Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-31 / 308. szám

1987. december 31., csütörtök Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Ábrahám Rafael grafikája Deák Mór VIGYÁZZ Tizenhal- vonóval A Liszt Ferenc Kamarazenekar sikerei A Liszt Ferenc Kamarazenekar a íertődi Haydn-emlékünnep­Semmiben úszó fénybubo­rék a kormányállás az éj­szakában. — Volt, valami? — kérdez­te. — Mi lett volna? — mo­rogta a másik. Majd most Lesz, gondolta, amikor egyedül maradt. Majd most lesz. Apja szeme a keserűség ikertallérja. Állj hát a saját lábadra, fizette ki a fiát, én nem segítelek. De apám, esett kétségbe, nincs de apám!, és az egyetlen em­ber, akinek elmondhatta vol­na, nem hallgatta meg. A ballagást próbáltuk, apám, és a Himnuszt föltették a le­mezjátszóra, vigyázzba vág­tam magam. Az igazgató rámordított: ez csak próba, maga álmagyar, ennyi a ma­ga magyarsága, mi? Kimen­tem, mondta volna, ha apja kíváncsi rá, kimentem, és jött utánam az egész osz­tály. Igenóm, de téged kirúg­ták, morogta magának az egyetlen lehetséges választ, s hirtelen rádöbbent, hogy apja fejével gondolkodik. Rágyújtott, bekapcsolta a hatalmas rádiót. Körbejárta a kitűzőket, csöndes volt a hajó. Majd nem lesz az, vigyorgott, ahogy összecso­magolt bőröndjére gondolt. Nézze, mondta a férfi, megcsinálhatja a szerencsé­jét. Maga beszél angolul és jó tengerész. Nekem ennyi elég. Mikor lesz őrségben? A tíz-kettes az enyém, felelte, s kicsit elszorult a szíve: hi­szen ezzel igent mondott. Akkor váltás után várom' a hajómon, nyújtott kezet a férfi. Rendben? „Kossuth rádió, Budapest. Huszonhárom óra tizennyolc perc.” A hang elúszott, mire sikerült újra befognia, ope­raáriákat közvetítettek. „Ha­zám, hazám, te mindenem...” Fölállt, ki bámult az éjsza­kába, Az egyik árbocrúdról pislogott rá a hoLd. „Nézd, mekkora a hold, apa!" „Aludjál. Csicsika.” Inkább hozzád bújok, jó? Soha nem értette, miért van a kulcscsontján az a bemé­lyedés. Akkor jött rá — a gyerek feje pontosan odail­lett. „Szia.” „Szia" — a fele­sége lesütötte a szemét. — „Van valakim", mondta. „Arany mezők, ezüst fo­lyók ...” összecsomagolt mindent, mint ahogy ma is. Meddig lehet visszavonulni ? A kávé. amit a séf ter­moszban odakészített, forró volt, szürcsögnie kellett. Hát neked semmi se sikerül, mondta lemondóan az apja, amikor visszaköltözött hozzá. Feje csontékszerként nyugo­dott a párnán. Rák, nézett félre az orvos, egy-két hó­napja van. Mert élhetetlen vagy, könyökölt föl az apja, s mintha köpött volna: sem- mirevaló! Ez sikerül, apám. Ez most sikerül. Elintézhetjük, ‘ vont vállat a szekund. Indok? Nincs in­dok, felelte, csak kérem, hogy turnuspihenőkön is hajóz­hassak. Mért nem akar ha­zamenni? — firtatta az első tiszt. Baj van? Csikorinak hívnak, válaszolta. Tudom, bólintott a másik. Álmában állandóan csikorgatja a fo­gát. Hát ezért, mondta, s a szekund tudta, vége a beszél­getésnek. „Nem leszek itthon szil­veszterkor.” A felesége már akkor sem szólt semmit. „Hol leszel, apa?” Talán Szibériá­ban. „Latakiában. De ha be­kapcsolod a rádiót, s éneke­led a Himnuszt, akkor éne­kelhetjük együtt, ahogy szoktuk.” „Hogyhogy?” — csimpaszkodott a nyakába a lánya. Mert hallgatni fogom én is, és én is énekelem majd. „A Kossuth jó