Somogyi Néplap, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-17 / 245. szám
1987. október 17., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK A fiatalok, akik az idén kaptak szakmunkás-bizonyítványt, 2030-ban mennek nyugdíjba. Munkáséveiket olyan korban kezdik, amikor az egész ország fejlődésének kulcskérdése az ipar szerkezetváltása és műszaki megújulása. A technológiai fejlődés elképzelhetetlen jól fölkészült szakmunkások nélkül. Ellentmondás, hogy miközben az új munkásnemzedékkel szembeni követelmények nőnek, a szakmunkásképzők tanulóinak zöme a gyengébb tanulmányi eredményű, máshová föl nem vett fiatalok közül kerül ki. A szülök és az általános iskolai pedagógusok körében is tartja magát a szakmunkáspályát lebecsülő szemlélet. — A . szakmunkásvizsgára bocsátott tanulók felkészültsége a mai igényekhez képest igen gyenge — mondta Hanyec Imre, a Mechanikai Művek marcali gyárának főmérnöke, aki mint vizsgabizottsági elnök, hatodik éve kíséri figyelemmel a végzős géplakatos- és esztergályostanulók teljesítményét. — Ennek csak egyik oka, hogy a. szakmunkásképzőkbe olyan gyenge képességű tanulók is bekerülnek, akiknek a harmadik évben még az olvasással, írással is gondjaik vannak. A másik; a tananyag évekkel elmaradt a termelés igényei mögött. A ma használatos gépekkel például a tanulók jó esetben csak a tankönyvből ismerik. Elfogadom, hogy egy géplakatosnak tudnia kell az acélgyártás műveleteit, baj viszont, hogy úgy végez, hogy nem látott egy sajtológépet. A tanműhelyben a gyerekek rég letett gépeken tanulnak, s ez csak az alapkészségek elsajátításához elég, a munkába álláshoz kevés. öt éve változatlan vizsgakérdés: mondja el a nagykohó részeit. A tanuló elmondja és megkapja a szakmunkás-bizonyítványt, azután odaáll egy excenterprés mellé, és nem tud mihez hezdeni. Végülis csak papíron $&4kmunkás. — Mennyi idő kell ahhoz, hogy valóban az legyen? — Szakmája és embere válogatja — mondta Köves- di Tibor művezető. — Egy esztergályosnál, aki ha ósdi gépeken is, de legalább már tanulóként is végzett forgá- csolómunkát, kevesebb; egy géplakatosnál, aki az üzemi termelőberendezéseket sem ismeri, több. Van akinél a szakmaszeretet és igényesség hamar ellensúlyozza a fölké- születlenséget, másnak egy élet is kevés, hogy jó szakmunkássá váljon. Mégis átlagosan 2-3 év kell, mire a friss szakmunkás-bizonyítvánnyal ide kerülő fiatalból teljes értékű munkás válik. — Hiába mondjuk mi, hogy olyan tudású gyerekek kellenek a szakmunkásképzőbe is, mint a gimnáziumba így a főmérnök. — Az említettek mellett az érdekeltségi viszonyok sem erősítik a szakmunkás-bizonyítvány rangját. Van egy fiatalunk, aki a szakma kiváló tanulója versenyen országos harmadik lett,v s így májusban szakmunkásvizsga nélkül került hozzánk. Tmk-laka- tosként bonyolultabb munkákat is rá lehet már bízni, az előírt órabére alapján azonban jóval kevesebbet keres, mint azok a ketteshármassal végzett társai, Mit ér a szakmunkás-bizonyítvány? akik csak betanított munkás szintű — ám teljesítménybéres — feladatokat végeznek. — Az általános iskolában 4,2-vel végeztem — mondta Szabó Tamás. — Szüleim rám bízták a döntést, ám tanáraim a szakmunkáspályánál „jobb sorsra” tartottak érdemesnek. Engem mégis a gépek vonzottak. — Mennyit tud hasznosítani a szakmunkásképzőben tanultakból? — A begyakorlott alapműveleteket. Azt, hogy megtanultam reszelni, fúrni, fűrészelni. Csakhogy itt a gépet kell megcsinálni, azokat a gépeket, amelyekről épphogy hallottunk. — Buktatott-e a záró vizsgákon az elmúlt öt évben? — Nem. Az ugyanis már semmit sem segít — így Hanyecz Imre. — Annál ugyanis, hogy átengedjük, nagyobb baj, ha fölkészületlenül odaengedik. E téren egyebkenl kedvező változási tapasztalok: a helyi szakmunkásképző egyre inkább igyekszik kiszűrni az alkalmatlan tanulókat. — Nem biztos, hogy szerencsés lépés volt a tankötelezettség kiterjesztese a középfokú oktatásra — vélte Csordás Ferenc, a marcali szakmunkásképző intézet igazgatója. — Ez ugyanis lé- nyegeoen arra kényszerít bennünket, hogy az olyan tanulót is elevickéltessünk a szakmunkás-bizonyítványig, aki