová tárgyalni. — így megy ez nap nap után — jellemzi a helyzetet Biczó György. — Ez az időszak mindig forgalmas. Nemcsak azént, mert a Varsói ősz rendezvényeire mindig érkeznek magyar meghívottak. Velük elsősorban a Magyar Kulturális Intézet foglalkozik. Az viszont hosszú idő óta élő tapasztalat, hogy az év vége előtt rendre fokozódik a kölcsönös érdeklődés az élet szinte minden területén. Néha van olyan munkanapunk, hogy hat delegációval kell foglalkoznunk. Ezek a hetek pensze más szempontból is érdekesek. Bizonyára hallott arról, hogy a lengyel szejm most tárgyalt a reformok bevezetéséről. A változások kapujában mindig élémkebb az érdeklődés a máshol felhalmozódott tapasztalatok iránt. Szívesen tájékoztatunk bárkit annak előre bocsátásával, hogy az út csak helyi sajátosságok figyelembevételével járható. Biczó György kardigánban fogadott, .s a diplomata udvariasságával kért- elnézést ezért. De mindjárt történetbe kezdett arról, hogy mennyire előnyös a Japánban használt fehér kesztyű. Azután időben és térben messzire kerülünk a nagykövet dolgozószobájától. A két világháború közötti Kaposvárra, ahol Biczó György szülei napszámos munkából éltek. Az apa utat kövezni járt, meg parkot söpörni, amikor éppen volt munka. A gyerek még a régi Kanizsai utcában született, de a család hamarosan Szentjakabra költözött. A kisfiú ott kezdte meg elemi iskolai tanulmányait Varga Alajos mester úr keze alatt. Az elsőtől a hatodikig együtt volt minden osztály kisdiákja. A hatodik év végén merült föl a kérdés: hogyan tovább? A család úgy döntött, hogy a fiú polgári iskolában folytassa tanulmá-, nyait. Tizenhat éves volt, amikor szembe kellett néznie a jövővel. Nem a legköny- nyebb időszakban, hiszen 1942-t írtak akkor. Budapestre került a szövőipari szakiskolába. Hogy a tanulás anyagi feltételeit megteremtsék, az apa házmesterséget vállalt annál a családnál, ahová az édesanya mosni járt. — Szentjakabon, az utcánk végén dolgozott egy takács — emlékezik Biczó György. — Sokszor megfordultam a műhelyében. Igazából a térítőkét csodáltam, milyen változatosak és szépek. A mester nem sajnálta az időt, amíg vele beszélgettem. Megtetszett a szakma. Arról sem feledkezhetek meg, hogy nagymamám még meg tudta fonni rokkán a fonalat... E gyerekkori élmények is közrejátszottak abban, hogy a szövőiparban kezdte meg tanulmányait. A Magyar Kender nevű cégnek, ahol a gyakorlati ismerteket szerezték, volt Szegeden is egy gyára, s 1943 nyarától egy-egy hónapra járt dolgozni. — Ha már itt, Varsóban beszélgetünk, meg kell említenem, hogy tizenkilenc éves koromban találkoztam menekült lengyelekkel. Persze túlzás lenne ebben valamiféle meghatározottságot látni — mondja mosolyogva —, de ez az emlék egyre fontosabb lett. Gondolja csak meg, 1989 szeptemberében ötven éve lesz annak, hogy lengyel katonák, polgárok és gyerekek Magyarországra jöttek. Kötelességünk az erről szóló dokumentumok, emlékezések összegyűjtése! Erre intenek személyes élményeim is. Édesapám 1945 tavaszán a földosztó bizottság elnöke volt. Konyhánkban üléseztek, készítették a terveket, beszámolókat. A mérések eredményét egy lengyel menekült mérnök vezette a kataszteri térképekre. A Magyar Kender szegedi gyára 1945 nyarától munkásként várta. Rövidesen technikusi beosztást kapott, s attól kezdve végigjárta az üzemi beosztások fokozatait. Megint csak a történelmi időt kell említeni. — Bekapcsolódtam az ifjúsági mozgalomba. Gyárunknak a negyvenes évek második felében jó kultúrcsoportja volt, nem maradhattam ki belőle. Talán csodálkozik azon, hogy verseket mondtam, színdarabokban léptem fel. Az idegen gyermek cíművel — nagy siker volt — még Budapestre is meghívtak bennünket. Emellett szerveztük a fiataldk továbbképzését. Emlékszem az iskolák államosítására. Vállaltuk, hogy a tanítás zavartalansága érdekében rendbehozunk egy épületet. A gyári csapatban futballoztam, a hatos mez volt az envém Nem mutatom meg, de elhiheti, a mécsesek nyomát még most is őrzöm. 