lesz, apa?” „Jó. Az nagyon jó tesz.” Megcsikordul a foga, úgy néz körül, mint aki álmából riad'. Most döbben rá, hogy a felesége és a lánya talán nem magukban szilveszte­reznek. Énekelt vajon, szo­rult ökölbe a keze, 'hiszen elfelejtette megkérdezni, az utolsó találkozásnál, s hirte­len mindennél fontosabb lenne számára a válasz: éne­kelt? Nem maga mondta’, hogy álljak vigyázzba, ha a Him­nuszt hallom? Nem maga mondta?! Nem arra tanított?! Apja legyintett. Régen volt, fiam. Mi volt régen?! És maga?! Maga mért énekli még mindig?! Hagyjuk, mondta fáradtan az apja. Nem hittem, hogy mégegy- szer kirúghatnak ezért. Ak­kor mért bántott?! Mért ke­rült évekig?! Én magamat kerültem fiam. Magamat. „Kossuth rádió, Budapest. Éjfél van, híreket mondunk.” Éjfél, a kísértetek órája, ro­pogtatja meg a szavakat, pe­dig csak emlékek kísérthet­nek — menekülni minek? Valamivel több, mint két óra, és új életet kezdek — a félelem és diadalmámor egyszerre önti el —, elég volt, még van egy nagy dobásom, látja magát, amint egyre följebb és följebb kapaszko­dik, mintha kötélmászás len­ne csak az egész, hisz ab­ban jó volt mindig!, gyerek, hűti le aztán magát, hát még mindig gyerek vagyok...? csóválja tétován a fejét, s amikor fölhangzik a műsort záró Himnusz, önkéntelenül vigyázzba merevedik, s mi­közben a szemével keresi a hajót, ahol várni fogják, el­ered a könnye, hiába csikor­gatja a fogát, s már tudja, erőtlenül tiltakozik ugyan, de tudja, hogy képtelen rá, s őrségváltás után lemegy és kipakol. A hatvanas évek elején, a legkedvezőtlenebb időszak­ban határozta el néhány ze- neakadémista fiatal, hogy vonós kamarazenekart ala­kít; nem utolsó sorban az I Musici di Roma együttes mintájára, amely 1958-ban vendégszerepeit először ha­zánkban. Szokatlanul élénk, pezsgő zenei kibontakozás, a közel­múlt normáit részben meg­kérdőjelező szellemi maga­tartás jelent meg ugyanis az ötvenes-hatvanas évek for­dulóján a magyar muzsikus­társadalom köreiben. Mint Breuer János írta: „az or­szág politikai, társadalmi éle­tével párhuzamosan konszo­lidálódott a zenekultúra is”. Erre a konszolidálódásra ter­mészetesen a legélénkebben éppen a fiatal muzsikusok reagáltak, a háború utánli el­ső generáció. Mert az a kamarazenekari stílus, amelyet az olaszok hoztak el hozzánk, szinte viharként söpört végig az évek óta állóvízszerű mozdu­latlanságba merevedett ze­nei normák fölött. Az „így is lehet? — így is lehet!” kér­dés-felelet érthető módon fő­ként az ifjú vonósokat fog­lalkoztatta. Nem volt hege­dű- és csellóóra, kamaraze­ne-óra, zenekari próba, ahol ez nem került szóba. És itt volt a Viivaldi-kérdés; egyál­talában — az olasz barokk, amely revelációként hatott, ahogy a rómaiak keze alatt megszólalt. Ki ez a muzsi­kus, akiről eddig azt hittük, ismerjük őt? — kérdezték a fiatalok. Miféle színpompa, expresszív hatás, mediterrán derű és költészet áramlik eb­ből a muzsikából, melyre ed­dig szinte múzeumi tárgy­ként tekintettünk ...? Efféle gondolatok s főként emóciók vezették azokat az ifjú muzsikusokat is, akik az akkoriban gombamódra sza­Sötét, borús decemberi éj. Keményre fagyott, frissen hullott hó teszi egyenletessé, egyformává a házakat, kerte­ket, az utcákon szabadon kó­borló szél jégkristályokat ra­gad magával