nem akar és nem is képes tanulni. Ennek ellenére igyekszünk következetesek lenni: annak, aki nem éri el a minimális szintet, még az első év végén a szülőkkel közösen más megoldást keresünk. Világosan látjuk, hogy az ezredforduló szakmunkásait kell kinevelnünk, olyan embereket, akik akár a csúcstechnológiák követelményeinek is megfelelnek. Ehhez azonban egész sor szubjektív és tárgyi feltétel hiányzik. Okkal kérdezheti bárki, hogy tanulhatja meg a szazadmilliméteres pontosságot az az esztergályos, aki az iskolában olyan 20 éve nullára Íródott gépen gyakorol, amelyik ötszáz milliméteren „téved” egy centit. Ennél is nagyobb gond, hogy tanulóink 2,5 körüli átlaggal jönnek az általános iskolából, sokan elemi írási, számolási készségek nélkül. Ha ehhez hozzávesszük, hogy o szakmunkás- képzőben a legnagyobb például a csonka családból• kikerülő, hátrányos helyzetű gyerekek aránya, elképzelhető, mekkora erőfeszítést kínál csupán a fölzárkóztatás. S akkor hol van még a sokoldalúan képzett, művelt szakmunkás szintje? Látjuk, hogy az oktatás- fejlesztés forrásai szűkösek, így megpróbálunk magunkon segíteni. Az iskolaszövetkezet vagy a különféle apró vállalkozásaink bevételével is igyekszünk javítani fölszereltségünket. Mindez kevés azonban ahhoz, hogy mondjuk számitógépvezér- lésű esztergát állítsunk be a tanműhelybe. A vállalatoknál már van ilyen gép, csakhogy az ő elsődleges érdekük a termelés és nem a képzés terheinek megosztása. — Nem utasíthatjuk a vállalatokat, hogy vállaljanak részt a szakmunkásképzésből — mondta Müller Imre, a szakmunkásképzők szakmai irányítását átvevő Ipari Minisztérium szaktanács- adója. — Megoldást ebben csupán az érdekeltség hozhat: ha belátják, hogy csak akkor jutnak jó szakemberekhez, ha ezért maguk is tesznek. Egyelőre még egyszerűbbnek látszik máshonnan elcsalogatni a tapasztalt szakmunkásokat vagy üzemen belüli „átképző tanfolyamot'' szervezni. Látni kell azt is, hogy az üzemekben ma azonos szakágon belül is sokféle géptípust használnak. A szakmunkásképzők a mostaninál jobb föltételek mellett sem tűzhetnék célul, hogy valamennyi gépen azonnal termelni tudó embereket képezzenek. A beszélgetések olyan ellentmondások sorára világítottak rá, amelyek arra utalnak, hogy a szakmunkásképzés egészének reformjára volna szükség. S még ennél is többre. Csak a bérreformtól várható például annak a visszásságnak a feloldása, hogy a fiatal szakmunkás keresete évek múltán éri utói a hasonló korú segédmunkásét. Sürgető feladat a tananyag korszerűsítése vagy az oktatás tárgyi feltételeinek a javítása, a vállalatokkal együttműködve. Mindezeknél is fontosabb azonban a társadalom értékrendjének változása, a munka rangjának visszaállítása. A hajdani „jó leszel inasnak” szemlélet máig ható maradványai ugyanis sok esetben szélmalomharcra kárhoztatják a szakmunkásképző intézeteket. Aki eljut a harmadik év végéig, megkapja a bizonyítványt. Ettől azonban így aligha javul ipari termékeink esélye a világpiac nagy vizsgáján. Bíró Ferenc — Ordacsehibe érdemes ellátogatni — mondta dr. Ko- máromy József fonyódi tanácselnök. — E kis társközségünkben az emberek igen sokat tesznek a falujukért; sok társadalmi munkát végeznek, s ez meg is látszik a lakóhelyükön. Hát, ha így van, induljunk! Autónkkal a 7-es műútról lekanyarodva az elágazónál levő buszmegállóban három asszonyt pillantunk meg. — Ordacsehibe? — kérdezzük fölöslegesen, hiszen ezen az úton csak oda lehet jutni. A hölgyek beszállnak, s örülnek, hogy a busznál hamarabb hazaérhetnek. Tőlük érdeklődünk, mi újság a faluban, miként zajlik az élet. Úgy latszik, ok az elégedetlenebbek közül valók. „Mindenki csak magával törődik, a közösségért már nem szeret dolgozni” — ez cseng ki beszámolóikból. A négy kilométeres utazás után elválunk; mi a községi elöljáró háza felé igyekezünk. Megtaláljuk a házat, s benne azt az embert, aki nap nap után végigjárja a falut, látja a tennivalókat, meghallgatja az emberek gondjait, s igyekszik azokat orvosolni. Horváth Gyula ugyanis nemcsak tanácsi elöljáró, hanem Ordacsehi postása is. — 1954 óta vagyok a falu postása — mondja az elöljáró —, s egyedül járom be naponta a település útjaAz ordái lőtér a haranglábbal it. Szinte egyetlen olyan nap sincs, amikor ne jönne hozzám valaki ilyen vagy olyan gonddal. 