Somogyi Néplap, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-12 / 215. szám
1987. szeptember 12., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS GYARMATI LÁSZLÓ o 6 ____ O NZOK Ügy, mint férfi a férfival, apjával nemigen beszélget tett. Még gyerek volt, amikor elkerült a családi háztól. s az idő és a kilométerekben mérhető távolság némiképp elhidegítette őket. Nem úgy, hogy gyűlölték vagy nem szerették volna a másikat. Csupán a három lépésnyi távolság nem tudott semmivé válni közöttük a ritka találkozások alkalmával. Beszélgetéseik megrekedtek a szokásos sablonok határai között: hogy vagy, egészség, tanulás, később munkahely, írsz-e még. s hogy állsz publikáció dolgában? No, és a lányok? Mindezek csak a felszínt érintő, mélyebb rétegekig nem hatoló beszélgetést takartak. A valódi, lelket is megmutató kitárulkozás — jóllehet, talán mindketten akarták — elmaradt. Mindössze egyszer fordult elő, hogy másról, mélyebb emberi dolgokról folyt a szó. Már nem emlékszik, hogyan terelődött a filozófia vizeire a beszélgetés. Egy vasárnap délután az erkélyen ültek és mindketten olvastak, amikor apja — mintegy magának mondva — halkan megjegyezte: — Tudod, azt hiszem, igazad volt. — Tessék? — kapta föl a fejét csodálkozva. — Akkor, amikor évekkel ezelőtt az önzés és az emberek 'viszonyáról beszélgettünk. Döbbenten nézett az apjára. Tudta, hogy ez a néhány pillanatnyi kijelentés évek óta kavargóit már benne. Kínozta, marcangolta, talán jó néhány éjszakáját is elrabolta az alvástól. Hányszor kellett újra és újra csalódnia, hogy ráérezzen az ő akkori igazára? Vajon meddig vajúdott a kényszerítő gondolattal, hogy most szóba hozta, s beismerte tévedését? Beismerte, s mintegy bocsánatot is kért egyben ezzel az akkori kifaka- dásáért. Megalázkodik a fia előtt? Nem, inkább önmaga előtt: legyőzve hiúságát, korábbi nézetét felülvizsgálva. Amelyben talán maga sem hitt igazán, rendíthetetlenül. Talán, csak szerette volna vakon hinni az emberi jóságot, az önfeláldozást. Lehet, hogy isten tisztelete parancsolta számára ezt a hitet, a Föltétien Hitet az emberi jóságban. S aztán — bár az élettől számolatlanul kapta a pofonokat — cs’ak a jó, csak ‘ a szép dolgokat igyekezett elraktározni emlékeiben. A Valóság letaga- dása azonban nem egyenlő a kizárólagos jósággal. A pofonok valahol mélyen a tudata alatt lerakodtak, gyűltek, hogy aztán — amikor már nincs tovább, amikor a tűrés zsákjából kiborul a düh, a visszafogott indulat — legyőzze önmagát, meggyőzze salát pacifizmusa tarthatatlanságáról és beismerje, akár a fia előtt is, tévedését. Eltűnődött. Vajon milyen újabb pofon érhette az apját, amellyel betelt a pohár? Nyugdíjba ment, fél éve sincs. Az ember azt hinné, hogy ezután már minden nagyon szép és gondtalan. Csakhogy a több szabadidő, a megszokott mechanizmus felborulása a lelki egyensúlyt is veszélyezteti. Ráér az ember meditálgat- ni, hogy az ő csillaga már leáldozott, s megindult az ég alja felé. Remegve várja a pillanatot, amikor a lassú mozgás zuhanórepülésbe megy át. Visszagondol a sok-sok kihagyott lehetőségre, amelyek simábbá tehették volna az életét. Rádöbben, hogy az élet értelmét nem is élte meg (jóllehet, azt sem tudja, mi az), rádöbben, hogy a hatvan év kemény munkában, sok nélkülözésben telt el, az anyagi javak gyűjtögetésével, apránként élére rakva a pénzt, s csak a legszükségesebbekre költve. Előbb azért, hogy elviselhető családi fészket alakíthasson ki, később, hogy a gyerekek magasabb élet- színvonalról rajtolhassanak iskoláik elvégzése után. Most itt van. Elérte mindezt, mégsem boldog. Mert eközben elzúgtak mellette az évek, és még nem is élt. S ki tudja, meddig bírja még? Nem rokkan-e meg a következő pillanatban, vagy ereiben az a kis vérrög megindul-e a szív felé, hogy a következő másodpercben leforduljon a székről és a késve érkező orvos csak azt állapíthassa meg: a halál oka infarktus ... Számtalanszor elgondolkozhatott már apja ezek'en a dolgokon. Talán ettől vált az utóbbi időben ingerültté, érzékenyebbé. A nyárra vállalt ugyan munkát, de az nem neki való. Egy palacsintasütőben dolgozik hajnaltól késő estig, s korábbi beosztottai, akik nemrég még hajbókolva jópofáskod- tak előtte, most röhögve csapják az orra elé az ötforintost a mákos palacsintáért, s vagy köszönnek neki, vagy nem. Hiába, a függőségi viszony megszűnt, s a korlátoltabbak így igyekeznek bosszút állni, ö lélekben fölkészült erre, hiszen illúziókat sosem táplált saját népszerűségéről. Tudta, hogy egy főnök soha nem lehet mindenkinek egyformán jó. Tudta, hogy a varangyok képmutatása igen életszerű, ezért tudomásul vette ugyan az irodában elcsípett bókokat, de nem tulajdonított nekik jelentőséget. Az azonban megdöbbentő, hogy né- hányan azok közül is varangynak bizonyultak, akikről azt hitte, hogy gerinces emberek. Tűnődött, próbált magyarázatot találni apja viselkedésére, s úgy érezte, jó nyomon halad. Ezek a dolgok is közrejátszhattak abban, hogy véleménye kilenc- venfokos fordulatot vett. Pedig, hogy kikelt magából azon a tavaszi délutánon. Sétáltak, ketten a móló felé. Kora tavasz volt, emberek alig-alig jártak a gyöngykavicskupacokkal tarkított parti sétányon. A Balatonon át hűs szellő fújdo- gált, a kabátjaikat szorosabban összehúzták magukon. A nap gyönyörűen sütött, s a szélvédett helyeken már kellemesen melegített. — Hogy beszélhetsz így? Nem értelek! Hiszen te nem ezt tapasztaltad, nem ilyen környezetben nőttél föl — háborgott az apja, s miután semmi érve nem használt, dühösen legyintett, és gyorsítva lépteit előresietett. A móló végéig meg sem állt. Ott érte be. Nem szóltak semmit, csak bámulták a hullámokat. A Tihanyi-félszigetet és az innenső oldalon apró foltokban elterülő nádast. Visszafelé már szinte rohantak. Egymás mellett, szótlanul. Mintha megszakadt volna közöttük a közös szál, ami addig összefűzte őket. — Sokat tűnődtem ezen, s azt hiszem, igazam van. A legtöbb emberi cselekedet az önzésen alapul — ezt mondta, s innen indult kettejük között a nézeteltérés, ö azt próbálta bizonygatni, hogy minden híres ember azért cselekedett úgy, ahogy, mert az ő érdekét szolgálta. Apja próbált ellentmondani, hogy ez nem igaz, hiszen például Dugovics Titusz miért ugrott le a mélybe? Persze, hogy önzésből! Hogy a többieknek megmutassa: nem féli a halált. Természetes, hogy erre Dugovics nem gondolt, csak tudata alatt irányította cselekedetét az önzés: a halhatatlanná válás vágya. A példák hosszú során próbálták egymást meggyőzni, hiába. Vitatkoztak, de nem veszekedtek egészen addig, amíg ő ki nem jelentette: — És én vajon miért élek? Kinek volt jó ez? Kértem én? Ez is önzésből történt. Nektek kellett a gyönyör, s amikor megszülettem, a ti szíveteket bizser- gette meg az, hogy gyönyörű, egészséges fiatok van . . . Ti dicsekedhettetek el ve-r lem, hogy- ilyen, meg olyan szép, meg jó, meg eszes, ügyes... Én nem akartam megszületni. De ha már így alakult, persze hogy nem hibáztatok senkit, s az is természetes, hogy szeretnék én is minél több örömöt lelni az életben. Mert én igenis önző vagyok! Számomra az a fontos, hogy nekem jó legyen minden. Nem másokon átgázolva, nem! Sőt, ha lehet, másoknak is legyen jó. Én nem irigylek senkitől semmit. S ha mellesleg az én örömöm másnak is jó. akkor mi a gond? Apja le volt forrázva. .Megdöbbenését dühkitörés követte. Egész életében azon munkálkodott (így hitte), hogy a családja boldog legyen. Ezért küzdött, ezért dolgozott, és most látnia kell: a fia kiábrándult fiatal, aki az ö fáradozását sem ismeri el, s őt is önzőnek tartja, és mindenkit, aki a földön él. Ilyen elvekre ő sohasem tanította! Ezek az eszmék a középiskolában, a kollégiumban, meg mindenhol máshol ragadhattak rá. összeomlott benne az évek óta építgetett ideális családkép. S úgy érezte, ez már sok. Ezt nem lehet egyszerűen elviselni, ezt nem szabad ennyiben hagyni. Ürrá lett rajta a tehetetlen emberek haragja. Ütni, zúzni, vágni szeretett volna kétség- beesésében, de mindig is arról volt híres, hogy uralkodni tudott érzelmein. Most is csak kifakadt keményen. majd elörerohant, hogy végét vesse a vitának, s ne kelljen tovább szembenéznie a fiával. Vágyta a magányt, a csendet, a nyugalmát, bár vészesen harangoztak benne a gondolatok. Fáradtság tört rá, ahogy végiggondolta az apjával történt egykori beszélgetést. Bekapcsolta hát a magnót, leheveredett az ágyra. Behunyta szemeit és hallgatta a zenét. Mindig megnyugtatta a muzsika. Ez az elvont, progresszívnek titulált dallam, amelyet a King Crimson együttes játszott. Hulló angyal, Csillagocska, Poszei- don ébredése... kedvenc számai