Somogyi Néplap, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-17 / 245. szám
Somogyi Néplap 1987. október Yl.1 szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Korunk festészetének előfutára Egy álmos francia kisvárosban Fontenay-aux-Rosesban született — százhúsz éve— korunk művészetének halhatatlan előfutára, Pierre Bonnard. Az impresszionizmust követő posztimpresszionizmus dekoratív ágának képviselője, a Nabis- csoport alapító tagja, Rippl- Rónai barátja volt, aki egyik legszebb képét festette a magas, csontos, visszahúzódó, érzékeny lelkű festőről. Bonnard nem készült festőnek. Jogot tanult, majd Gauguin hatására kezdett el festeni. Útja kanyargós volt. Először iparművészettel foglalkozott, mint az 1891-ben alapított Nabis- (Próféták) csoport tagjai közül többen; bútorokat, kerámiát és színházi díszleteket tervezett. Később a századvégen a diadalútját járó plakát nagymestere lett. Nevét először a plakát klasszikusai közé tartozó, francia pezsgőt hirdető France champagne tette híressé (1891). Szeme ott fedezte föl a mindennapiban az ismeretlent, vonalai merészek, nagyon artisztikusak voltak. Renkívüli dekorati- vitásérzéke plakátjain jelentkezett meggyőző erővel. A Revue Blanche folyóirat egyik főmunkatársa volt, s mint illusztrátor is a korszak legnagyobb hatású mesterei közé tartozott. A Daphnis és Chloe, Verlaine Parallelmentja Rippl-Rónai- ra is hatott. Nagy szegénységben élt egy apró, spártai egyszerűséggel berendezett műteremben. A pénz, a gazdagság egyáltalán nem érdekelte. Mindenféle alapra festett, ami a kezébe került, képeit se rámáztatta be soha, hanem csak felszögezte kis műterme falára. Mindent festett, de kedvelt témái a csendéletek, enteriőrök, kertrészletek, fürdő aktok voltak. Gyakran megörökítette Párizs utcáit, de a tengert is. Színharmóniái Tengerpart apálykor (mórnak, kissé az impresz- szionistákra emlékeztetők, de festési módszere egészen más. Képeit évekig fejlesztette, így az eredeti impresszió teljesen átalakult. A színek dekorativitásának föl- erősítése érdekében későbbi műveiben a perspektívát teljesen mellőzte. Művei így derűs, pasztellszerűén finom színekkel festett álomvilágba vezetnek, amelyet kora társadalma hamar nagyra értékelt, jelenünk festői pedig rendre visszatérnek nemcsak képépítési módjához, haI A Boulevard des Batingoles nem művészeti felfogásához is, anélkül, hogy tündéri érzékenységét és frappáns vonalvezetését, vizionárius erejét utánozni tudnák. A felszín esetlegessége mögött az állandót kereste, és meg is találta. Ebben áll képeinek varázsa. Késői műveinek színvilága már önkényesen válasz- főtt. Bonnard azonban sohasem szakadt el teljesen a képtárgy ábrázolástól, azt nem absztrahálta a végsőkig, mint a századelő avantgárd művészei tették, érzékenységét a természeti látvány igazsága iránt mindvégig megőrizte, de a képépítés fontosságát — a maga törvényei szerint — mindinkább előtérbe helyezte. Ezért műveinek varázsa az elmúlt csaknem egv évszázad alatt sem vesztett erejéből, és minden újabb generáció számára izgalmas forrásul szolgál. Most az újromantikusok fedezték föl értékeit. 1910 után több nagy, dekoratív pannót festett. Utolsó nagyobb műve az assyi templom Szent Ferencet ábrázoló oltárképe. A második világháborút túlélve 1947 januárjában halt meg. Brestyánszky Ilona E szterke úgy talált rá Fejesire, mint egy elelvesztett, ismerős csecsebecsére. Fejesi egy márványasztal sarkán ült, és azon gondolkozott, hogy mégiscsak jobb lenne a másik sarkon ülni, amikor Eszterke belibbent a helyiségbe ; körülnézett, aztán Fejesi asztalához telepedett. „Megvárhatom itt Bács- nét?”, kérdezte derűs, nyári hangon. „Tudom, hogy ismered.'’ „Tegez”, csillant fel Fejesf, és az asztalra könyökölt. „Meleg van”, mondta riadtan, és attól félt, hogy Eszterke feláll, és elrepül, mint egy csalódott madárka. De Eszter ott maradt. Beszélt, mesélt, igazi fogsorral nevetett, és szerette a nyarat, az időt és az esetleges öregséget. A haja barna nyakába simult, a kezén kékköves gyűrű, benne a méreg, évszázadok óta. „Ne jöjjön Bácsné”, gondolta Fejesi, Eszter arcát figyelve. „Szomorú?”, kérdezte Eszterke egy rövid, utolsó lélegzetvételnyi hallgatás után. „Nem hiszem”, felelte Fejesi. „Melegem van.” „Pedig milyen jóképű fiú lehetett valamikor", mondta Eszterke. Fejesi fájdalmas zúgást érzett a fejében, a bal szeme mögött. Előző éjjel verekedésbe keveredett; óriási pofont kapott a bal halántékára, elvesztette az eszméletét, reggel saját felelősségére távozott a kórházból ... „Tudja, Eszterke, egyszer megijedtem a korai haláltól, és azóta öregszem”, mondta. „Hülyeség, mondta Eszter, és lebiggyesztette a száját. „Feleslegesen születtem ", folytatta Fejesi lelkesen. „Keveset alszik, szerintem.” „Na mindegy”, hor- kantott Fejesi. „Jó idő van, nem?” „Főzök magának ebédet, ha akarja", mondta váratlanul Eszter, mint egy népmeséi jólélek. „Nehezen nyelek, Eszterke.” „Levest főzök, csontból.” „Nem fontos. Majd ősszel, az első lassú eső napján.” „Most mi a baja megint?” „Mindjárt itt lesz Bácsné.” „Menjünk el”, mondta Eszterke. „Egyedül vagyok otthon, és látom, hogy piszkos a gallérja, izzad a homloka, remeg a k&ze, nincs egy vasa sem. Pedig maga jó ember.” „Néha levelet kapok, ismeretlen vidéki feladótól. Ö is ezt írja.” „Nahát.” „Tudja, mi az a miserere, Eszterke?” „Ha akarja, nálam lakhat. Egyedül vagyok, és maga jó ember.” „Rossz lakó vagyok.” „Pedig meggyógyítanám.” „Nem vagyok beteg.” „De az. Látom az orrán, lapos.” „Összetörték.” „Nem igazán lapos. Ha alszik, biztosan hegyes.” „Holtomban hegyes lesz, családi hagyomány.” „És görbén ül, tudja?” „Eszterke, én marsallnak születtem, de most nincs háború.” „Eszik maga rendesen?” „Nézze...” „Menjünk, jó? Még dél előtt hazaérünk.” „Rossz vendég vagyok.” „Nem vagy vendég", tegezte újra Eszterke, és Fejesi érezte, hogy tisztul, fényesedik a szeme... ,,Pedig”, mondta halkan, „pedig mindig azt hittem, hogy vendég vagyok, felifesleges, riadt vendég.’’ Eszterke: „Lefüggönyözöm az ablakokat, huzatot csinálok, lemezjátszóm is van, sok zenét hallgatunk ...” És Fejesi, a tárcaíró, elment Eszterkével, Bácsnénak megüzenték, hogy soha nem jönnek vissza. Eszterke lakása: modern, fényes, szegletes. Fejesi feszengett. Csak a zsúfolt, koszos, szagos lakásokat szerette, amelyekben mindig érheti meglepetés, egér bújhat ki a falból, váratlanul leszakadhat a redőny, örökéletű galamb szállhat a párHOL) A HÍ. I I. R A dongó kányra, a sarokban karosszék rogyadozik, a falon ferde képek, estetleg rozzant zongora is áll a fal mellett, hogy estefelé önmagától megszólaljon, és kopogó, száraz zongoradarabokat adjon elő. „Akarsz zuhanyozni?", kérdezte Eszter, és a reti- küljét a fotelba dobta. „Van bojler." Estefelé (hűvös, szeles idő) sétáltak. A zúgás egyre erősödött Fejesi szeme mögött, és bárhova nézett, a világ egyik felét képlékeny, fogyó-terjeszkedő feketeség foglalta el. Eszter úgy állt a Duna- parti korlátnál, mintha várna valakit a túlsó oldalról. „Tényleg, mintha valami készülődne a Gellérthegy alatt”, gondolta Fejesi, aki most a szemközti parton észlelte a fekete feketeséget. Eszterke: „Szűzen mentem férjhez, tizenhét éves koromban”, mondta váratlanul. Fejesi helyeslőén düny- nyögött. „És sokáig nem is tudtam, mi a nemi öröm”, folytatta Eszter haragosan. „Mi lehet az ott a túlsó parton?” gondolta F. „Az éjszaka?” „Nem szerettem a férjemet”, mondta Eszterke. „Én...” Fejesi nyög, mondania kellene valamit... „Én majdnem belefulladtam a Dunába, ötéves koromban.” „A férjem öregebb volt a koránál, és durván viselkedett velem.” „Belerohantam a vízbe, elmerültem, apám utánam ugrott, belém akadt a keze.” „Azért váltam el a férjemtől, mert megcsaltam.” „Vagy a holnapi nap készül a holnapi napra?”, gondolta Fejesi a túlpartot figyelve. „Aztán lett egy barátom, a Béla, másik nevén Görény.” „Én ... Kéthónapos koromban bombázták a várost, ahol születtem, és egy ötszázkilós bomba...” „De Béla sokat ivott, és éjszakánként zenés éttermekbe jártunk.” „ ... A bomba a házunkra esett, de nem robbant fel, áttörte a két emeletet, bezuhant a pincébe, ahol voltunk, füstölgött, -aztán megdöglött. És most élek, Eszterke.” „Géza volt a második férjem, de nem szerettem igazán, mert vékony lábszárai voltak”, mondta Eszter. „A lakás, ahol együtt voltunk, erede'- tileg Gézáé'volt." „Tiszt koromban majdnem agyonlőtt egy kiskatona”, mondta Fejesi. „Egyébként leválasztott lakás.” „Elaludt az őrségben; kimentem a toronyhoz, hogy felébresszem, de amikor a közelébe értem, felriadt, félálomban rám lőtt; hat golyó, Eszterke, egy lépésnyire elém, a hóba.” „Géza jobb férfi volt, mint a Görény.” Lüktetve növekedik a fekete semmi a túlsó parton. Fejesi újra a homlokához nyúl, fáj a zúgás a bal szeme mögött. „Te egészen más vagy, mint a Görény vagy a Géza”, mondta Eszter. „Közeledik”, nézte riadtan a túlsó partot Fejesi, a zúgás már dörömbölt a szeme mögött. „Senkit nem szerettem ennyire, mint téged, tudod?”, susogta Eszter. „Eszterke, mi az ott a túlsó parton?” csikor- gott Fejesi. „Finom vagy.” „Lüktet, közeledik, mi lehet az?!” „Nincs ott semmi, te kis buta.” „De ...” „És holnap vagy holnapután...” „De hát a szemem, Eszterke, a bal szemem...” „Vagy még később...” „Közeledik, Eszterke, közeledik!” ordítja Fejesi, most, most! a túl- parti feketeség a szeméhez ér! E szterke felsikolt, „jaj, dongó!”, sikítja, hatalmas fekete dongó köröz körülötte, és a zúgás ... a zúgás megszűnik Fejesi koponyájában. „Belőled jött ki, jaj, láttam, a bal szemedből jött ki!”, si- koltja Eszterke, és kapkodva tartja távol magától a dongót, közben hátrál, távolodik. Fejesi már semmit nem lát a bal szemére. „Eszter... Ne menj el.” „Ne nyúlj hozzám; segítség, segítség!” Eszter futni kezd, hadonászva, meg-meg- állva, a dongóval hadakozva ... Aztán végképp eltűnik, hiszen alkonyodik, estére jár. A dongó visszatért, körözött egyet-kettőt Fejesi előtt, aztán megemelkedett, indult a város, az emberek felé. Fejesi... „Az első”, gondolta. Takáts Gyula Tágabb valóba nőve Ágh István Szabó István meqíratlan novellája Nap sárgája a vérrel zöldben össze ne folyjon! szél, egyetlen zászló, csak élőket takarjon! most a zöld vetésbe ölt kiskatonára gondolok, aki a győzelem előtt lehányt magáról puskát, derékszíját, sapkát, táncolt rajtuk, addig ropott, míg tisztje belelőtte a szentelésre sarjadt búzaföldbe, még híre sem maradt a némaság süket esztendői alatt. Kőpincés zöld medencék fölött berki langyos árkok hozzák a ködöt. Valami részegítő pára szólogat a majdnem éjszakába. Szárnyas hordók és poharak szava bennem, s körülöttem mintha idéznék az abroncs lényegét, mit összetart a kerek messzeség, s szavuk tisztább szférába teszi át szívünkkel ezt az éjszakát, megadva, értsük képletét, •kinyitva szikláink ködét... Reszketve, így valami tett mozdul a csontos felület megett, s kibontva azt, tágabb valóba nőve, mintha most tisztán pincénkhéz jönne minden ...Se mástestű vegytant, fizikát nyitott ajtónkra írja át, s a berki sötéten átragyogva fénylenek, mint a galagonya bokra, a dolgok, mint akik egyek világon túl a tágabb értelemmel, mely lépcsőt rak, élni bátran, mint madarak csontos cédrusfákban.
