Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-05 / 287. szám
Somogyi Néplap 1987. december 5., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Kovács Margit emléke őrizte Jascik tanítását Kovács Margit formavilágában. Később érdeklődése a kerámia felé fordult. Először a budapesti iparművészeti iskolában, majd 1926—28-ig Bécsben a Wiene Werkstätte egyik tagjánál, Hertha Buchernél sajátította el a mesterséget. 1928—29-ben Münchenben képezte tovább magát. Főleg vallásos kompozíciókat mintázott. 1932- ben Koppenhágában, 1933- ban Sevresben járt tanulmányúton. 1928-ban itthon a a Tamás galériában mutatta be először munkáit. A magyar művészeti élet sikeres résztvevője volt haláláig. Pályája gyorsan ívelt felfelé, a harmincas évektől kezdve már az élvonalba tartozott. Külföldi útjának művészi tapasztalataiból, saját élményeiből és a magyar népművészetből egyéni formanyelvet alakított ki magának, mely a múló évtizedek sarán többször változott ugyan, de mindig jellegzetesen Kovács Margit-i maradt. Üdebájú Madonnái, a középkori és a bizánci mozaikokat idéző nyúlánk, esendő szentjei, magyaros zsánerfigurái a teremtés örömét, egy árnyaltan gazdag kedélyvilág magával ragadó erejét árasztják magukból a felfokozott lüktetésű érzelmek egész skáláján (Zsömleleány 1933—34, Kisinas 1934, Kuglófmadonna 1938, Pólyá- zó Madonna 1942, Salome 1943—44). A felszabadulás után művészete kiteljesedett, stílusa beérett, a kerámia minden ágában kiemelkedő értékeket hozott létre. Munkásságában a figurális elem játszotta a főszerepet. Technikai, ábrázolásbeli nehézségeket nem ismert. Bőségben sorjázó művei hazai és külföldi elismerést, hírnevet, magas kitüntetést hoztak számára, de élete utolsó évtizedeiben a hazai avantgar- de előretörése idején méltatlan mellőzést is. Mégis tovább folytatta megkezdett útját, meg tudott újulni öregségében is. Ekkor váltak művei expressziv módon sűrített, kerámiába álmodott mesévé, fiatalságának nagyméretű kompozícióit folytatva (Piac 1961, Almát vegyenek, halat tessék, Nagy család 1962, öregek csöndes lakomája 1969— 70). Legtöbb művének tárgya a falusi élet, ahol a művész gyermekségét töltötte. Ilyen emléket idéz a többször megmintázott Piac, de figuráinak javarésze is, mint a Halászasszonyok, vagy az 1952-es Kenyérszegő, a hazai és az európai kerámia egyik csúcsteljesítménye. Az 1958— 60-ban készült Siratóasszonyokban a szeretteiket a háborúból hazaváró asszonyok apotheózisa. Első nagyméretű figurája, a Szoptató 1948-ban készült, melyet évek során számos társa követett. (Fonó 1953, Párkák 1958.) Az utóbbi jól mutatja, hogyan idézi a görög mitológia alakjait magyar földre. Nagyméretű figuráiban a szobrászi formálás, a különféle lelkiállapotok rögzítésével egyesül. Az emberi érzések széles skáláján játszott a családi élet megelevenítésében is. Különös érzékenységgel mintázta meg élete második felében az öreg, beteg, fáradt szegényembereket, (öreg csősz 1958, Nefelejtskéksze- mű koldusasszony 1970, Vasárnap . 1973.). Sajátmagát ábrázolta idős- édesanyját átölelve Melyik immár az az anya és melyik a gyermek című kettős figuráján. 1977 június 4-én halt meg súlyos betegségben. Műveiben az élet nagy kérdéseire korszerű, maradandó, európai rangú választ adott. Brestyánszky Ilona Szentendrének, a múzeumok városának, s egyben Magyarország leglátogatottabb múzeuma az egykori Vastagh-ház, mely otthont adott a legeredetibb magyar keramikus, szobrász Kovács Margit világhírű alkotásainak. Kevés művész él annyira műveiben — önmagát adva minden alkotásában, bármilyen kicsi szobor, vagy edény legyen is az —, mint ez a sokat szenvedett, nagyszerű ember, akinek minden öröme, hite, csalódása, szenvedése alkotássá változott, akinek teremtő képzeletét mindig követni tudta a keze. Az agyag, mestersége címere nem csupán alapanyag volt számára, hanem az egyetlen kifejezési lehetőség, amely átlényegültén adta vissza keze melegét, emberi lényének fényét, megkapó, üde, tiszta báját. Művészete korszakot jelöl a magyar kerámia történetében. Világa egységes hatású, nagyerejű, egyéni hangú, sajátosan hazai talajban gyökerező, ugyanakkor modern és európai. 1902 november 30-án született Győrött. Művészeti tanulmányait grafikusként 1924-ben Jascik Álmos magániskolájában kezdte meg Budapesten. A lágyan hullámzó, kissé szecessziós hangvételű díszítés haláláig Képtől a szóig A ,,négyszögletes szemű ’ nemzedék Az alsó tagozatos gyermekek polcain tornyosuló könyvek közül a képregények a legforgatottabbak, s a gyerekszobában a tévé a legfőbb kultúrahordozó. Mint valami képanyagdaráló — könnyen fogyasztható lát- ványfasírttal látja el az élményekre szomjas, kíváncsi gyerektekinteteket. Nem is ez a baj: sokkal inkább az, hogy a képernyőn megjelenő világ számukra nehezen, alig-alig fordítható le a tar- tósabb információ, a gondolkodás és írás nyelvére. Egyszerűen nem tudják feldolgozni a rájuk zúduló kép- özönt, nincsenek erre beállítódva, felkészítve. Az iskolában sem. Két nyelv rögzül a hét- tízéves fejekben, melyek párhuzamosan futnak egymás mellett: a képi-vizuális és a fogalmi-írásbeli megnyilatkozásé. A kép és a szó mind távolabb kerül egymástól. Ismerjük meg az oktatás erőfeszítéseit ezen a téren: Zsolriay József olvasástanítási módszere éppen azért lehetne korszerű, mert ezt a két. információhordozót akarja összekötni. Csakhogy a tankönyvek vérszegény, halvány rajzolatú, fantáziátlan ábrái aligha ragadják meg a gyerekek képzeletét. Nem versenghetnek a tévé képernyőjén megjelenő tárgyi világgal. Pedig a befogadás igénye óriási. Nem véletlenül kedvenc műsora a tizenéves korosztálynak a reklám. A tárgy, az áru bemutatása, a jellemző vonások, használati utasítások tágítják a kis nézők ismereteit. A különböző reklámszövegek, versikék mondókáiban is megjelennek, belerögzülnek agyukba, emlékezetükbe a néha szellemesen megkomponált szö- vegek-zenék. Színes mozaikkockákként kavarog a sok töredékes részlet, ám amikor megkíséreljük összeállítani, értelmezni a tévében látottakat, bizony kudarcot vallunk. A nyelvi-fogalmi közvetítés nincs ínyére gyermekeinknek. Nincs, mert fárasztó — ellentétben a képi „fogyasztás” kellemes érzületével, írni, gondolkodni, küszködni a helyesírás rejtett buktatóival, s a végén, amikor erőfeszítések nyomán megszületik a kis dolgozat: a mesesorozatról, a nyári, kalandokról, a kirándulásokról, a nyaralásról, ükkor a szülő „belejavít” a szövegbe, aláhúzza a hibákat. íme tapasztalja gyermekünk, ezeknek a szülőknek semmi sem elég. Kezd megszilárdulni benne az írás és az olvasás undora, a mesék és történetek fellapozatlanul porosodnak a polcokon. Mintha a könyv is átalakulna egy sajátos képalbummá, . telehintve fölösleges írásjeleikkel. A „négyszögletes szemű” nemzedék — már több generációval — képviselteti magát nálunk is. Nehéz mit kezdeni velük. Nehéz egy régi kultúramodellben felnőtt szülőgenerációnak átállni, vagy egyáltalán megérteni: miért kényszer az gyermekeinknek, ami neki élvezetet okozott? Csak azt látja: a képernyő vonzásával nem versenghet semmi. Félreértés ne essék: nem a tévé ellen beszélek. Csupán arra figyelmeztetnék, a képi és a vizuális nyelv lassan elnyomja, degradálja, félreszorítja az írást-gondol- kodást. S ennek eltárgyiasult formáját, a könyvet. Mit tehetünk? Próbálkozzunk a fordítottjával! A látott mesét, történetet, természettudományos vagy történelmi epizódot meséltessük el a gyerekkel! Ragadjunk ki a képernyő áradatából egy-egy, a tizenévesek érdeklődéséhez közelálló mozzanatot, jelenséget, bármit, ami fantáziájukat megragadta, és beszélgessünk el róla! Vegyük elő azt a könyvet, amiben olvashatunk is a képernyőn látottakról! Erősítsük meg abennünk bizonytalankodó érzést: a könyvek a tartós, mindig előszedhető ismeretek tárházai! Tehát: érdemes olvasni. A mostani első számú képernyőkedvenc, Willy Fogg és díszes állatsereglete, Verne nagyszerű regényéből vált tévésorozattá. Vajon hányán ismerik a tizenévesék közül az író nevét? Regényeit, amelyek sajnos kezdenék kimenni a divatból? De talán akad majd egy-két kisfiú és kislány, aki otthoni biztatásra kiveszi a könyvtárból a Nyolcvan nap alatt a Föld körült, s felfedezi a kép mögött az írást, a sorok mögött a saját meglóduló fantáziáját, melyet nem korlátoz a képernyőn adagolt, előregyártott látvány. Az ő Willy Foggja más lesz, mint a spanyol rajzfilmé, saját, elvehetetlen olvasmányélményévé válik. Ennék a fordított — s eléggé kitaposat- lan — útnalk a bejárása nemcsak feladatunk, kötelességünk. Hogy eljussunk a képtől az értelmes szóig! Nyolcvan, vagy még kevesebb nap alatt. Péntek Imre Hámor Vilmos Nicsak, egy télapó! Bertók László Utolsó simítások A közel egy mázsa kő, ami egyébként csont, hús, zsír, idegek, meg csillan, meg zuhan: félig készlmű az is. Meztelenül sétálgatsz az utcán, de nem tudod. Kiadod, elárulod, mielőtt megvalósul, tehát sohase készül el. Csak a sebessége fokozódik, csak a félelem, hogy becsapnak. S minthogy becsapnak, pillanatonként elvégzed az utolsó simításokat. ítélkezel. Könyörtelenebbül, mint a gravitáció. Ártatlanul, mint :a kizökkent — Ott, az utca végén, balra! — Tudjuk mi, hol van az az utca, ha egyáltalán ott lakik. — Miért hazudtam volna? — Most mi kérdezünk. Miért nincs magánál a személyi igazolványa? — Csak most nincs itt. Ehhez az öltözékhez minek? így nem hasonlítok az igazolványképhez. — Mennyit ivott? — öt fröccsöt fizettem, de mások is raktak elém ... No, ez az a ház! A városszéli utcácskában esemény volt a fékező rendőrautó. Járókelők fordultak vissza, függönyök húzódtak félre; kiért jöttek, kit hoztak ... ? Az autóból kilépő Télapó és két kísérője mögött becsapódó kapu indulásra késztette az ácsingózókat, s hamarost visszalibbentek a függönyök is. A szűk albérleti szobában aligfény honolt. A Télapó átadta az igazolványát. — Az igazolványában az áll, hogy nőtlen — mondta az egyik rendőr. — Az vagyok — válaszolta Péteri Róbert. — Emitt meg az áll, hogy van egy gyereke. — Van. — És hol a gyerek? — Nem tudom. — Ilyen állapotban nem is csodálom — mondta a másik rendőr. — Az anyjánál van, valahol ... Nevemre vettem, fizetem a gyerektartást... Mégse láthatom az Irén szülei miatt... Mert nem vettem feleségül a lányukat... De a gyerek az enyém!... — Mikor látta utoljára a gyerekét? — Jó kérdés. — Ne helyeseljen, hanem válaszoljon! — Még nem láttam. A kórházban sem mutatták meg. — Az ágyra hajított köpönyegre mutatott. — Ez a maskara sem segített, pedig olyan jól kigondoltam az egészét. Telefonon ajánlkoztam az óvónőnél: lennék Télapó. Megörültek. Munka után beöltöztem, vettem ötvenkilenc kiscsokit meg egy nagyot. Bele a puttonyba, irány az óvoda... Már nagyon vártak... * * * — Már nagyon vártuk — mondja az óvónő. — A gyerekek olyan izgalomban vannak! — Sokan voltak a boltban ... Üres puttonnyal milyen egy Télapó? — Nem kellett volna költ- ségeskednie, mi már elkészítettük a szülői munka- közösség ajándékát. — Ennyit én is megengedhetek magamnak. — Tulajdoniképpen ki maga? — Fontos az? Télapó vagyok. Ha úgy tetszik, társadalmi munkában. — Akkor talán mehetnénk is ... A gyerekek már ... A Télapót énekszó fogadja. Öregesen helyet foglal a gyerekek gyűrűjében, hallgatja műsorukat. Tekintget erre, nézelődik arra, izzadt homloka mögött kérdőjelek: melyik lehet? Tán az a tejfölös fejű? Vagy az a kis szemüveges ? A műsor után kezébe nyomják a listát; sorra szólítja magához a gyerekeket, adja nekik a csomagot és a csokit. Fogytán a csomag, fogytán a csoki, kezében remeg a lista ... Puttonya mélyén már csak a nagy csoki árválkodik. A listán nincs több név. — Ez a négyes óvoda? — fordul az óvónőhöz. — Igen, ez. — És Péteri Robika? — Ma nem jött óvodába. Talán beteg, megfázhatott... Rohanna, menekülne, de magán érzi az apróságok szeppent tekintetét, ezért lassan görnyedten, apró léptekkel ér az ajtóhoz, visszafordul, visszainteget. Az utcán szeméből köny- nyet kér a csípős szél, de nem is igen kell kérnie, jönnek azok anélkül is. Szemét törli, hogy lássa a lakótelep toronyházait. Itt lakhatnak valamelyikben . .. Talán abban. Vagy arrafelé valahol? Kérdezősködni? Ki ismeri itt a másikat? Az óvónő talán... De visszamenni? Magyarázkodni ? Keseredetten tapossa a havat; bolyong a házak között. Innen is, onnan is kiabálják, nicsak, egy Télapó! Már-már menekül; kiskocsma elé áll. Fröccsöt kér. Még egyet. Még egyet... * * * — A többit már tudják — mondta, és próbálta szárazra törölni a szemét. A csend az aligfénnyel diskurált. A két rendőr egymásra nézett, majd az idősebb az ajtó felé biccentett. — Próbáljon aludni — mondta a másik, és a kezét a kilincsre tette. — Várjanak! — szólt hirtelen Péteri Róbert, majd a puttony mélyéből előhalászta a nagy csokit. — A gyerekének ... Van, ugye?... Adja neki! A fiatal rendőr tétován pillantott a társára, de amaz csöpp nemet intett és a kilincsre nézett. — Mondhatná, hogy találkozott a ... Péteri Róbert magára maradt. Kezében a csokoládé; görcsösen belemarkolt.