voltak. Idegnyugta- tóan szépek, idegnyugtatóan A táncért BeczóIgctÓM a Táncfórum igazgatójával Néhány éve már, hogy a Táncfórum összefogott szervezőmunkája nyomán egyre gyakrabban láthatunk illusztris hazai és külföldi táncbemutatókat a fővárosban és vidéken egyaránt. A Táncfórum munkájáról, elképzeléseiről beszélgettünk Galambos Tibor igazgatóval. — Több ok hívta életre a Táncfórumot — mondta Galambos Tibor. — Egyrészt az a tény, hogy a hivatásos társulatokat mindaddig meglehetősen mostohán, vagy egyáltalán nem menedzselték, másrészt csak igen kevés számú balettelőadás juthatott el vidékre. A néptáncegyütteseknek ma sincs önálló bemutató színházuk. Végül, a klasszikus baletten és a néptáncon kívül a hazai közvélemény csak keveset tud más, korszerű táncműfajokról. A tánc egyéb műfajaiban nálunk meglehetősen nagy az elmaradás. A klasszikus balett műfajában is uralkodik egy korzervatív szemlélet, holott több klasz- szikus irányzat létezik a baletten belül is: így a „modern dance”, amely a Graham- technikán alapul, és amelvet már nagyon sok nagy együttes alkalmaz, továbbá a dzsesszbalett. és végül a táncszínház, amely a mozgás valamennyi eredményét ösz- szegzi. Sajnos gyakorta még a szakemberek sem elég tájékozottak. — Nem tanulmányozhatják a külföldi együttesek munkáját? — Természetesen sokat tanulhattak a magyar baletttársulatok az ide látogató külföldi koreográfusoktól, de ettől még nem lettek igazán korszerűek, mert a táncosok Jelenetek a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének műsorából képzettsége ehhez még nem ad kielégítő lehetőséget. — Mi tehát a Táncfórum legfőbb célkitűzése? — Egyrészt elvinni vidékre is a táncprodukciókat, és viszont: vidékről is a fővárosba hozni az ottaniakét. Ügy, hogy minél szélesebb közösség láthassa bemutatóikat. Fontos az is, hogy bőséges táncinformációkat hozzunk be külföldről. A hazai társulatok ismerjék meg a kortárs táncművészeket, és törjék át a kialakult színházi vezetési gyakorlatot. Gazdasági gondjaink ellenére is keresnünk kell a lehetőségeket, mi módon hozhatunk be külföldről szakembereket, szólistákat. Jó hírünk van a táncvilágban, szívesen jönnek hozzánk vendégszerepelni. Igaz, a külföldi együttesek árfolyama magas. Ezért nélkülözhetetlen a különböző kulturális intézetek, intézmények segítsége. Ősszel kortárs táncrendezvény-sorozattal kísérletezünk: tárgyalunk a helsinki Kalevala együttessel, a dán NYT Táncszínházzal, a holland Djazz dzsesszbalett-együttessel és a brazil Nucleo Balettel. — Van érdeklődés hazánkban a tánc iránt? — Természetesen még ki kell nevelni egy széles körű táncművészeteket kedvelő, szerető hazai közönséget. Nálunk a klasszikus baletten nevelődött közönség a nagyobb létszámú. Ezért kell minél több korszerű tánc- együttes műsorát bemutatnunk. Kezdetektől ez a célunk, de valójában most lesz igazán alapvető feladat. — Honnan indul és merre tart a Táncfórum? — Kísérleti jelleggel kezdtük 1980-ban, és csak 1985 óta vagyunk ténylegesen a magyar táncművészet átfogó szervezete. Ami a jövőt illeti: szeretnénk támogatni a táncművészet valamennyi területét, a balettet, a néptáncot, a dzsesszbalettet, és így tovább. Első lépésként elhozni a külföldi társulatokat, majd ezt követően a nagyvilág felé fordulva menedzselni a magyar táncművészetet. — Van ehhez kellő bázisuk? — Meglehetősen kevés állami támogatásban részesülve végezzük munkánkat. Évente mindössze 100 előadást szervezünk, és ez kevés. A társulatok egy része így is gyakorta kevesebb juttatásért lép fel, mint ami megilletné őket. — Mi a legégetőbb gondjuk? — A megfelelő játszóhely hiánya. Belátható rövid időn belül kell tető alá hoznunk egy önálló játszószínházat. Ez programunk kulcskérdése. Egy megfelelő színházban heti három alkalommal léphetnének föl a külföldi és hazai táncegyüttesek, és ugyancsak itt játszhatnának színházaink is, bemutatva legújabb produkcióikat. Ez lenne a Fórum Színház. Valós igényeket elégítene ki. Bízom abban, hogy sikerül majd netán egy megfelelő helyiséget átalakítva, állami segítséggel megteremteni ezt a táncközpontot. — Visszatérve a jelenhez: tudnak-e vidéken a kínálkozó táncműsor-lehetöségek- ről? — Igen, az ország száz különböző színházába, illetve művelődési házába elküldtük már programunkat. Szémann Béla lagyak...
