Somogyi Néplap, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-24 / 303. szám

1987. december 24., csütörtök Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A kertben a virágok szí: nüket vesztették. Ki­fakult minden, mint ősszel szokás, a lombhullás után. összeszáradt szilvák árválkodtak a seprűs ága­kon, a magasban az ólom­szürke felhőkig ért a go- molygó köd. Sokáig állt a kapuban, és nézte az összeszűkülő utat, mint vész el a távoli ho­mályban, ott, ahol az erdő kezdődik. Szélfuvallat meg­zörgette az összeszáradt le­veleket. odább görgette. Megfordult, és lassan el­indult a ház felé. Szeme megakadt a tenyérnyi ab­lakban virító muskátlin. Pi­ros volt, miként a nyárban szokás, és ernyős virágaival kifelé fordult. Megsimogat­ta tekintetével, és melegség járta át. Azon az estén, kezében hatalmas kosárral, úgy lopa­kodott ki a városból. Nem akart találkozni senkivel, s magyarázkodni, hova viszi azt a temérdek muskátlit, sötétedéskor. Hosszú út állt előtte. A nagytemplom fe­lől harang szólt, és egy ök­rös szekér nyikorgóit el mellette. Az ember előtte ment, kalapja csálén szemé­ben, kezében ostor vállának vetve, mint katonának a fegyvere. S az ökrök lógó fejjel mentek utána, nyáluk a porba csurgott, és bojtos farkukkal szaporán legyez­tek. — Báttva, megengedné ... — szólt utána Ézsiás. Az ember visszafordult, kérdő ráncok szaladtak homlokára. Aztán megért­vén, hogy csak a muskátlik­kal téli kosarat akarja az üres szekérre rakni, hüm- mentett és bólintott. Hallgatagon mentek egy­más mellett, s utánuk az ökrök. A szekér nyikorgá­sába az est hangjai vegyül­tek. Hosszan dudálva egy autó porzott el mellettük, s aztán csend lett, csak a tücskök ciripelése hallatszott a szomszédos mezőről. Lassan, teli arcával meg­jelent a hold, és beezüstözte a tájat, s az öreg fahíd, amin áthaladtak, úgy rázta magáról a földet, mint ázott kutya az esőt. Hallatszott a víz csobogása. Messziről ku- vik kiáltott, s denevérek su­hantak a fák lombkoronái előtt, az út menti késői ro­varokra vadászva. — Tán piacra viszi — szó­lalt meg az ember nagyso­kára, ostorával hátra bökve a virágokra. Ézsiás megrázta a fejét. — Mindjárt gondoltam — krákogta az öreg, és he­gyeset köpött pipája szára mellől —, merthogy ennek nincs ára. Nem érdemes ci- pekedni érte . ., tán teme­tőbe viszi... — Nem én, csak úgy ma­gamnak — felelte Ézsiás. — Csoda dolog — tért na­pirendre felette az ember, aztán nem szólt többet, csak pipáját szorgvogtatta, mi­közben rátértek az erdei út­ra. Egyszerre a távolból he­gedűszó hallatszott. Vékony­kán csörgedezett, mint kis patak sodrása. Aztán mind közelebb értek, úgy erősö­dött, és kapcsolódott bele a töröksíp, csörgődob hangja. A fák között egy tisztás­ra lehetett látni. Hatalmas tűz égett közepén. Fénye megbéklyózott, füvet harap- dáló lovakat, árva szekeret és földön ülő embereket vi­lágított meg. Mellette egy lány táncolt. Tarka szoknyá­ja harang alakúan felemel­kedett forgásában, barna de­reka mezítelen volt, színes blúza a melle alatt összecso­mózva. Csípője, karja a ze­ne ütemére vonaglott, s csörgődobon verte hozzá a taktust. Haja vállára om­lott, szeme fehérje villant, mikor fejét felvetette. Ézsiás megtorpant, s az ökrök is megálltak. Az em­ber megvakarta zsíros ka­lapja alatt tarkóját, és meg­csóválta fejét. — Mulatoznak — mondta. — Gyönyörű — meredt Ézsiás a látványra. — Mán az, akinek gusztu- sa van rá — felelte az öreg. — No, isten áldja, nekem sietős — mondta, amikor levette Ézsiás kosarát. Az­tán kalapját megbökve, hát­ra se nézve indult tovább, s utána a szekér. Nyikorgása mind messzebbről hallat­szott, mint amikor a vihar távolodik. A lány