Somogyi Néplap, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-14 / 269. szám

8 Somogyi Néplap 1987. november 14., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Egy élet - helytállásban Apn,, Lajos TUL OTVEN ERDŐN Fogy az ösvény, fogy a napfény, kurjantásos fiú-kedvem, hideg árnyék hull a hegyre. férfi-sorsom mély zenéje Áll mögöttem ötven erdő, ötven évem rengetegje. elveszett a rengetegben. Torkomig ver csorba szívem, Csudaváró esti lázban tűz a talpam, seb a térdem. fekszem itt a ritkulásban Annyi rémtől megfutottam, meglazulva, szerteesve, míg a ritkulásig értem. s nincsen, aki megkeresne. Járna értem, mint a hangya, Seb a szívem, seb az arcom, mint a Lemminkejnen anyja: vadtövistől vér az ingem. addig járna, felkutatna, Aki erdő-járni küldött, kicsi méhvel írt hozatna, az ha megismerne engem. Sűrűségen átfutottam, varázsszókkal összerakna, úgy siratna, úgy szeretne ... avarának vért is adtam, Fekszem itt a szürkületben, ami bennem fiatal volt, túl a rétnek nagy a csendje. rohanásban elhullattam. S zúg mögöttem ötven erdő, Szívem szárnya, szemem fénye, ötven évem rengetegje. OLBIA ROMJAI Áprily Lajos emlékezete Az évfordulók ünnepi fé­nyeiből alighanem kevesebb jut Áprily Lajosnak, ami nem is csoda, hiszen egész életében csendes, szerény, visszahúzódó ember volt, szívesebben járta és figyel­te a természetet, húzódott meg családja körében, mint ott, ahol sok ember volt. Száz esztendeje született Brassóban. Ifjúságát Paraj- don töltötte. Itt, a „titokza­tos temetőkert” mellett ala­kult ki benne a természet­tel való szoros kapcsolata, s a hétköznapi, egyszerű mesteremberek iránt érzett rokonszenve. Hamar meg­mutatkozott költői tehetsé­ge: édesanyja gyakran mondott meséket, énekelt népdalokat, s kezébe került egy Petőfi-kötet is, amely életre szóló indítását adta. Már felsős gimnazista volt Kolozsvárt, amikor család­ját súlyos anyagi megráz­kódtatás érte, s a fiatalem­bernek ki kellett vennie ré­szét a kenyérkeresés mun­kájából is. A bölcsészkaron idegennek érezte magát, an­nál szívesebben olvasta a vele rokonlelkű Turgenye- vet és mohón szívta be Re­viczky Gyula költészetének „édes mérgét”, az újabbak közül pedig Adyért lelkese­dett. Élete úgy alakult, hogy követhette Ady útját: 1909- ben Párizsba ment, de ha­marosan rádöbbent, hogy igazán jól csak otthon érzi magát, Erdélyben. A nagy- enyedi kollégium tanári ál­lását pályázta meg, s ti­zenhét esztendeig a „dús­hagyományú ... kisváros” volt az otthona; ott nősült, s ott szervezte tanítványai­ból azt a kis kört, amely­nek tagjai a Nyugat és a Huszadik. Század modern szellemiségén nevelkedtek. Az első világháború alap­jában dúlta föl életének idilli kereteit, szomorú re­ménytelenség kerítette ha­talmába, úgy érezte, össze­omlottak tervei. Akkor kez­dett Áprily Lajos álnéven — családi neve ugyanis Jé- kely volt — verseket írni az Űj Erdély című lapban. Későn érő lírikus volt, költészetének kibomlásá­ban része volt az erdélyi magyar irodalom új sze­reptudatának is. Hangjának elmélyültségére, verseinek finom szövésére hamar föl­figyeltek, első kötetét lel­kesen köszöntötték, s ő is érezte, szükség van lírájá­ra. Részben ezért fogadta el a nagy szervező, Kuncz Aladár meghívását, és a kolozsvári