Somogyi Néplap, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-10 / 239. szám
1987. október 10., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A MÁSIK ŐSZ Egészen más a helyszín, ahol annyi év után összetalálkoztunk, csak az ősz olyan, mint az a régi volt. Ez egy másik erdő, de lombjai ugyanolyan gazdagon ragyognak az októberi délután tiszta-kék ege alatt. A zöld megfakult, fáradt színe, a nap sárga aranya, a lángo'ó piros, és a nyugodt barna színek ugyanúgy tükröződnek a szememben, mint régen, amikor szerettük egymást. De mi, mi ketten mennyire megváltoztunk! Gondoltál-e rám a sok év alatt, amíg nem láttuk egymást? Emlékszel-e akkori szavainkra, mozdulatainkra? Emlékszel-e akkori hitünkre? Azt gondoltuk, minden csak rajtunk múlik. S megtettünk-e mindent, amit lehetett? Ügy ülsz, messze nézve, mint aki az elmúlt éveket ízlelgeti, és nem akarsz beszélni arról, miért is nem fejezted be a műszaki egyetemet. Valamikor olyan magabiztosan mondtad, hogy elvégzed, és abban is biztos voltál, hogy ha egyszer megint találkozunk, már nem állhat semmi közénk. Most eljött a nap, ez a délután. Te is látod, ugyanúgy, mint én, hogy az ősz színei pontosan olyan gazdagok, mint régen. Ha besétálunk az erdei ösvényre, a lila árnyékokat is látoa messze a fák között, de valami tebenned változott, kedvesem. Már nincsenek olyan hittel teli szavaid, melyek magukkal ragadnak engem is akkor, nézlek, és nem tudom, hová tűnt az a tűz, mely a hangodban vibrált, hol az erő, melybe olyan jó volt belefogódzni ? Nem tudom, milyennek látsz engem most? Talán azért hallgatunk, mert egyikünk sem akarja megbántani a másikat. Lehet, hogy nem azt jelentem már neked, amit régen? Kivel találkoztál, aki elhomályosította az én emlékemet, kinek a szeme villanása feledtette az én tekintetemet? S ha volt ilyen, miért nincs most veled? Miért kerestél, ahogyan én is téged, sok-sok év után? Mennyire változhat meg az ember? Valahol mégiscsak itt van bennem az akkori nő, benned a férfi, akit szerettem. Emlékszünk mindketten a régi szerelemre, az elválás fájdalmára, és ígéretünkre, hogy egyszer még találkozunk, és akkor már minden jó lesz. Most itt vagyunk. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha átkarolnád a váltamat, és te abban a pillanatban magadhoz öleltél. Érzem arcomon a tiéd melegét, hallom lélegzésedet, és ahogyan akkor, most ■ is azt kívánom, bárcsak állna meg az idő, bár ne lennénk mi ketten is olyan bonyolultak, semmi más ne maradna, csak te meg én, ez a pillanat, a szoros testközelség, melyben feloldódik minden más, ami elválaszthat bennünket egymástól. Talán, ha nem beszélnénk többet, ha nem akarnánk mindent megmagyarázni, sakkal egyszerűbb és egyértelműbb lenne minden. Az is baj, hogy azt hisszük, beszélni kelL Mert a szavak néha gyilkos méreggel vannak átitatva, magukkal hordozzák a lehetőséget, hogy egyre jobban elkülönüljünk egymástól, hogy csak önmagunk, körül forogjunk. Mint a selyemhernyó bábjai, beléjük gubózzunk külön-kü- lön. Néha akaratunktól függetlenül egészen más irányban peregnek a szavak, elkalandoznak attól, amit igazán ki szeretnénk fejezni. Most jó. Most együtt vagyunk megint, szótlanul átölelve egymást. Emlékszem, akkor régen is így zizegett a szél a fák között. Olyan jó, hogy megcsókolsz megint, mint akkor! Bár soha ne múlna el ez a