Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-31 / 308. szám
8 Somogyi Néplap 1987. december 31., csütörtök IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A KOVÁCS — Kénszagot érzek — mondta Szűcs Lajos. A segéd csodálkozva rákapta a tekintetét, azt akarta mondani: Hát aztán, gépész úr, hiszen a méhelben vagyunk. Márpedig a méhelben — így nevezték Rácpác- egresen a műhelyt — különböző gőzök és gázok keve- regnek, rejtélyes szagokat böffen a fújtatóval izzított szén, keserényés párákat ereget a hűtődézsában kihunyó vöröslő vas, még az üllőről szertefröccsenő vas- csillagocskák is 'illatoznak, fém, égett pata, füst, rozsda és kénszag lebeg itt mindig. A segéd mégsem szólt, mert ahogy a mesterre nézett. látómezejében megjelent a műhelyajtó is, s az ajtófélfának támaszkodva ott állt egy úrféle, pantallóban és hosszú malaclopó- ban. Hogyhogy nem vettük észre, amikor bejött? — ámult magában a legény, s hogy oly hosszú ideig bámult ugyanarra a pontra, odanézett a mester meg a kisinas is. A kisinas mindjárt észrevette, hogy ennek az embernek nagyon furcsa a lába. önkéntelenül közelebb lépett a mesterhez, hogy védelme láthatatlan fénykörébe álljon. — Jó napot, uram — mondta tisztességtudóan Szűcs Lajos —; észre sem vettük, hogy bejött. Az úrféle köszönés helyett fölröhintett. — Maga az a híres kovács? — kérdezte kényes- kedő, ibájgúnár-hangon. Szűcs Lajos a maga részéről az ilyen hangot utálta a világon a legjobban. — Eddig nem tudtam róla, hogy híres vagyok — mondta, és önérzetesen kihúzta magát. Ettől még vékonyabbnak látszott, feszes volt, mint a nyílpuska húrja. — Ügy hírlik — mondta az idegen —, magát nem is porból meg hamuból gyúrta össze a teremtő. Elhallgatott. Talán kérdésre várt. De arra aztán várhatott, mert nem szólt a mester se, a segéd se, a kisinas se. Hallgatásukba bekapcsolódtak a tárgyak is. Fönn a mennyezeten a nagybőgőszerű fújtató, a tűzhely két vaspofája, a vízszintes lendkerekű * A Központi Sajtószolgálat pályázatának I. díjas alkotása, novella kategóriában. fúrógép, s a falon függő szerszámok, a menetvágók, laposfogók, kacsacsőrű fogók, vasfúrók, lyukasztók, hidegvágók, kiskalapácsok, nagyok, s persze maga az üllő is — mind-mind súlyosan hallgatott. így hát kérdés nélkül folytatta az idegen. — Magát vasból kalapálta, nem igaz!? A kisinas elképzelte, ahogy Isten a VaShegyből kiszakít egy jókora tömböt, vörösre izzítja, és kikalapálja belőle Szűcs Lajost. Így már érthető, hogy cingár ember létére, hogy fér meg benne ennyi erő. Vasból van. A mester azonban, úgy látszik, nem vette dicséretnek az idegen szavait, mert még feszesebb lett. — Mivel szolgálhatok az úrnak? — kérdezte kurtán. — Na jó — böffent a bájgúnár —, patkolja meg a lovamat! Szűcs Lajos kitárta a két- szárnyú faajtót, amely akkorára volt méretezve, hogy a vasalni való szekeret be lehessen tolni rajta a műhelybe. Lópatkoláshoz ugyan fölösleges volt kinyitni, de úgy látszik, a mester na- gyob légteret akart. Vagy a kénszagot érezte túl erősnek. Már ajtónyitás közben szemrevételezte a lovat, és egy kicsit meghökkent tőle. Elsőre nem is tudta, hogy mi a lóban az ijesztő. Hogy ilyen nagy monstrum? Hogy szénfekete? Vagy a feketeségből kivillanó szemefehér- je? Vagy az, hogy sunyit? Ha a ló ellenségesen hátracsapja mind a két fülét, azt hívták Rácpácegresen sunyi- tásnak. Ebből lehetett látni, hogy a ló rossz természetű. Ez rossz természetű volt, semmi kétség. Ekkorra már gyűlrti kezdett a nézőközönség is. A pusztaiak — honnan, honnan nem — megtudták, hogy valami készül a méhelben, és összesereglettek, tisztelettudó, nagy kört alkotva a sunyító fekete ló körül, szívükben . nagy bizodalommal a mester iránt, aki a jelenlétüktől rögtön nagyobb bátorságra kapott, nem érdekelte már, hogy mitől ijesztő a nagy fekete ló, leemelt a szögről egy félkész patkót, fölizzasztotta — nyekegett a böhöm fújtató, a