1970 óta vagyok tanácstag. Az összevonások után Fonyódhoz kerültünk közigazgatásilag. 1985-ig a népfront elnökeként dolgoztam, majd Ordacsehit öt tanácsi körzetre osztottuk, s az öt tanácstagból én lettem az elöljáró. Ehhez a munkához elengedhetetlenül szükséges a mindennapi jelenlét, az állandó kapcsolat a falu népével. Az előszobában, ahol beszélgetünk, szarvasagancsok, őzek trófeái jelzik, hogy a ház ura régóta szenOrdacsehi még sincs zsákutcában Ahol az út véget ér vedélves vadász. Több mint húsz év vadászélményének jelei láthatók a falakon. — Ordacsehinek esős időben járhatatlanok voltak az útjai. Évekkel, ezelőtt, még népfrontelnökként dolgoztam, amikor összefogtunk, hogy javítsunk valamit a helyzeten. Telkenként szedtünk össze pénzt, kavicsot kaptunk a tanácstól, a fuvart is biztosították, s a lakosság társadalmi munkában egyengette el az utakat. így mára már jelentősen javult az úthálózatunk, s a község útjainak 90 százaléka járható, kőszórásos. — A legégetőbb gond most az Akácfa utca állapota. Ezt szintén a bevált módon, társadalmi összefogással akarjuk kijavítani. Az elöljáróság megalakulása óta mintegy 1500 méter járda felújításával, lebitumenezésé- vel végeztünk, szintén lakos- sággi összefogással. Ugyanígy épül a temetőben a hűtőkamra a ravatalozó mellé, s tujákat ültettünk az útjai mellé. Orda és Csehi egykor két különálló település volt, mára eggyé olvadt. A Hazafias Népfront községi elnökét, Lukácsa Antalt az ordai részen keressük. Elhanyagolt téren, egy régi harangláb mellett vágunk át. Itt fordul a busz, innen tovább nincs már kövesút. Még az idén parkosítani akarjuk ezt a teret. A tanács adta a kerítés anyagát, a munkát mi végezzük majd — mondja az elöljáró. — Több év után a tsz-közpon! a tavasszal visszaköltözött Ordacsehibe, így újra van gazdája a falunak. Szinte mindenhol segít bennünket a tsz, s különösen sokat azzal, hogy a gépi munkákat elvégzi, ahol kell. Igen nagy gondunk a csapadékvíz elvezetése, e munkát is megkezdtük. Az árkokat kitisztítjuk, nyolc hidat újjáépítettünk. Megered az eső, s valóságos felhőszakadás zúdul a falura, így különösen időszerűvé válnak az elöljáró utolsó mondatai. A kocsiba kell húzódnunk, s közben saját szemünkkel győződhetünk meg arról, miként hömpölyög a víz, sók helyen mellőzve az árkot, kint a közúton. Nem az eső az oka, hogy a népfrontelnököt nem talál- ■ juk otthon. A felesége fogad bennünket, s a múltról is ejt néhány szót: A férjem biztosan többet tudna ezekről a dolgokról, de azt én is hallottam, hogy egykor csónakkal közlekedtek az emberek Ordacsehi és Fonyód között. Orda (Aida) állítólag régebbi település, mint Fonyód. A berekből ma is kiemelkedik két kis sziget, itt a néphagyomány szerint két vár is állott. Kövek, cserepek mindenesetre találhatók azon a részen. Legjobb tudomásom szerint a régészek érdemben még nem foglalkoztak nálunk kutatásokkal. — Szórakozási, kulturális lehetőségeink nem hiszem, hogy rosszabbak lennének, mint a hozzánk hasonló településeké — folytatja beszámolóját az elöljáró. — Kulturházunk nagytermében mozielőadások vannak, s igen aktív a KISZ klubélete. A fiatalok külön teremben gyűlhetnek össze, színes tévét néznek, videóznak, hetente kétszer a könyvtár is látogatható. Kétcsoportos óvodába járnak a legkisebbek. Konyhája az idős korúak élelmezését is megoldja. A továbbfejlődésre is megvannak a léhetőségeink. Szinte itt megy el mellettünk a gáz, a vízvezeték, s a község a Balaton felé még terjeszkedhetne is; ott kellene új telkeket kijelölni. Mire búcsúzunk, újra megered az eső. A falu határához közeledve azonban megint elcsitul. A kapukban emberek ácsorognak, és szemlélik az úton hömpölygő sáros vizet. — Mindig az út szélén folyik? — kérdezem tőlük. Egy középkorú férfi válaszol: — Ha ennél is nagyobb eső esik, még az úttest középső része is víz alá kerül. Indulunk. A gépkocsi motorcsónakhoz hasonlóan fröcsköli szét, két oldalra a vizet. Gyarmati László