Ellenzék tárcaro­vatának szerkesztője lett. Nagyenyeden tanított to­vábbra is, de hetenként egyszer Kolozsvárra utazott szerkesztői feladatát ellátni. Rengeteg munkája volt, alig maradt ideje versírásra. „Dalaim zendülő csíráit — Magamba fojtva hordozom” — írta némi fájdalommal. Tudta azonban, hogy a megújuló erdélyi magyar szellemnek szüksége van ízlésére, tapasztalatára. Amikor 1928-ban megindult az Erdélyi Helikon, elvál­lalta a szerkesztését. Ám alkatához aligha illett az ilyen jellegű munka, me­nekülni akart, szerényen visszahúzódni. Ezért 1929- ben elhagyta Erdélyt. 1934- ig Budapesten, a Lónyai ut­cában tanított, ám 1930-tól már újra szerkesztenie kel­lett, ezúttal a két világhá­ború közötti korszak tekin­télyes, színvonalas folyóira­tát, a Protestáns Szemlét. „... .a végzet les rám” — írta némi öniróniával, s mintha e végzet újabb pró­bának akarta volna alávet­ni: 1934-ben a nagy tekin­télyű Baár-Madas Leány­nevelő Intézet igazgatói te­endőivel bízták meg. Az őszi napsugár átölelte a vadgesztenyefák hulló le­velű koronáit. Alattuk fe­hér márványkövek és feke­te obeliszkek. A parcellák közt az út kavicsa ropogott a léptek alatt. Nagy habfejű krizanté­mok bólogattak a mahóni- ák zöldtövises ölelésében. A fordulónál a Megfeszített, szomorú arcú, töviskoronás fejére ökörnyál vont glóri­át. Szegekkel átvert, töre­dezett lábánál virágozom A távolban avart égettek, ke­sernyés füstjét hozta a szél. Ézsiás megállt a kolum- bárium előtt. Tekintetét ar­ra a márványtáblára füg­gesztette, amelyre az volt vésve: Apám. Négy egysze­rű betű, feketén szálkázott elő a vörös, nemes kő csil- lanásából. Nézte hangtala­nul. Szeme szivárványfáty­lán a rég nem látott arc tűnt elő, és egy búcsút in­tő, sovány kéz... az utol­só mozdulat... — Ez lesz az? — hang­zott a temetőmunkás kér­dése. Ézsiás bólintott. Széles véső illeszkedett a márványlap pereméhez, és egy kéz, amelyre vörös ró­zsa volt tetoválva, kala­páccsal ütni kezdte. A hang ütemesén, áthatón szállt gerlepárt riasztva a közeli fa ágáról. A fugát kitöltő gipsz, a kihasadt faékkel vegyesen hullt alá az em­Az ihlet leginkább a Vi- segrád környéki erdőkben köszöntött rá. Egyre több idejét töltötte ott, végül tel­ket vásárolt Szentgyörgy- pusztán, és házat építtetett rá, hogy távol a világ za­jától végre nyugalomra, al­kotást elősegítő körülmé­nyekre leljen. 1942-ben visszalátogatott Erdélybe; hazatérte után nem volt hajlandó a tanügyi hatósá­gok megkülönböztető in­tézkedéseit végrehajtani, inkább megvált igazgatói állásától. Most egyetlen vi­gasza maradt. Ez az új kor azonban nem becsülte meg a költőt: 1948 után hallgatnia kel­lett, s műfordítóként térhe­tett csak vissza az iroda­lomba. 1952-ben megbízták az Anyegin újrafordításá- val. Tolmácsolása igazi ese­mény volt: a magyar mű­fordítástörténet jelentős ál­lomása. Sikerének köszön­hetően saját kötetét is ösz- szeállíthatta Ábel füstje címmel. A kötet hetvene­dik születésnapjára jelent meg, jés Áprily a kedvező fogadtatáson felbuzdulva újult energiával folytatta irodalmi tevékenységét. 1967. augusztus 6-án hunyt el. Egész életét az alázat és a szolgálat jelle­mezte. Példája is, költésze­te is maradandó. bér cipőjére.. A kongás mind messzebbről hallat­szott ... A ligeti part moszatos betonvédelme előtt felhal­mozott köveken locsogtak az aprócska hullámok. Apja mellett állt, és a távoli, párás messzeséget nézte. Micsoda fenséges, hatalmas távolság. A magasban sirályok vij­jogtak, . kiterjesztett szár­nyakkal vitorláztak a szé­len. A víz tiszta volt. Kagylók nyomai jól látszottak a hullámos homokfenéken, és sárgás hátukon apró barna, kisebbeket cipeltek. Háború után a, partvéde­lem sok helyütt beszakadt, széles kiöntéseken csillant a fény. Nem mert belelépni az átlátszó vízbe. Közelinek látszott az alja, de mégis iszonytató idegen volt. — Félsz? — kérdezte mo­solyogva apja, s megigazí­totta úszónadrágja kantár­ját. Magas volt és erős, a kék anyag kisimult mellka­sán, rajta a piros villámjel. — Gyere csak bátran — mondta apja. Megfogta ke­zét, és az első lépéseket együtt tették az ismeretlen­be. Lassan lábaltak befelé; a víz hűvös volt és simoga­tó. Ujjongani szeretett vol­na . Távolban kürt szólt, a Badacsony felől bodor füstfelhőt pipálva közele­dett egy hajó a fonyódi móló felé ... Ocsakov ukrán várostól 30 kilométerre, a Dnyeper és a Bug öblének partján, szőlőskertek között húzódik meg Parutyino. Itt folynak azok az ásatások, amelyek­nek nyomán az ógörög Ol- bía városállam maradvá­nyait tárják föl. Fénykorá­ban, az időszámításunk előt­ti V—III. században Olbía a Fekete-tenger északi partvidékének jelentős gaz­dasági, kereskedelmi és kulturális központja volt. Az évekig tartó . ásatások során a tudósoknak sikerült tanulmányozniuk a Fekete­tenger parvidékén lakó gö­Havas téli estén vastag pokrócba bugyolálva ült a magas támlájú szánkóban. Fent csillagok sziporkáztak, apja lépte alatt csikorgóit a hó, s leheletük, mint meg­annyi kis felhő, gomolygott arcuk előtt. — Gyí te fakó, gyí! — ki­áltotta vidámaw, s bár majd lefagyott a lába, nem volt elég. Csak újra trapp, előre, hajrá ... A csengő -szava, mint ezernyi aranyos hangszi­lánk, átütötte az ajtó hasa- dékát. Remegve várta a jelet. Az ajtó feltárult, és ott sziporkázott a csodála­tos karácsonyfa. Gyűrűs angyalhajak közt pompáz­tak az ezüst, arany és pi­ros gömbök, csillagszórók sziporkáztak a gyertyák fé­nyében. Apa ott állt, s neki a gyerek áhítatos tekintete volt a karácsony. Amint rajpngva nézte a pompáza­tos fát, és szemében az ap­rócska fények tükröződtek... S jöttek a nehéz évek, meghasonlások, temeté­sek ... Azon az éjszakán, amikor a mentőért rohant, mert apja kínokban fetrengett, még nem tudta, hogy gyo­morperforáció. Csak azt érezte, nagy baj van. ' A műtő előtt virrasztotta át a hajnalt. Sebész barát­jának semmi meggyőződést nem hordozó szavai most is fülébe csengenek ... Amikor reggel hazatá- molygott s elalult, nem tudta, mire ébred. Fel sem akart ébredni. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy Apu megszűnjön ... rög telepesek életét, kultú­ráját. A város főterén állt a népgyűlések háza, a szín­ház, iskola és a kereskedő­sor. A térhez kapcsolódott a „szent negyed”, ahol Ze­usz, Apolló és Athéné temploma, valamint több oltár volt. A történelmi do­kumentumok más objektu­mokat is említenek, így egy tengeri kikötőt, több piacot és lóversenyteret, ám ezeket az archeológusok nem találták meg. A léte­sítmények valószínűleg közvetlenül az öböl partján állottak, s a víz idővel szét­rombolta őket. Megtörtént. Távolról szű­rődött hozzá: a holtak ke­gyelme, hogy többet nem kell meghalniuk .. . Hát ilyen a gyász? Ilyen fekete, tompa? Ilyen két­ségbeesett, nevetséges, le­hetetlen November — puha fehér minden. Megsárgult levele­ken vízcseppek . . . S a köd, elrejt. Kháron ladikja part­talan sötét vízen suhan. Hol vagytok ti, régiek? Hányán dőltek ki s pihen­nek mélyen a föld alatt, kikkel együtt énekelted a Gaudeámust? S most rád került a sor ... Távoli harangszó, messze- gongó. Az utolsó, a búcsúz­tató ... Tíz éve. Annyi mú­lott el már, amikor megfo­gadta : tíz évig nem veszi elő apja fényképét, s hagy­ja a távoli temetőben, ide­iglenes helyén. A kalapácsütések egyen­letesen zuhogtak. Élesen koppantak a véső fején. A munkás megtörölte izzadt homlokát, fújt egy nagyot. — Nem enged — mond­ta. — Pedig nem szeretném eltörni a márványkövet... hogy ki rakhatta így be. Azt hitték, hogy örökös ... Azt hitték biztosan . . . Ézsiás nem fogta fel a szavakat. Az öklöt nézte, amely a vésőt markolta. A kézfejen a rózsa meg-meg- rándult, és alakját vesztet­te: Arra gondolt, ha van túlvilág, akkor apja most ott könyököl egy bárányfel­hő mögött, és nézi az em­ber igyekezetét, hogy el ne törje a volt íróasztalának márványlapjából készült Olbíában a házak nyers­téglából épültek; ezeket cserepekkel fedték, oszlo­pokkal, szobrokkal, mozai­kokkal díszítették. A város­ban agyagcsövekből készült a vízvezeték. Oibía lakói nagyszerű fazekasok, kiváló ötvösök, fa- és csontfaragók voltak. Az archeológusokat már régóta foglalkoztatják az olbíai leletek. Az első tu­dományos ásatások 1801- ben kezdődtek. Különböző időben jártak itt bolgár, magyar, NDK-beli, lengyel és angol archeológusok is. Az olbíai védett területen tovább folynak a feltárási munkák. A legérdekesebb leletek Moszkva, Lenin­grad, Kijev, Ogyessza és Nyikolajev múzeumait gaz­dagítják. zárókövet. S bizonyára mo­solyog, mit számít az a ma­rék hamu ... Fiam, te min­denből nagy dolgot csi­nálsz .. . A kő megmozdult. Elő­ször csak egy milliméter­nyit, s további két ütés után, helyéből kibillent. Az ember épphogy el tudta kapni. Ä kolumbárium szürke négyszögében, ott állt a fe­hér urna, csipkeszélű Jcen- dővel takartam Fenségesen, tiszteletet parancsolón. A tíz év nyomtalanul múlott el felette, mint az örökké­valóság. — Vigyázzon, el ne ejtse — mondta az ember, s az­zal az egyszerűséggel, mi­ként egy kiló kenyeret szo­kás, a kezébe nyomta. Mint anya a halctft gyer­mekét, fogta, és indult ve­le, s kívülről látta magukat. Mennek az úton, apa s fia, A távoli város fölött gólya száll. Karcsú gyárkémények vastag füstöt pipálnak, és a szürke házakról hámlik a vakolat. Amikor magukra marad­tak, fölemelte az urna por­celánfedelét és kivette be­lőle az acélszürke fémpa­lackot. Hidegen simult a kezébe, súlya szinte semmi. Amint elfordította, mintha homokot öntene, s egy fé­mes, karcoló hang hallat­szott, az utolsó csontszi­lánk. A palack alján a plomba mellett egy szám, 113449... ez lettél, Apám. Ézsiás áll, és nézi a köd­től permetezett vörösmár­vány zárókövet. Arca ned­ves. Most búcsúzik ... örök­re. Rónay László Ujkéry Csaba BÚCSÚ

Next

/
Thumbnails
Contents