két vaspofa között sistergett a szél — és az izzó patkóval elindult kifelé, hogy a ló paA TULIPÁN Hiszen,megeshet, hogy az éj kellős közepén betoppan hozzám Jézus Krisztus. Vagy első unokafivére. Esetleg édesanyja húga vagy édesapja. Vagy — egy bőrig ázott hegyipásztor, akire ráesteledett, Kell hát ez a tartalék fekhely otthonomban. Bérleti díját egy életre előre kifizette nékem Isten: belémültetett egy fehér tulipánt — a szeretetet. A SZÍVEM Immáron ibizonyosság számomra: a ,halál nem egykönnyen tépheti ki a mellkasomból izzó szívem. Nem szaggathatja ki belőlem anélkül, ,hogy jneg ne égetné a kezét. ESTELI SÉTA Sétára indulok megint — a föld s az ég között. Merő kétség vagyok. Fogalmam .sincs, a végítélet mérlegén melyik nyom majd többet — a föld? a fény? Papp Árpád fordításai * A görög költészet reprezentánsa. 1911. január 1-jén született fönt a Tajgetoszon, egy apró hegyi településen, Plumi- cában, ahol jelenleg is él, Spárta közelében. József Attila- forditásait 1963-ban jelentette meg. Ezek a versek „Nap- mécses” (1985) cimű kötetéből valók. IZLESEK ES POFONOK tájához mérje, tágítani kell-e vagy szűkíteni. — Ezt akarja ráverni? — kérdezte fitymálóan az idegen. — Ezt hát. Nem azt mondta, hogy patkoljam meg!? Erre az idegen, se szó, se beszéd, odalépett a mesterhez, puszta kézzel kivette az izzó patkót a fogó pofái közül, és egyetlen mozdulattal összegyűrte, mintha nem is vasból, hanem nyers tésztából volna. A csúffá tett patkót odahajította Szűcs Lajos lába elé. ___ — Az én lovamnak rendes patkót csináljon! Olyan csönd lett, amilyen Rácpácegres fönnállása óta még soha. Hallani lehetett a kisinas szívdobbanását. Azért dobbant akkorát a kisinas szíve, mert most értette meg, mitől furcsa ennek az embernek a lába. Meg ß ló! Hát persze! Még egyszer odapillantott, hogy biztos legyen a dolgában. Biztos lehetett. A ló füle mögött két szarvacska meredt az égnek. Nem nagyobb egyik sem, mint egy hüvelykujj kormos vége, de szarv. És az idegen lába! Nem láb az, pata! Odasündörgött sóbálványként álló mesteréhez, s a nadrágja száránál fogva húzni kezdte befelé. — Ne ráncigái, az apád nemjóját — morrant mérgesen a mester, de azért engedelmesen megindult a műhelybe. — Gépész úr — súgta odabent a gyerek —, ez az ördög! — Azt hiszed, nekem nincs sziemam — súgta visz- sza Szűcs Lajos, és elkiáltotta magát: — Nyomd azt a fúj tatót! Ezzel nekilátott. Egy egész nyaláb sínvasat tartott egyszerre a tűzbe, annyit, amennyiből öt szekér vasalása kitelne. Izzította, egybekalapálta, nyújtotta, hajlította, bumm-bumm a segéd nagykalapácsa, a mesteré meg; egy az izzó vasra, egy csilingelő meg az üllőre. Muzsikáltak a kovácsok. A rácpácegresiek odakint biztosan tudták, most már nagy baj nem lehet. Elkészült a patkó, olyan súlyos, hogy nyögött alatta az üllőtartó tuskó. Szűcs Lajos a legnagyobb fogóval fogta. Feszült minden izma, amikor fölemelte. Odatartotta az ördög elé. — Na, ezt tekergesse ösz- sze! Az ördög ezzel a patkóval már nem mert kikezdeni, intett, hogy jó lesz. A mester fölverte a lóra. Aztán dolgozott tovább. Sercegve röpködtek a szikrák, csengett az üllő, elkészítette a második patkót, a harmadikat, már a negyediken dolgozott. — Még vasat! — mondta. — Nincs több, mester úr — súgta neki a kisinas. — Mi az, hogy nincs több, hozd a szerszámokat — rendelkezett Szűcs Lajos. Bizonyára látott már a nyájas olvasó fiilhallgatós, övön hordható készülékeket mindkét nembeli ifjúságunk birtokában. Ezek az úgynevezett walkman-ek rádiós kivitelben is készülnek, s rajtuk annyi zenét hallgathat a tulajdonos, amennyit akar. Ilyen készüléket hallgatott egy fiú és egy lány a városka főterén. A fiú zenedobozában éppen a Szeretlek is meg nem is kezdetű népszerű szerzemény hallatszott, legalábbis az ő számára, mert a külvilág legföljebb csak cincogást hall A gyerek hordta a lángba a mester saját készítésű szerszámait, a gyáriakat, a drága menetvágó készletet, a fúrógépet lendkerekestül. De ez sem volt elég. — Még vasat! — kiáltotta Szűcs Lajos, jó hangosan, hogy a kintiek • is meghallják. — Emberek, vasat! A rácpácegresiek szétszéledtek, de nem telt bele egy perc, már jöttek is újra, a csiraistállókból vasvillákat, marhaláncokat, a lóistállóból lóvakarókat, zablavasakat, kápakarikákat hoztak, az asszonyok hordták hazulról a faszenes vasalókat, parázs- csiptetőket, 111 néni hozta a híres háromlábú vaslábosát, a gyerekek a játékaikat, rö- pikéket, gurigákat. Nyelte a patkó a vasat, de csak készen lett. — Nnna! — mondta a mester, és inge ujjával megtörölte verejtékező homlokát. A segéd egy csurom- víz volt, átizzadt a kisinas inge is. Sistergett a patára illesztett patkó, s az égett pataszagba, ahogy az ördög lovához illik, egy kis kénkő- szag vegyült. A mester beverte a patkószögeket, egy kicsit egyengetett még a reszelővei, aztán fölegyenesedett, a ló vasalt patája lehuppant a földre. Így szólt: dönn. — Na meg van patkóivá a lova — mondta Szűcs Lajos. Az ördög ahelyett, hogy megköszönte volna, artiku- látlan hangon fölvihogott, a lovára pattant, az övéről leoldott egy bőrzacskót, és Szűcs Lajos lába elé dobta. Nagyon csörgött benne valami. — Itt a fizetség — mondta, és megsarkantyúzta a lovat. A ló könnyedén el akart ugrani, de Szűcs Lajos patkóinak súlya nem engedte; meglepetésében majdnem térdre esett. — Gyia! — üvöltötte az ördög. Az óriási dög nekiveselkedett, ropogtak az ízületei, dagadtak az izmai, két első lábát nagynehezen elmelte a földről, de vissza is zuhan- totta azonnal; a föld nagy recsegve-ropogva, beszakadt, az ördög kétségbeesetten üvöltözött, de mindhiába, zuhant a ló a patkó szakította gödörbe, s zuhant vele kecsekelábú gazdája is. Vészjósló hangon morgott és remegett a föld, s mielőtt ösz- szezárult volna a rusnya ördög és rusnya lova fölött. Szűcs Lajos gyorsan fölkapta a lába elől az ígéretes bőrzacskót, és utánuk hajította. Aznap nagy bált rendeztek Rácpácegresen, s bár a zenét csak hártyapapírral fölszerelt fésűk szolgáltatták, mivel Mészáros Juliska citerahúrjai is odalettek az ördög patkójába, azért égig ért a jókedv. S kedves utazó, ha egyszer Rácpácegres- re tévedsz, ne mulaszd el az egykori méhel előtt a füledet a földre szorítani. Halk duhogást és döbögést fogsz hallani. Máig is küszködik a sátán Szűcs Lajos patkóival. a más fülhallgatójából. Amikor odáig ért a népszerű énekes, hogy Engem a szerelem mindig bolonddá tesz, egymásra néztek a lánnyal. A fiú .szíve környékén kis bizsergés támadt. Aki már érzett ilyet, tudja, hogy ezt nem valami kóbor áram okozza. A srác fejében világosság gyúlt: „Hiszen mi ugyanazt hallgatjuk!” Mi ez, ha nem szerelem első vérig, akarom mondani, első látásra? Mindezeket megerősítette, hogy amikor azt panaszolta az énekes, hogy „Ma is úgy, ma is úgy szeretem” a lány szemén szomorúság futott át. A fiú ekkor határozta el, hogy megszólítja a lányt. Majd ő elfeledteti vele azt, aki cserben hagyta. Mert biztosan cserben hagyta, különben itt ülne vele. s egymást néznék. így aztán amikor ismét elkezdődött a „Szeretlek is meg nem is", férfias mosolyt küldött a lány felé, aki viszonozta a barátságos gesztust. Nagyszerű, nagyszerű, ujjongott magában a fiú, miközben új számot kezdett játszani a magnója. A Szeress gyöngéden cimű Elvis- dal hangjai áramlottak fülébe. Erre a dalra lehet igazán a másik szemébe nézni — gondolta, s a lányhoz lépett. Megfogta a kezét. A lány szabadon ,maradt kezével oda-vissza két nagy pofont adott a fiúnak. Nem is az ütés fájdalma volt a legmegdöbbentőbb, hanem a kérdés: Miért? Miért? S éppen ezért nem a megtorlás futott át a fején, hanem a kíváncsiság késztette cselekvésre. Lekapta a lány fejéről a fülhallgatót és a sajátjára szorította. A kis hangszóróból Bach Hatodik brandenburgi versenye hallatszott... Gőz József i