céltalan útjaira. Aztán egy pillanatra előbuk­kan földünk hűséges kísérő­jének kerek, sárga arca, fény önti el a tájat; a hólepel könnyedén veri vissza az éj­szaka ellen intézett erőtlen támadást, és a fekete hideg zavartalanul uralhatja tovább a terepet. A konyhakertbe félig be­ékelt masszív, fából ácsolt épületből apró zajok szűrőd­nek ki. Ijedt, izgatott han­gok egymást keresztezve, meghallgatás nélkül száll­porodó, rövidebb-hosszabb életű alkalmi kamara-együt­tesekbe tömörültek, s temp­lomokban, művelődési házak­ban kerestek szereplési lehe­tőséget. Ilyen együttes volt a Budapesti Bach Zenekar és a Budai Barokk Kamaraze­nekar. Nagyrészt e két ama­tőr társulatból alakult 1962 őszén a Liszt Ferenc Zene- művészeti Főiskola Kamara- zenekara,. a későbbi Liszt Fe­renc Kamarazenekar, amely 1963 márciusában adta első hangversenyét a Zeneakadé­mia nagytermében, Sándor Frigyes vezényletével. Sándor tanár úr, a főisko­la kamarazene-tanára sze­mélyében a legkitűnőbb ha­zai pedagógust nyerték meg a fiatalok, amikor felkérték őt az együttes művészeti ve­zetésére. A barokk és a klasz- szicizmus nagytudású szak­értője, a mélyen humanista mester, aki egykor maga is kitűnő hegedűs volt, megsej­tette a fiatalok lelkesedésé- oeni, a jó, a nemes zenéért való áldozatvállalásukban a lehetőséget, amely a későb­bi években felvirágoztathat­ja a magyar kamarazenekari kultúrát. Mert az 1963 tava­szát, a bemutatkozó koncer­tet követő hosszú időszak nem kevés áldozatot követelt a muzsikáló közösség min­den tagjától. Áldozatot eleinte elsősor­ban persze szabadidejüket illetően. Mert főiskolás éveik alatt a kora reggeli próbák, nem ritkán pedig a vasárnap délutániak, és a szaporodó koncertek alaposan igénybe vették őket. Nem változott mindez tanulmányaik befe­jezése után sem, amikor már mindegyikük valamelyik fő­városi nagyzenekar tagja volt, ahonnan egyre gyakrab­ban kellett elkéredzkedniük a próbákról, sőt a hangver­senyekről, hogy a mind si­keresebben működő kamara­dósnak és hullanak a földre megértetlenül. A fő — tégla — épületben lámpa gyullad, az udvarra kitörő világosság a hóba rajzolja az ablakkeretet, és egy magas, erős férfi körvo­nalait. Az árnyék a hajába ,túr, lehajol, lavórt húz elő, vizet löttyint bele, vadul dörgölni kezdi magát. Űjabb árny je­lenik meg: alacsony, tömzsi asszony, hosszú hajjal, fürge mozdulatokkal. Látni, ahogy összehajol­nak. A nő mond valamit, a férfi az órájára pillant, bó­lint. Nyílik az ajtó; eddig is­meretlen férfi árnyéka a ségeken, 1982-ben zenekarban dolgozhassanak. Olyan helytállást követelt ez : a „hőskorszak” a fiataloktól — akiket akkoriban sokan Sándor Frigyes „rövidnadrá­, gos cserkészcsapatáénak ne- ; veztek —, amilyenre csak a legambíciózusabbak voltak képesek. Nem is maradtak meg mindannyian az együt­tesben. A mind gyakoribb hazai, majd külföldi szerep­lések egy idő után választás elé állították a muzsikusokat: vagy megmaradnak kenyér­adó munkahelyükön, a nagy­zenekaroknál, vagy kilépnek onnan, s vállalják egy időre — ki tudja, mennyi időre — a létbizonytalanságot. Mert az együttesben maradiaknak még jó ideig csak a hangle­mezfelvételek s a koncertek szerény fellépti díja biztosí­tott némi jövedelmet. 