leeresztette karját, forgása megállt, Ézsiás a kosárral előlépett a fák kö­zül. Elhallgatott a zene, mindenki őt nézte. A lán­gok lobogása megvilágította a tűz színű virágokat. Nem kérdezte senki, mi­ért jött. A lány pattintott, és újra felsírt a zene, s ő táncolni kezdett. Küldőké vonaglott és fényes, hosszú combja elővillant a szoknya hasítékából, s bokáján meg- zörrent az aranylánc. Mi­közben táncolt, nézte a vi­Ujkéry Csaba Mese a virágról rágokat, ajka bűvös igéket mormolt. Ézsiás lekuporodott a töb­biek közé, maga elé tette kosarát, és szemét nem tud­ta levenni a lányról. Érezte, hogy keze, válla megrándul, és együtt mozdul a zenével. Ellőtte szivárványgomolyag, s benne a lány, aki táncol. S egyszer csak, mintha lát­hatatlan kéz jelezte volna, megállt a zene, a lány for­gása, és mély, süket csend költözött a tájra. Csak a le­velek hullása zörrentette nyugalmát. A lány hozzá lépett. Hosz- szú, színes szoknyáját térde alá gyűrve eléje kuporodott, és mély tűzű fekete szemét ráfüggesztette. Ézsiás zavartan lehajtotta fejét, s már tudta, a csilla­gok nem neki ragyognak. A lány megérintette kezét. — Ne búsulj — mondta. — Amikor a hajnal sajtárja feldől az ég alján, virágaid hírt visznek ... — Sosem lesz enyém ... — mondta halkan Ézsiás. A lány titokzatosan mo­solygott. — Te, hiszel a mesékben — mondta. Ézsiás bólintott. — Figyelj rám. Az Ópe­renciáson és az üveghegyen túli remete, abban a kis házban csak vár, és őrzi a kincseket, őrzi, és hiába ve­ri ajtaját megannyi kóbor­lovag, nem adja. Egv szót sem szól, csak ha feljön a tükörarcú hold, és csendes­ség költözik a tájra, kinyit­ja hétpántos ajtaját. Ki­megy a susogó fák közé a harmatos fűbe. Elmegy a forráshoz, megmossa arcát. Hallgatja a tücskök zenéjét, felelget Zanának, a manó­nak, aki ott lakik az idők kezdete óta. Aztán indul, és kattannak a zárak. Mert tudja, holnap újra felkél a hold, s egyszer lejár a szol­gálat. Vidd hát a virágaidat. Ézsiás felállt. Bólintott az emberek felé, akik hallgat­tak, és a tűzbe bámultak. Fölemelte kosarát, és meg­indult lassan a keskeny ös­vényen. Amint távolodott, újra felhangzott a zene és úgy zokogott, mintha halot­tat siratna. A hold fehér fénye volt a lámpása, az árnyék nélküli fák sötéten magasodtak fö­léje, égő szempárak kísérték útját. A tűzszínű muskátlik harmatosak lettek, miköz­ben elhalt a távoli zene. A ház krétafehér volt. Ügy vált ki a sötét éjszaká­ból, miként a fénysugár. Megállt a szélső nagy juhar­fa mellett, kosarát letette, s nézte az elfüggönyözött ab­lakot, amely mögött, tudta, Grisel várja az első fénycsí- kot. S ekkor távolról, miként a zenét hagyta el, megdör- rent az ég, és villám hasí­tott. Gallérját összébb húzta, de nem mozdult a nagy fa mellől. Homlokát barázdált törzsének vetette, s várta, hogy az idő beteljesedjen. A dörgések mind szapo­rábbak lettek, és a lobbaná- sok szemkápráztatók. S csak állt és tűrte, hogy verje eső, szaggassa szél. Tudta, egy­szer elvonul, vége lesz. A ház még fehérebb lett. Nem lobbant fény az ablakában, csak kí­vülről festette az ég, vasat lágyító hőfokon. A víz, az áldott eső patakokban hű- tötte homlokát, s a virágok a kosarában szomjúzva it­ták. Ahogy jött, úgy vonult el. Híre sem maradt már, ami­kor az első fénysugár meg­jelent keleten, a nagy jege­nye homlokán. S akkor ő a virágokkal körbe rakta a teraszt, ablakot, szúette aj­tótokot. S hova nem jutott, megvágta ujját, és rajzolt piros virágszirmot. Azután csak várt, csak állt, és múlott az idő. Hó­lepte az erdei utat és az ereszt, a ház elejét s az ab­lakot, de mögötte mór a fény, meleg sárgán ragyo­gott ... A kis ablakban a muskát­li, szomorú ősz idején nézte a dér csípte tájat. S őt a férfi, ki vitte egykoron, if­júsága piros mozdonyával. Feje deresen bólintott, s a köd az erdőszéltől mind bel­jebb lopódzott. Reneszánsz pasztofóriumok A reneszánsz művészeti stílusirányzatot összevetve az előtte virágzó gótikával és az utána következő ba­rokkal, szembfeötlő, hogy en­nek hazai élete mennyivel rövidebb volt amazokénál. Oka kézenfekvő: a ma­gyarság még csak épphogy ismerkedett az előzőtől me­rőben különböző új szelle­mi-művészeti irányzattal, amikor már határainkon belülre került a török, s az országnak talpig fegyverben kellett állania. Márpedig Cicerót idézve: „Inter ar- ma silent Musae”, azaz há­borúban hallgatnak a mú­zsák. Pedig a XV. századi stí­lusváltás nagyon biztatóan indult, hiszen az Itáliából kiáramló új, friss irányzatot a magyar király (Hunyadi Mátyás) és az őt példakép­nek tekintő, nemegyszer túlszárnyalni szándékozó fő­papok és főurak felkarolták. Az 1526. évi mohácsi csata, majd Buda 1541. évi eleste s az ország három részre hullása tett pontot a szép kezdet végére. A reneszánsz tárgyi emlé­kek zöme csak töredékek­ben maradt ránk. Ezért is különösen értékes számunk­ra az a néhány pasztofóri­um, amely úgyszólván érin­tetlenül vészelte át négy év­század minden viharát, kö­zöttük a török kíméletlen jelenlétét. A pasztofórium eredetileg az ókeresztény templom szentélyéből nyíló fülke volt, ahol az oltári- szentséget őrizték; ebből fejlődött ki a szentségház, amelyet tabernákulumnak is neveznek, s egyre díszesebb keretbe foglaltak. Az egyik, magyar vörös­márványból faragott paszto­fórium Pécsett a székesegy­házban, annak Corpus Christi kápolnájában lát­ható. Szathmáry György ké­szíttette, aki 1505—1521 kö­zött volt püspök Pécsett. Valószínűleg az esztergomi érseknek, Bakócz Tamásnak a kápolnáján dolgozó olasz mesterek faragták, talán maga Fiorentinus. Minden­esetre erre vall a reneszánsz épületplasztikának ez a pom­pás alkotása, amely az 1470- es évek firenzei taberná- kulumainak architektonikus felépítését követi. A pécsihez sok minden­ben hasonló, stílusában ah­hoz egészen közel áll az a két pasztofórium, amely a pesti belvárosi templom büszkesége. Az egyiket 1503 —1506 között — tehát a pécsivel csaknem egyidőben — Nagyrévi András, a templom plébánosa farag- tattá; a másikat 1507-ben Pest városa. Mindkét taber- nákulum felépítésében a fi­renzei stílushoz igazodik, de valamivel konzervatí­Szathmáry-pasztoíorium (Pécs) vabbak a díszítömotívumok felhasználásában, különösen a fejezeteknél és frízeknél. Korábbi magyarországi min­taképeket követnek, példá­ul Hunyadi Mátyás budai palotájának frízeit. Belvárosi templom sebb méretű szentségtartó- tipusnak, amelynek faragá­sánál az olaszok a XVI. század első évtizedétől gyor­san érvényesítették nvílás- ornamentum-íaragó művé­szetüket. Példájukat a ma­gyar mesterek is követték. Az egyházasgergei szentség- tartót Lipthay László ké­szítette 1503-ban. Itt érdemes megemlíteni, hogy Magyarországon feltű­nően hamar vert gyökeret a reneszánsz és humanizmus, éspedig először a világi épí­tészetben, s csak azután ter­jedt át az egyházi vonalra. A szerkezet és a díszítőmo­tívum azonban azonos ma­radt. A pesti pasztofóriumokkal nagyjából egyidőben készült és velük szoros stíluskap­csolatban van a Nógt'ád me­gyei Egvházasgerge temp­lomának szentségtartója. Talán legkorábbi, fennma­radt példája annak a ki­Az ugyancsak Nógrád me­gyei Tereske templomának szentségtartóját Bajoni Ist­ván, egy Bolognában tanult férfiú csináltatta 1515 körül. Faragásmódja arra vall, hogy az olasz mesterek mel­lett működő magyar kőfara­gó munkája. A sajókazai, pomázi és balatonszemesi szentségtar­tókat csak megemlítjük — figyelemre érdemes emlékei e kornak. Az utóbbit Buz- lay Mózes királyi főajtónál- ló faragtatta 1517-ben Dr. Csonkaréti Károly Iby András Hó hull a Kárpátokban A bokrokon, a fákon a zúzmara fehér, cukormázzal bevonta a nagy cukrász, a tél. Ma már a hó is megjött, fehér lepel a tájon, és békésebb lesz végre az idei karácsony. Zizeg a jég tavunkon, a tájra köd borul, és szólnak a harangok, ha majd bealkonyul. Leszáll a „csendes éjjel". JEzernyi gyertyafény lángol fel a homályban mint szívben a remény, mert békét hoz december e zaklatott világra. Nézem a gyertya lángját, s rágondolok anyámra: Székelyföld messze innen. Most ott ás hull a hó. Sírodra jó anyácskám lesz fehér takaró. Fenyőgaly lesz-e rajta? Jaj, nincs, aki pigyen. Te messze nyugszol tőlünk, .ott minden idegen. Rátok gondolok sírva apám s szegény anyám, a hóba süppedt sírra e csendes éjszakán. Az emlékek hajóján úgy jöttök most felém, mint lengő gyertyalángból derengve száll a fény. .. Hó hull a Kárpátokban, hó hull Somogybán, és mégis összeköt minden szelíd emlékezés. Ágh István Felekirály című mesekönyve Á képalkotás örömei Széles Judit kiállításáról Széles Judit életrajzában van egy adat: kézifestő és nyomottanyag-tervező sza­kon végzett az Iparművésze­ti Főiskolán. Nem tudom, mi az oka, de a magyar textilművészetnek minden­esetre szerencséje, hogy ta­nult mesterségéből csupán egyetlen nyom van a kiállí­táson, egy Menyegző című, selyemre festett falikép. Mert — úgy tűnik — a fő­iskolán mégsem ezt tanulta meg. A Fényes Adolf te­remben felvonultatott tex­tiljei a technikák sokfélesé­géről, az anyagok garmadá­jának felhasználásáról ta­núskodnak. Vászon és cell- juta, spárga és selyem, ra­gasztás, varrás, horgolás, hímzés szerepel képein, mindig a megfelelő helyen. Ötleteinek kifogyhatatlan tárháza lehet, ami a meg- csinálás módozait illeti, mert mindig eltalálja a megfele­lő kifejezési formát, a leg­inkább odaillő anyagot. Faliképéi mozgalmasak, mint amennyire mozgó és változó témája, a természet is. Persze a falikép csak egyetlen pillanatot ragadhat ki az állandó változások fo­lyamatából; Széles ebbe a pillanatba is sűríteni tudja a mozgás örökkévalóságát. Jó ezek a faliképek, de mégsem a nagy méret az ő műfaja. Két könyvnyi képsor sze­repel a kiállításon — Gelen­csér Éva szellemes, kihajto­gatott könyvoldalt sejtető rendezésében — textildara­bokból! Levelezőlapnál alig nagyobb méretben Struga manó piros pettyes szakái- lú apóka kékfestő ég alatt él, Ágh István gyermek­könyvének illusztrációja­ként. És itt a Felekirály. Ágh István másik könyve íekete-fehér-piros texti­lekből összeragasztva. Érde­mes ezeken a képeken elcse­megézni. (Az ifjabb korosz­tálynak lehet, hogy nem újdonság a kiállítás látoga­tói rácsodálkozás: ők szá­mos gyermekkönyvben ta­lálkozhattak már Széles Ju­dit illusztrációival.) Eredeti­ben azonban az ember még a kisolló kivágatait is job­ban észreveszi. Azt például, hogy a kékszemű kislány szeme egy gombostűfej nyi kékfestő motívum: egy bo­gyó három levéllel. Utóbbi­ak a kislány seprű-szempil- láját vannak hivatva ábrá­zolni. Nem is tudom, mi a nagyszerűbb ebben a soro­zatban: a szép arányokkal komponált rajz, a nyomott­anyagok kitűnő megválasz­tása, a színkeverés — ho­zott anyagból természetesen — biztonsága, vagy csak az a nevelő célzatú apróság, amellyel megtanítja a gye­rekeket az anyagok szépsé­gére, felhasználásának le­hetőségére? A Felekirály kockás öltö­nyén jónéhány, tarka virá­gokból kivágott kitüntetés díszeleg. Ezekből egy párat legalább Széles Juditnak ad­nék ! T. A

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents