Somogyi Néplap, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-28 / 281. szám

H87. november 28., szombat

Somogyi Néplap

KÖZELKÉPEK

EGY KÖNNYCSEPP CSURGÓNAK

Az ősz pasztellszíneit elborította a rozsdabarna, a virágoskertekben kókadoz- nak a krizantémok. Kéthely gondozott, rangos főutcáján, „katedrálisos” központjában nedvesen csillog a városias flaszter, tele aranypénzzel: szélhordta falevéllel.

— Zoli bátyám — mondom a bútorok, könyvek, emlékek árnyékában —, meséljen nekem a diákéveiről, és Csurgóról!

Mintha áram ütötte volna, megrándul.

— Csurgó?! — Szaporábban szedi a lélegzetet, a szeme könnybe lábad. A novemberi ködben, a szitáló, sziromáztató permetben egymás után lépnek elénk a gimnázium parkjának bokrai, fái. A sok száz éves tölgy még a helyén van (nem áll útjába senkinek), a könyvtárban kincseket érő fóliánsok fölé hajol a Göt- tingában tanult tudós tanár. Festetich György gazdatisztje kiméreti a kollégiumnak a sok köböl búzát, Csokonai uram a Karnyónét tanítja a vidor diákoknak, akik gyakran járnak legá- cióba, és olyan szép prédikációt mondanak a gyülekezet fehér falú templomában, hogy a nagytiszteletű úr búzavirágszemű lánya élemedett esperesné korában sem felejti el... Az alma máter... A nyolcadi- kas szobafőnök úr, aki kikérdezi a másnapi leckét... A kilencvenedik zsoltár, a Tebenned bíztunk elejétől fogva ...

Kiss Zoltán hangja elfullad. Legyint, megtörli a szemét.

— Muzsikáljon egy kicsit — javaslom a hirtelen beállott csendben. (Magam is szívesen kipróbálnám a néptanítók hagyományos hangszerét, a harmóniumot.)

Muzsikálunk. Aztán nyugodtan, mosolyogva néz

rám.

— Apám hangszere —

mondja. — Kántortanító volt Somogyudvarhelyen, 45 évig tanított. Anyám is pedagógusként működött, nagyapám, dédapám ugyancsak. Pedagógus a feleségem, a lányom, sőt a fiam is annak számít már, hiszen vegyész- mérnök létére kultúrházigazgatást vállalt, és tanári,

népművelői szakon tanul tovább. Apám szigorú ember volt. Minden körülményben megkövetelte a pontos, odaadó munkát (mindenekelőtt önmagától) és az emberiességet. Ellenszenvet érzett azok iránt, akik a magasabb iskolai végzettséget csak a saját érvényesülésük szempontjából tartották fontosnak, akik hivatás nélkül voltak „hivatalosak'’. Ö a szó szoros értelmében holtig tanult, figyelemmel kísérte a legújabb pedagógiai, lélektani eredményeket, a csurgói professzorokkal tartott baráti kapcsolatot, és különösen sokat foglalkozott históriával. A Hóman— Szekfű-féle Magyar történet (ma is megvan) az első oldaltól az utolsóig kijegyzetelte. Hivatástudata, buzgalma ellenére azt irta a bibliája első oldalára latinul, hogy „ne légy pedagógus, fiam”. A nekem szóló tanács kezdetben érthetetlen volt számomra, hiszen szó sem volt arról, hogy tanító leszek. Ha annak készültem volna, már a negyedik gimnázium után átiratkozom prepának és elvégzem az ötéves képzőt. Én pedig mind a nyolc gimnáziumot kijártam és leérettségiztem annak rendje és módja' szerint 1944-ben. A történelmi pillanat nem volt éppen lelkesítő. Apámhoz, aki tartalékos hadnagyként Somogy- udvarhelv „katonai parancsnoka” volt, csakhamar egy baljós külsejű pecsétes levél érkezett, benne a szigorú utasítással) minden 14 éven felüli fiú délután 2-kor sorakozzék a községháza előtt! Apám mutatja az írást: „Most, szerinted, mi a teendőd?” Nem értettem. Mit tehetnék, gondoltam. Elmegyek délután 2-re a községháza elé. Ott volt éppen nálunk egy korosztályombeli diáktársam is. Apám tekintete megkeményedett: „Hát valóban nem érted?!” Akkor leesett a húszfillér. Nyakamba vettem a falut, és minden érdekeltnek szóltam, hogy bújjon el, de gyorsan. Fölmentünk a Kerék-hegyre. Apámat ezután letartóztatták, és elvitték a nyilas csendőrök. Iharosbe- rény és Csurgó között azonban légitámadás zavarta meg az idilinek éppen nem mondható menetet. A csendőrök Nagykanizsa felé fu- totak, apám hazaigyekezett. Sebesülten. Az alsoki református pap, Csonka László „dúgta el”, majd a felszabadítók közül egy bolgár

orvos kezelte és gyógyította meg. Eközben minket, Kerék-hegyi bujdosókat, elkaptak, és elindítottak Nyugatra. De az országot, szerencsére, nem kellett elhagynunk. Különféle viszontagságok, életveszélyes kalandok, szökések, betegségek után 1945. július 31-én ismét Udvarhelyen voltam. Ezután lettem tanító. Hogy miként? Elmondom. Pápára utaztunk, tanítóképzős nővéremnek vittünk élést, s meglátogattuk a nagybátyámat is, aki szintén tanító volt ebben a szép, régi diákvárosban. Kérdi tőlem: mi lesz belőled, te gyerek? Remélem, tanító. Ö — apámmal ellentétben — így Beszélt. Nem tudom még, feléltem. Mi az, hogy nem tudod?! Hát hogyne tudnád — förmedt rám a nagybátyám. — Beiratkozol szépen az ötödik képzőbe, és jövőre okleveled lesz. Az igazgató úr még mindig Zala István, tette hozzá, aki annak idején apád oklevelét is aláírta. Így történt. 1946- ban kezdtem a pályámat, apám mellett Somogyudvarhelyen. Még ebben az évben megalakítottam a Ma- diszt. 1947-ben az MKP titkára voltam, majd részt vettem az iskolák államosításában.

A kilencedik zsoltár és az Internacionálé.

1950-ben Kéthelyre került tanítónak, népművelőnek. Az iparosok házában esténként színdarabot próbált a fiatalokkal. Megismerkedett egy ifjú magyar—angol—orosz szakos tanárnővel, akit az Alföldről helyeztek ide. Feleségül vette.

A Somogyi Néplap 1955. március 3-i számának első oldalán riport jelent meg a tollából az összefogás erejével címmel. A kéthelyi kultúrház építéséről számol be örömtől csillogó mondatokkal, s lelkesen dicséri a társadalmi munkában helytálló falusiakat. „Ezek a gerendák, deszkák, lécek Kéthely legszebb épületének, a járás legnagyobb kultúrott- honának alkotóelemeivé magasztosulnak. Egyetlen darab sem egyszerűen léc, deszka vagy gerenda többé, hanem a mi kultúrházunk szarufája, ablaktokja és küszöbe ...” Az aláírás: Kiss Zoltán községi párttitkár. (Arról, hogy ő volt a megálmodója a tervnek, majd

motorja a megvalósításnak — természetesen — szemérmesen hallgatott.)

1985 óta nyugdíjas. Klubot vezet a kultúrházban, ahol most egy másik Kiss Zoltán az igazgató. (Fia, a 28 éves vegyészmérnök, aki szintén nem szívlelte meg nagyapja latinul írott intelmét.) Egész életében író, publikáló ember volt (a csurgói önképzőkör nevelte) ; sok pedagógai, társadalompolitikai tartalmú cikke látott napvilágot különböző fórumokon, leggyakrabban a Köznevelés hasábjain. Szép- irodalommal is foglalkozott (foglalkozik). Vaskos kéz- iratkötegeket őriz a sublótfiók, a többi között a nagybátyjáról, Olcsai-Kiss Zoltán Munkácsy- és Kossuth- díjas szobrászművész életéről, munkásságáról írott regényes memoárját. (Olcsai- Kiss Zoltán az első világháborúban orosz fogságba esett, s a nagy októberi szocialista forradalom és a polgárháború idején a szovjetek oldalán harcolt. A legendás hírű aranyvonat egyik kísérője volt. Később Párizsban élt emigrációban, s a felszabadulás után tért haza Magyarországra. Egyik szép szobrát, a Leányka címűt, Kéthelyen állították fel.)

Amikor az utcaajtóban elbúcsúzunk — talán a rozsdás krizantémok láttán — ismét eszébe jut egykori diákvárosa.

— A lányunk is Csurgón érettségizett — homályosul el újra a szeme. — És mint említettem, belőle szintén tanítónp lett.

Egy könnycsepp Csurgónak. A pipázó, köhögős Csokonai uramnak. A legátusadomáknak, és a régi pap- kisasszonyoknak. Az önképzőkörnek, a tudós profesz- szoroknak, apja akkurátus jegyzeteinek a „Hóman— Szekfűben” a harmóniumon felzengő zsoltároknak és mozgalmi daloknak. 1955 hófúvásos telének (amikor egy zimankós napon összegyűltek a kultúrházépítők), a sok szép reménynek, a gondosan kikefélt, de kopott kabátban elmondott beszédeknek, a sok száz elszívott cigarettának, az ellobbant éveknek, évtizedeknek. A 62 esztendőnek.

Nem lesz baj

„Piszkos a kezem, meg a

tenyerem,

Attól kapok betegséget.

Ha számba veszem.

De én megmosom, vízzel,

szappannal.

Eltűnnek a bacilusok,

Nem lesz semmi baj.’’

Hamisan, bájosan éneklik a dalocskát a kisgyermek- korba lépett emberpalánták a mosdósi volt Pallavicini- kastélyban. Hangjukban reszket a szülőktől való elszakadás fájó élménye, de felsejlik belőle az új követelményekhez való alkalmazkodás, az egészség érdekében való beavatkozások elviseléséhez nélkülözhetetlen bátorság is.

— Egészen más hozzáállást kíván a mi nevelőmunkánk egy normális (ha szabad ezt a szót használnom) óvodához képest — mondja Pfeiffer Éva vezető óvónő. — Energiánk nagy részét leköti az újonnan érkező kis betegek környezetünkhöz és gyógyításhoz szoktatása. A gyermekek — a szülőktől való elszakadás következtében — az első napokban kézzel-lábbal tiltakoznak az ittlét ellen. Nagy türelem kell hozzájuk. Öröm látni, ahogy később kinyílnak, kezdeményezőkké válnak a foglalkozásokon. Ügy érzem, ezért a sikerélményért érdemes itt dolgozni.

Az óvoda helyisége kicsi, de annál barátságosabb. Szinte roskadoznak a polcok a játékok alatt. Szőrös állatfigurákat azonban nem látok közöttük.

— Többnyire valamilyen bolyhos anyagra érzékeny

ez a korosztály — magyarázza dr. Szlávik Mária főorvos. Sajnos, a szülőktől való elválás traumáját fokozza, hogy a kisgyermek megszokott Miki egerét, Cirmos cicáját vagy Bundás kutyáját nem engedjük itthagyni.

Az óvodás korúak osztályán a gyerekek otthoni ruhájukban lehetnek.

— Az okoz gondot az osztály dolgozóinak, ha több gyermeknek is azonos az otthoni óvodai jele — mondja dr. Bolbás Katalin adjunktus. — Ennek ellenére nem adunk itt másikat, mert azzal személyiségük éntudatát csorbítanánk.

A kórtermek egyszerűen vannak berendezve, de barátságosak. A kis éjjeliszekrényeken Bobó meg Makk Marci, kisbusz és fölhúzható antilop. Az otthon egy- egy darabkája, cseppek a tengerből.

— Érdekes dolog, ahogy próbálnak segíteni egymáson ezek az apró emberek. Az újonnan érkezettet vagy a szülői látogatás elmaradása miatt kedélyvesztetteket vigasztalják a többiek. „Mesét olvasnak” az otthoni kötetekből — így dr. Szlávik Mária.

Az új épületszárnyban helyezték el a csecsemőket és a kisdedeket. Vörös Róbert egyéves kisfia a jelzettnél korábban érkezett Mosdósra.

— Köhögött és fulladt a kicsi már hónapok óta — panaszkodott Vörösné, vései óvónő. — Ma éjjel már anyira megijedtünk, hogy hajnali négykor autóba raktuk Balázst, és sietve ide hajtottunk. Most kiadó szobát keresünk részemre a faluban.

Az ország különböző részéből hozzák ide a légúti betegségben szenvedő gyerekeket. A gondozói munkát segíti a védőnőtől kapott környezettanulmány. Érdekes adatokkal bővül itt a személyiség és az egészség kapcsolata. Vannak, akik akkor köhögnek vagy akkor kezd sípolni a mellük, ha meglátják anyut vagy aput...

Ugyanebben az épületszárnyban találjuk az általános iskolát is.

— Az országban egyedülálló ez a képzés — kezdi a beszélgetést Völgyi Attila igazgató. — A közelmúltban Szolnokon rendeztek konferenciát egészségügyi intézményben működő iskolák nevelői részére, s rajtunk kívül nem volt olyan résztvevő, aki bizonyítványt adó kórházban levő beteg gyerekek általános iskolájából jött volna.

Mint az igazgatótól megtudtuk: összevont osztályokban nevelik a gyerekeket. Ez nagy gondot okoz, hiszen a különböző iskolákból érkezetekkel amúgy is megkülönböztetett módon kell foglalkozniuk. Nagyon ritka, hogy két új tanuló valamelyik tantárgyból éppen ugyanott tart.

Belopózott a sötétség a vastag derekú tölgyek közé. Fél ötkor kezdődik a látogatás. A picik az ablakokba telepednek, s aggódva kémlelik a lámpa alatt fölvillanó alakokat.

Balázs Andor

Állomásról állomásra

Egylovas szekér döcög a ködben az úton, csupasz fák bókolnak, erdővé sűrűsödve. A szántód—kaposvári útról foltozott bekötőút kanyarog hosszan a rejtőzködő So- mogymeggyes felé. A falu a sorompónál kezdődik, itt áll a valamikori bakterház; omló vakolata, csukott ablaka elhagyatottságot jelez.

Az állomásépület mögött felhalmozott fahasábok, a kerítés mellett orgonabokrok, s dérré fagyott gyöngyök a sárguló füvön. Az állomásépületek környéke Magyarországon csakúgy, mint másutt, mindig rendezett, virágos. Mintha a vasutasok jobban kedvelnék a díszes növényeket, a színes és .sokfajta virágokat, mint mások. A meggyesi állomás öreg, kerekes kútja körül is gondozott kert őrzi a nyár emlékét, itt-ott még fáradt színekkel látszik pár ma- kacskodó virág.

A váróteremben - lélek sincs, a jegykiadó ablak zárva. Valamikor havonta negyven-ötvenezer utas is megfordult az állomáson, s négy szolgálattevő irányitot- ta a munkát. Ma jó, ha ezer ember utazik a szárnyvonalon, a szolgálatot pedig ketten látják el: Király János vezető állomáskezelő és Csuti Károly. Ha valamelyikük szabadságra megy, tartalékos helyettesíti. A munkaidő hajnali négy órától este fél nyolcig tart, ilyenkor a tartalékos az irodai vaságyon alszik, visszajutni aznap már nem tud Kaposvárra; az utolsó vonat hét órakor megy el, Siófok felé.

Kellemes meleg fogad az irodában; Király János makulátlan egyenruhában feszít. A falon régi ingaóra, zifferblattján kacskaringós számok, mutatói miniatűr dárdák. A hajópadlót olajjal kezelik, a szekrény tetején két petróleumlámpa. Sürgető csilingelőssel jelez a telefon, ám Király János nem nyúl a hallgató után.

— Nem nekem szól — mondja. — A vasútnál valamikor távíróval dolgoztunk, ezen bonyolítottuk le a forgalmat. Magam jobban szeretem; egészen hosszú szöveget is úgy olvastam a lyuggatott papírról, mint más az újságból, s akkor bizony nem volt mellébeszélés. A morzejel megmaradt, de csak a telefoncsöngésben. Meggyest egy hosz- szú, egy rövid csöngetéssel hivják. A két rövid, egy hosszú Kapoly.

Hosszú egy nap a megy- gyesi állomáson. Szürke a hajnal, amikor Király János bejárja az állomást és elintézi a hivatalos teendőket. Az első vonat fél ötkor halad át Kaposvár felé, álmos és mogorva utasokkal.

Naponta tíz személyvonat és némely tehervonatok ingáznak erre a megyeszékhely ás Siófok között. Két óra alatt érik el céljukat. Bizony, lassú közlekedés ez, amin' az sem szépít, hogy a vonatablakból látható táj változatossága segít elűzni az utazás unalmát.

Király János megszakítja a beszélgetést, a telefon vonat érkezését jelzi. Komótosan fölteszi a sildes vasutassapkát, kézbe veszi a sárga zászlót, s kiszámított mozdulatokkal legelébb a sorompót tekeri le. Ezután a fedező jelzőberendezéssel az oszlopok jelzéseit állítja be; 740 méternyi drótot mozdít meg a hatalmas vaskarokkal. Arcán megfeszülnek az izmok, látszik, ugyancsak kell erő ehhez a művelethez.

Befut a Somogybán „Pi- roská”-nak nevezett szerelvény. Ez a csehszlovák motorvonat csak bitorolja a nevet, eredetileg a Ganz- Mávag gyártotta vonatot hívták így. Leszálló utas alig akad. A sűrűsödő délutáni szürkületben lassan tűnik el a négykocsis szerelvény.

— Hétszázan ha élnek Meggyesen. Az emberek zöme busszal jár a munkahelyére; gyorsabb is, kényelmesebb is, mint a vonat —

mondja Király János. — Az ötödik ciklusban vagyok itt tanácstag, s én kaptam bizalmat az elöljárói poszt betöltésére is, ismerem hát a falu életét. Itt lakom az állomás mellett, szolgálati lakásban. Nem egyszer előfordul, hogy megkeresnek az emberek: ugyan, János, tégy már valamit az ivóvíz ügyében, úgy kéne már az a törpe vízmű, mint egy falat kenyér! Sok mindent elértünk. Ügy-ahogy megvan a bekötőutunk is, munka- lehetőség van errefelé bőven, úgy gondoljuk, nem szabadna elfeledni Megy- gyest!

Apró, szúrós hideggel permetezni kezd az eső. A vizes talpfák között, fekete- olajos köveken veréb ugrál.

Kicsit távolabb egy szép ívű kanyarral tűnik el az ezüstös sínpár. Három éve újították föl a Siófok—Megy- gyes közötti szakaszt, így itt 60 kilométeres óránkénti sebességgel haladhatnak a szerelvények. Meggyestől Kaposvárig jó, ha 40-nel csattognak tovább. Ha ezt a szakaszt is rendbe teszik, harminc percet faraghatnak le a menetidőből.

Király János néhány év múlva nyugdíjas lesz. Azt mondja, kertészkedni fog, virágokat nevel majd, zöldséget termeszt. A helyére pedig valaki más kerül. Mert az állomás megmarad, a vonatok jönnek-mennek, a vasút tovább dolgozik.

Klie Ágnes