1969- ben — Lehel György ve­zényletével — egy minden tekintetben rendkívüli pro­dukciójukkal, Bach János passiójának előadásával a szokottnál is jobban maguk­ra vonták a zenei közvéle­mény figyelmét, elérték, hogy havon, kezet fog a háziakkal. A lámpa. A lámpa kigyulladásáva! szinte egyidőben a faépület­ben megszűnt a neszezés, suttogás; a szél megtorpant, a beálló csend félelmetessé sűrűsödött. A vendég kezében kés vil­lan, indulni akar, de a házi­gazda határozott mozdulattal visszatartja. Ismét nyílik az ajtó, haj­lott hátú alak vetül a hóra. Kézfogás. Az újonnan érke­zett mozdulatai idegesek, kapkod óák. Mielőtt elindulnának, fel­hajtanák egy-egy féldecit. Megborzonganak. Borzongá­sukban benne van az előt­szerény, de állandó megélhe­tést nyújtó ösztöndíjat kap­tak az Országos Filharmóniá­tól. Hivatalos státuszuk, álla­mi intézményként való elis­merésük azonban csak jóval később, 1976. január 1-jén valósult meg. Sokan, sokféleképpen fel­tették az évek során a' kér­dést : miképp történhetett, hogy egy maréknyi lelkes, ti­zenhat vonóval s egy csem- ballóval muzsikáló fiatalból másfél-két évtized alatt a vi­lág egyik élvonalbeli kama­razenekara fejlődött, főként a barokk és klasszikus, de részben a kortárs magyar ze­ne autentikus előadója, amelynek művészetét ma már Európán kívül az Egye­sült Államokban, Kanadá­ban. Japánban. Ausztráliá­ban egyaránt ismerik, nevét együtt emlegetik a műfaj­meghatározó világhírű együt­tesekével? És akikkel a vi­lág legnevesebb előadóművé­szei is szívesen lépnek pó­diumra bárhol, a nagy zenei központokban . . . Mert í Liszt Ferenc Kamarazenekai olyan egyéniségek rokon- szenvét nyerte meg magá­nak, mint Maurice Andre Jean-Pierre Rámpái, Henry! Szeryng, Cziffra Györg \ V - sáry Tamás, Helmuth Ril­ling ... A hosszan sor miatt névsorból jónéhányan vissza­visszatérő vendégként dol­goztak, dolgoznak ma is szí­vesen Sándor Frigyes egyko­ri neveltjeivel, akikre példa­ként mutatott nemrég egyil- zenekritikusunk, válaszolva ; hosszú idő óta aktuális kér­désre: ..Hol vannak a ma­gyar vonósok?". — Itt van­nak, ők azok — hívta fel ; figyelmet a kritikus a ..ze­nei konszolidáció" évéinél egykori fiataljaira, akiknél tenniakarása, lelkesedése példamutató lehet ma is akik olyan vonóskultúrát mu­tattak fel az elmúlt negyed század alatt, akik mesterük Sándor Frigyes halála óta i; — a hangversenymester, Rol- la János vezetésével — olyar előadói kultúrát képviselnek amely mindenképpen átmen­tésre érdemes a mai fiatalok a jövő magyar vopósmuzsi- kusaí számára. Szomory Györm tűk álló feladat gondolata is, ezé a véres hagyományé. Kilépnek a-verandára, va­laki felkattintja a külső vi­lágítást; a sötétség újabb te­rületről kényszerül visszahú­zódásra, számára ez már a vég kezdete. Hajnalodik. Remegő testek verődnek a faház itt-ott már korhadó fa­lához. A menekülni akarók tehetetlensége. Jövőnélküli­ség. Három pár csizma gyű:' csikorogva a havat, ösvény keletkezik, háztól házig. A/, élen haladó halkan megnyit­ja a faház nehéz, vasalt ajta­ját, bal kezében elemlámpa, a mögötte állónál kés; hátul, ugrásra készen, a harmadik. Kattan az elemlámpa. A padlón, félelemtől reszketve megnémult torokkal, két ha­talmas disznó bújik egymás­hoz, t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents