Somogyi Néplap, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-03 / 233. szám
1987. október 3., szombat Somogyi Néplap mmmmm mumm mt IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ILLUSZTRÁCIÓK Rothman Lenke svéd művész kiállítását a Műcsarnokban rendezték meg. Képeinken: Virradat sötétség (balra), Félelmet hozó állat (jobbra). Veress Miklós két verse Víztükörbe Fogaim közt egy fűszál herseg véknyul a száj a szem nevet — már rég nem én írom a verset egy pontos vers ír engemet Benn-meleg-kinn-hideg üvegre így íródik a jégvirág így épül tüdőkbe szívekbe a bányapor meg fémszilánk Vízjelként ködük a papíron át egy arc mi még volt s lehet — szerelmemet már nem én írom: csak szerelmem ír engemet Elválik tőlem kezem ujjam mint hústól szakad el izom izomtól csont — hogy sose tudjam mi is a'legvégsö iszony Nem köpöm ki a füvet mégsem sem tüdőmet sem telkemet — hisz nem én írom létezésem a létem ír csak eúgemet Alkony-születés Füvek virágok megborzonganak mikor közébük hanyatlik a nap Az ember csak a napvirág fia — nem érti mért kell így elmúlnia kiért könnyeznek füvek harmatot mikor ébredni látják a napot s éled az ember — ám megérti-e: miért kell újra megszületnie és mért nem lehet csak csillagi por mit égi útra űrnek szele szór Miközben ezen elgondolkodik körötte minden bealkonyodik Szépen magyarul — szépen emberül Felpörgetett tempó N N., a tárcaíró a konyhában tartózkodott, * és egy regényen törte a fejét. Ha magára maradt, mindig megjelent a regény — halovány, füstarcú kísértet, szemrehányó tekintettel. Tömérdek az akadály, mondta N. N. a kísértetnek, egyszerűen tömérdek. A téma mindenekelőtt. A regények, amelyek megtépázott emlékezetében kavarogtak, párizsi szalonokban játszódtak, ahol a szereplőknek elképesztő mennyiségű véleményük volt az .élet dolgairól, s ezeket hosszasan ki is cserélték egymással. Vagy patkány- szagú nyomornegyedekben, ahol viszont a szenvedés és a gonoszság gazdagsága nyűgözte le az olvasót. A regényekben, sóhajtott N. N., kikötői kocsmák szerepelnek, cukornádültetvények — machete! —, párzó tevék, szuronyrohamok, a trojkák csengőinek csilingelőse, aranyásók, bikaviadal és rododendronbokrok. Hát ez az: például rododendron. Egy szó, és megvan az atmoszféra, az ember belebor- zong. N. N. az ablakhoz ment, és kinézett rajta, odalent látott is némi poros növényzetet, néhány nevenincs kórót. Megvannak. amíg megvannak. De ha megvannak, ha nincsenek meg, olyan mindegy. Hívhatják buk- szusnak, orgonának, de még akár láncnak is. A szavak, hiába, gondolta N. N. A szavak és a szagok. És talán még a szél. Valami azért kell hogy legyen valahol, ha nem is ott,ahol gondoljuk. Talán a szavak nyomában az ember... ha különben a szaglása jó... Keresett egy merőkanalat, aztán olajat löttyintett a serpenyőbe. A tészta sister- gett. szétfolyt, kerek lett és megfogható, holott másodpercekkel ezelőtt még folyós massza volt. N. N. aládugta a kést, most derül ki. oda-ragad vagy nem ragad oda — nem ragadt oda. Az eseménynek valami köze vo.lt a sikerhez. A fia jött be. szimatolva, elégedetten. — Mikor lehet enni? N. N. kiborította az első palacsintát. — Ne ess neki, mert megéget! A fiú fölkapta, belehara- rapott; ledobta, megint fölkapta, megint beleharapott. Tele szájjal szólalt meg. — Mama, tudod mi a Lo- rentz-féle transzformáció? — Valami rémlik — mondta N. N. — Az egymáshoz viszonyítva mozgó rendszerek problémáit a Lorentz-féle transzformációval lehet megoldani. Elmagyarázzam? Vegyük például a Maxwell- egyenleteket... — Ha nem muszáj, ne vegyük — kérte N. N. — Én már a váltóáramnál elakadtam. — Adva van egy mező .. . Ejha, ez igen! Az elismerés egy földobott és röptiben megfordult palacsintának szólt. — A mezőt meg pláne ne említsd! A mágnesen mezőt, amiben áram indukálódik. Azt ne. — De miért? Hiszen ez pofonegyszerű. Mit nem értesz rajta? — Talán bennem volt a hiba — merengett N. N. — Tudod, én az elektromosságot apró csillagoknak képzeltem. A fiú csodálkozásában megette a második palacsintát is. — Csillagoknak? — Igen, helyes kis csillagoknak; a pozitívokat pirosnak, a negatívokat kéknek. Aztán jött a váltóáram meg az indukció, és a csillagok összekevéredtek. Rohangász- tak ide-oda, mint az őrültek. percenként nem tudom már mekkora sebességgel . .. A fiú elgondolkodott. — Ez meglehetősen nagy marhaság — mondta végül udvariasan. — Tudom — bólogatott N. N. — Nem hagynád békén a palacsintát? — Meg akarod őket kenni? rájuk meg diót. Ha addig megmaradnak. — Rendben; akkor kivárom. N. N. utánaszólt: — Megnéznél nekem hamar valamit a lexikonban? — Igen, hölgyem, ha -olyan sürgős. — Rododendron. Nézd meg, mi az! A fiú nevetett. — Nem kell megnézni, tudom, mi az. Egy bokor. Kisvártatva kikiabált. — No, mit mondtam! Díszcserje piros virágokkal. Havasi rózsa különben, és magas hegyekben található. Görög szó! Az olaj füstölögni kezdett a serpenyőben. — Görög — csodálkozott N. N. — Hát persze hogy görög .. . Hát persze . .. Félrehúzta a serpenyőt, s csóválta a fejét. Aztán beesteledett. A palacsinta mind elfogyott. N. N. leült egy székre, és a konyhaasztalra könyökölt. Jött a füstarcú kísértet, go- molygott belőle a reménytelenség. Kettejük körül zsíros tányérok alattomos aknái lapultak. Fülük melett pedig az imént hallott nóta nyekergett, akár egy fáradhatatlan, ostoba éjjeli lepke: ezenazalapon-veszema kalapom, tram-tam-tam. Sose törődj az aknákkal, mondta N. N. a kísértetnek, de az hátrált, szétoszlott. Ezen az alapon, zümmögte a lepke. N. N. elhessentette, de visszajött. Ülök a konyhában mosatlan edények között, kísérelte meg N. N. a tárgyilagos megfogalmazást, és hasztalan próbálok arra gondolni, hogy... Ezena za 1 ap o n-veszemaka 1 a- pom, lihegte a lepke. Hogy MAJD EGY REGGEL, gondolta N. N. fogcsikorgatva, AMIKOR . . . Odakintről meghallotta az izgalom semmihez sem hasonlítható sustorgását. Fölállt, az ablakhoz lépett. Látta, hogy ott áll egy mentőautó, bámészkodó öregasz- szonyok és gyerekek gyűrűjében. Nyitott ajtóval várakozott a kapu előtt, álldogált, mint egy nagy, egykedvű ragadozó, aki fejét hátrafordítva fényes tejfehér szőrét nyalogatja. Az élet díszletei, gondolta N. N. megenyhülve, miközben belémart egy másféle kétségbeesés, egy asszony szülni indul éppen; arca fakó a félelemtől, de a szemében ott izzik a büszkeség, fölfektetik. egy csillogó-villo- gó-csörömpölő teremben kitakarják, ordítani kezd, visszaordítanak rá, nyomjon, az istenit neki, jöjjön ide, kolléga, látja ez az eset, amikor, főorvos úr, kérem, telefon, mondja nekik, hogy azonnal megyek, nyomjon az istenit, na végre, és gyereksírás, micsoda misztérium, átérzik, ugye át? N. N. egy pillantást vetett a lent ácsorgó gyerekekre, összeszorult a szíve, és arra gondolt, hogy leszalad a kapu elé. Akkor látta, hogy egy idős asszonyt hoznak lefelé, nem terhes nőt, de nem is halottat. Beültették, a gyerekek hátráltak; durrant az ajtó, a kocsi elindult, s por szállt fel a nyomában. M agas hegyekben található, motyogta N. N., magas hegyekben, s talán odalátszik a tenger. Az éjjeli lepke utolérte, szárnyai belekattogtak a fülébe, tararam-tararam. A fene egye meg, mondta fennhangon N. N., és zajosan mosogatni kezdett. A műszaki újítások, fölfedezések, akárcsak a milliók kedvtelését jelentő sport, nem véletlen hagyják rajta nyomát a nyelven. Sokat és sokan írtak már erről, magam is; ilyen szólás például a nem esett le a tan- tusz vagy a húszfilléres — újabban ugyan már a kétforintos vagy a bélás —, ilyen a téves kapcsolás a távközlésből, a teljes gőzzel, a félgőzzel, az ötödik sebességre kapcsol stb. a közlekedés köréből). De az élet. a nyelv új meg új szólásmondásokat teremt. A felgyorsuló motorról a köznyelv —vagyis az autós- nyelv — azt mondja, felpörög. Nemrégiben a Falurádió műsorában hallhattuk, hogy az ilyen ..felpörgetett tempó mellett" előfordulhatnak hibák is. Egy másik műsorban, immár művelődési rovatban, pedig egy új magyar filmről azt hallhattuk, hogy a bemutatón „hullámhosszon volt” — vagyis a közönség összhangban volt, egy húron rezdült vele, ahogy régen mondották (ma viszont nem a muzsikaszerszámok, hanem az URH- és a CB-rádiók világából származott új, szemléletes hasonlat). A sportélet is számos kifejezéssel, szólással gazdagítja a nyelvet, szinte hétről hétre. A kártyázás ugyan legföljebb elmesportnak tekinthető (gondoljunk a versenyszerűen folytatott bridzsre), de a „hullámhosszon van" kifejezéssel jelentésben rokon a veszi a lapot; el is hangzott a Rádió egyik műsorában: „a közönség jól fogadta Radnóti verseit Norvégiában, hogy úgy mondjam, vette a lapot”. Vannak azonban jócskán a valódi sport világából is 'szemléletes új kifejezések, .szólásmondások. Az egyik közigazdasági műsorban hallhattuk, hogy „a gazdaság veszi az akadályt" — a könnyűatlétikából, az akadályfutásból vett példával. Egy másik közgazdasági műsor a „pályaszélre csúszott vállalatokéról beszélt — a labdarúgásból vett száképpel. Ugyaninnen vette stiláris elemét annak az irodalmi műsornak a közreműködője is, aki a múlt század 40-es éveiről szólva így próbálta kifejezni, hogy Petőfi felesége még hírnévtelen, ismeretlen volt az irodalom berkeiben: „Ki volt az Szend- rey Júlia? Még nem rúgott labdába”. .. Voltaképpen örülhetnénk is ennek az eleven kifejezésnek, ha valahogyan nem volna mégis szabálytalan, sportnyelven szólva: ha nem „lesállásból" született volna ez a statisztikai sziporka. Mert hát hol volt még Szendrey Júlia idejében a labdarúgás? S kivált a női labdarúgás? De ha lett volna is: a stílusnak is megvannak a maga szabályai. Mindent a megfelelő helyen, a megfelelő helyre! Egy középkori tárgyú regénybe is komikus dolog azt írni. hogy „úgy pörgött a kis ember nyelve, mint egy megbolondult vekkeróra" — mivel akkor még nem volt ébresztő. Vagyis csínján kell bánni a hasonlatokkal: mert ha színezik, élénkítik is a beszédet, a nyelvet, helytelen vagy stílustalan használatuk színezés helyett csak bosszantó foltot, bántó pac- nit hagy rajta. Vagy tárgyunknál maradva: öngólt rúgunk. Szilágyi Ferenc — Baracklekvárt tennék Györfi András rajza Hadarna Erzsébet Rododendron