pillanat! Hűvösödik. Eszembe jut, hogy múlik az idő. Nemsokára bealkonyodik. Ilyenkor nagyon hamar leszáll a sötétség. Először csak elsápad a fény, aztán sötét köd ülep- szik a fák közé, a város távoli moraja is elcsitul. Csak a szél hangja erősödik fel, és szorongás támad a szívünkben. Az otthonomra gondolok, ahol várnak, arra, hogy neked is hamarosan indul a vonatod. Hová mész haza, és milyen ott nálad? Mi minden köt oda, és választ el tőlem? Kik a barátaid, és beszéltél-e nekik rólam? Most lehajtott fejjel ülsz mellettem a pádon, egy kicsi, göcsörtös ággal rajzol- gatsz valamit a földön és hallgatsz. Nem tudom, mire gondolsz, félek is megtudni. Nem kérdezted, vár-e valaki rám, én sem merem ezt tőled megkérdezni. Látod, azt hittük régen, a múló idő sok mindent megold, eljön a nap, amikor csak te leszel és én, a nap, amikor minden egyszerű lesz. Itt vagyunk a sötétedő erdő szélén, szomorúság borong a szívemben, nézem kifürkészhetetlen arcodat. Mit jelentek én most neked? Megyünk az állomás felé, megborzongok, és te felajánlod a kabátodat. Eszembe jut, hogy valamikor már megtörtént velünk ugyanez, elnevetem magam, és megrázom a fejem, mint akkor. Megyünk az állomás felé, olyan kötelességtudóan, ahogy illik. Az ember nem léphet ki az életéből csak úgy. Rendnek kell lenni, mert jól néznénk ki, ha mindenki azt csinálná, amihez éppen kedve van. Engem itt sokan ismernek, és ha meglátják, hogy fogod a kezemet menet közben, ki tudja, miket gondolnak? Nem is illik ez már a mi korunkban. De nem mondom ki, amit gondolok, és nem húzom el a kezemet. Talán mégis megérzed ezt; azértis, még jobban szorítod az ujjaimat. Ez egy másik állomás, sok tekintetben mégis ugyanolyan, mint az a régi. A vonat indulásra készen áll, azt hiszem, másodpercek vannak már csak hátra, és elvisz téged tőlem. Nincs már idő erre, de nem tiltakozom, amikor csókolni kezdesz megint. Behúnyt szemmel ölellek át, most nem akarok arra gondolni, mi illik és hogy mit szólnak, akik látnak bennünket. Arra, hogy mindjárt indul a vonat. Egész életünkben ilyesmik irányítottak bennünket, egész életünkben megpróbáltunk megfelelni mindennek, amit elvártak tőlünk, és olyan sok évet elveszítettünk, annyi szép órát és napot egymástól távol. Ügy csókolsz, ahogyan soha senki, ahogyan csak te csókoltál valamikor régen. Nem, nem engedlek el én sem. Most fellázadok minden ellen, ami elválaszthat bennünket egymástól. Eszembe jut, hányszor hívtalak hangtalanul, hányszor sírtam vissza a szerelmedet. Még erősebben szorítasz magadhoz, pedig futnod kellene, mert elindult a vonatod. Én sem engedlek el. Hűvös van, mint azokon a régi őszi estéken, az állomás is hasonló, de ez mégis egy másik ősz. Mi is sokat változtunk. Már tudjuk: nem éveket, napokat sem pazarolhatunk el az életünkből. Lehet, hogy millió kérdőjel veszi körül szótlan döntésünket, de azt is, hogy lesz elég erőnk. Most már igen. Ahogyan rám nézel, olyan a tekinteted, mint akkor, régen. Látom magamat a szemedben, látom magamat olyannak, mint valaha voltam. Hiszen te észre sem vetted, hogy elmúlt, fölöttem annyi év! Ügy mosolyogsz rám, annyi gyengédséggel és olyan szerelemmel, mint akkor, teneked én most is ugyanazt jelentem. Mélyet lélegzem, amikor visszafelé indulunk, általad, úgy érzem, én is megtaláltam önmagamat. Már nem gondolok arra, mit szólnak, ha meglátják, hogy fogod a kezem. Mintha egy jó tündér letörölte volna arcomról az elmúlt évek fáradtságát. Valami régi dal motoszkál a fülemben, és a tiédhez igazítom a lépteimet. Győrfi András rajza iby András Egy régi festmény Egy régi festmény dús aranykeretben függ valahol egy képtárnak falán. — Én láttam azt, vagy álmodtam talán? — fel-feldereng mindig emlékeimben. Ősz van. Az erdőn postakocsi ballag, az alkonyaiban a fák lombja vérzik, a lévegőben fanyar illat érzik, az út aranyló, puha avarszalag. Bakon a kocsis a lovakat hajtja, bő, százgalléros köpönyeg van rajta, a homályban csak sziluettje látszik. A kocsiban egy sápadt, karcsú dáma merengve néz a hervadó világba, a saroglyán Pán ül és furulyázik. Egy kiállítás szobrai A Budapesten rendezett VII. nemzetközi kisplasztikái kiállítás anyagából mutatunk be néhányat. A. Abdulhamid (Szíria): Dél •vont. ui’za (magyar): Kétfelé növő fa N. Nielsen (holland): T. Schjente (norvég): Hölgy almával, szökőkút Öregedő bohóc [-----------------------------------------------------------------------------------------------------------Motel Nejmon ÉLETTAPASZTALAT Kilátástalannak ítéltem a helyzetemet. Az előttem levő férfi már jóideje vitatkozott az ügyintézővel, de képtelen volt szót érteni vele. — Mikor kapok végre választ? — A törvényes határidőn belül... — Azaz? — Azaz akkor, amikor... — Szánjon meg, az isten szerelmére! — rimánkodott. — Családom van, feleség, gyerekek, ráadásul még egy anyós is... — Én sem vagyok agglegény. A következőt! Ügy döntöttem, nem fogok erőszakoskodni. Nyugalmat erőltetek magamra, és nem izgulok. Többet ér nekem a békesség, és már- már sarkon fordultam, amikor az ügyintéző rám för- medt: — Milyen ügyben jött? Szerettem volna minél előbb túlleni rajta. — Kizárólag rólam van szó. Csakis rólam — mondtam céltudatos nyomaték- kai. — Se kutyám, se macskám, az anyósról már nem is beszélve. Nem tudok felhozni egyetleji perdöntő érvet sem. — Hát aztán? — hümmö- gött az íróasztal mögül. — Még sohasem hallott arról, hogy az egyén épp oly fontos tényező a társadalomban, mint a család? — Ennek ellenére — mondtam pátosszal teli hangon —, kérem, engedje meg, hogy csak egy hónap múlva jöjjek vissza a válaszért. Addigra talán elkészül ... — Mi az hogy talán? — méregetett gyanúsan. — Azt hiszi, nem tudunk gyorsabban dolgozni? — Jaj, dehogy! Csak hát ismerem az életet. Rendben van, jövök egy hét múlva — tettem hozzá nyomban, nehogy magamra haragítsam. — Holnap már nem is lesz jó? — kérdezte epésen. — Ámen — bólintottam készségesen, csakhogy minél előbb végezzünk. — Hát akkor holnap, a munkaidő vége felé ... — Miért éppen a vége felé? Miért nem az elején? — Ismerem az életet — feleltem újra. — Tömérdek munkájuk lehet... — Látszik, hogy fogatma sincs az életről! — ripako- dott rám, és hadonászni kezdett a kezében levő bélyegzővel. Ezután kétszer úgy odacsapott az asztalra, hogy azt hittem, menten szilánkokra zúzza az ujjaimat. — Hát akkor tessék, el van intézve! Helyben ... Mit szól hozzá? Egész testem remegett a szokatlan élménytől. Fogtam a határozatot, és rogyadozó térdekkel megindultam az ajtó felé, az ügyintéző pedig elégedetten kacarász- ni kezdett a hátam mögött: — Ó, az ostoba! Az élet- tapasztalatával akart imponálni. Én azonban alaposan megleckéztettem... Lengyelből fordította: • Adamecz Kálmán