1985-ben összehívták a hajdani csapat tagjait, de már csak a beöltözés „ment”, a labdát nem kergettük. Negyven évvel ezelőtt az egyik nyáni kupáért ötven forintot kaptunk. Felajánlottuk a pálya téglakerítésének építéséhez. Most is őrzőik egy téglát... Dokumentumok bizonyítják, hogy milyen nehezek voltak azok az évek Szegeden. Aki munkát keresett, csak távolabb találhatott. A város lakosságának lélekszáma kilenc- venezerre csőikként. Nehéz volt Biczó György munkája, amikor a SZÍT javaslatára az ipari osztályra került. Mégis volt valami belső tűz, ami a nehéz órákban mindig segített. Emellett tagadhatatlanul élt és munkált benne a naivitás is. A szemináriumi előadások anyagát szó szerint fogadták: az emberek jók lesznek, megszűnik majd a rendőrség funkciója. Bíztak a közösség nevelő erejében. A valóság ugyan más volt, de azzal alig foglalkoztak. Fontosabb volt a hit abban, hogy minden megváltozik, átalakul, hogy holnapra, holnap- utánra megforgatható a világ. Az emberek és a világ azonban valahogyan ellenálltak. Főleg az ötvenes évek első harmada vált nehezen érthetővé még a gyárigazgató számára is. Biczó Györgyöt 1954 szeptemberében hároméves párti'Skolára küldték Budapestre. Két év múlva ott élte át az ellenforradalmat. November elején jutott vissza Szegedre. Természetesen részt vett az élet újjászervezésében. Több funkciója volt: plakátragasztó, szónok, ideológiai cikkíró. A gyárba hívták, hogy újra indítsa a termelést, de közben megválasztották Szeged tanácselnök-helyettesének. A délelőtt mindig a gyárban telt el, a délután pedig tanácsi munkával. Vitatkozott a sztrájkszervezőkkel, a munkástanácsokkal. A kettős funkciót azonban egyre nehezebben teljesítette. Ügy döntött, hogy 1957 tavaszától csak a gyárigazgatói feladatot vállalja. Ám a sors újra közbeszólt. 1957 végén megválasztották Szeged tanácselnökévé. Tizenhét évig dolgozott azon a poszton. — Az igények mindig nagyobbak voltak, mint a lehetőségek. Már akkor is a lakás volt a legnagyobb gondunk. A kormányhoz fordultam, hogy egy laktanyát alakíthassunk át. Később több ezer lakást építettünk, de a nehézségek mégsem oldódtak meg, mert egyre több munkahelyet telepítettünk. Szegeden nagy nyüzsgés indult meg. Több sportlétesítményt akartunk. 1959-től a szabadtéri játékok felújítása volt a nagy tett, a hagyományt minden áron folytatni akartuk. Nagy nekilendüléssel kezdtük a munkát. A tér vasvázaihoz a hídroncsokat használtuk fel. Munka közben érkeztek a hírek, hogy Biczó Györgyre máshol is számítanak. 1974-ben kapott megbízást a bukaresti magyar nagykövetség vezetésére. — Képzelheti, hogy mennyire megváltozott az életünk — szól közbe Etuka asz- szony. — Amikor 1949 augusztusában összeházasodtunk, mindketten a „fényes szelek” lázában dolgoztunk, olykor szabályokat, beidegződéseket félredobva. A diplomáciában viszont nagyon szigorú előírások vannak. Nem mindegy, hogy egy nagykövet felesége milyen ruhában jelenik meg. A külügyminisztérium rendszeresen elvárta, hogy a magas rangú vendégek fogadására menjünk ki a repülőtérre, s mindig mondták: nagyestélyiben vagy széles karimájú kalapban, könyökkesztyűben jelenjek meg. Egyszer kellemetlen helyzetbe kerültem, amikor egy opera előadásra kiskosztümöt kértek, az utána tartott fogadásra viszont nagyestélyit. Később világosítottak fel, hogy az előadást ott lehet hagyni, s így marad idő az átöltözésre. Szomszédos baráti országba kerültem, ahol feszes, fegyelmezett munkát kívánt a felelős beosztás. Azon munkálkodtak, hogy jobban megértsék egymást, közelebb kerüljünk a helyiekhez. Biczó Györgyöt négy évi szolgálat után kinevezték a Külügyminisztérium személyzeti főnökévé. A beosztás sok utazással járt. Ez is hozzásegítette, hogy alaposabb ismereteket szerezzen a diplomáciai szolgálatról. Aligha gondolná az olvasó, hogy Ausztráliában vagy Indonéziában egy idő után milyen gyötrő a bezártság érzete. Ott ahol néhány személyes kolónia képviseli az érdekeinket, s ahol csak a rádió, a késve érkező újság jelenti az éltető erőt... Biczó György diplomáciai szolgálatában 1983 végén Varsó következett. Tisztában volt a nagyköveti kinevezés jelentőségével. Gondolhatunk az évszázados magyar—lengyel barátságra, és arra is, hogy a kapcsolat ápolását napjainkban ugyancsak fontosnak érzik, tudják Varsóban. A Henryk Jablonski államelnöknek átnyújtott megbízólevél a feladatok súlyát is hordta; a lengyel—magyar- baráti társaságokkal való szoros együttműködést, a magyar emlékek feltérképezését, gyűjtését, és sok egyéb napi teendőt. A nagykövet fényképet mutat a Podkowa Lesna-i koszorúzásról. Ott a németek megöltek nyolc magyar katonát, akik lengyel bajtársaiktól kaptak emlékművet. Aztán fogadásokról, megbeszélésekről került elő sok-sok felvétel. Mindegyik jelzi a feszült figyelmet, ami nélkül aligha lehet bárki sikeres diplomata. — Van-e nagykövetnek hitvallása? — Igen. Képviselje az otthoni érdekeket, minden téren segítse elő a kibontakozást. A kapcsolatok sokszínűségét kell fokoznia. Munkánkban nincs két egyforma nap. Minden változásra fel kell készülnünk. 1984 tavaszán, varsói utazása előtt levelet kapott a somogyiak baráti körétől, melyben közölték: örömmel látnák tagjaik között. Bár Kaposváron csak fél emberöltőt töltött, a gesztust szívesen fogadta, mert azt vallja: az ember soha sem szakadhat el szülőföldjétől. Laczké András
