Somogyi Néplap, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-12 / 215. szám
8 Somogyi Néplap 1987. szeptember 12., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Megmentik a gödöllői kastélyt 1985-ben az Állami Tervbizottság határozatot hozott öt kiemelt fontosságú, erősen fenyegetett állapotú műemléki kastély állagvédelmére. Az 1990-ig szóló program jelentős összeget. 416 millió forintot biztosít öt kastély megmentésére. Ebből 169 milliót juttatnak a magyar barokk méreteiben és művészi színvonalában is kiemelkedő építményének, a gödöllői volt Grassalkovich-kas- tély állagmegóvására. Üres szívek író jegyzet Ilyen címmel aligha írtak cikket az utóbbi évtizedekben, annyira közhelyes és üres a fogalom — akárcsak az „üres szívek”. Nehéz időkben amúgyis idegesítőek a szívhez szóló, érzelmekre ható szólamok, mégis, hallgatván az embereket s hallgatván a rádiót, televíziót, olvasván az újságokat, egyre nehezebb lett a ... szívem. Bocsánat az újabb önismétlésére. De hát mit is mondhatnánk az üresen csengő forintok korában? Panaszkodunk, többnyire joggal, s leginkább egymásra. Szájról szájra jár a panasz, hogy hűvösek a családi tűzhelyek, hűvös a munkahelyi légkör, durva az utcai hang. Nem tudom cáfolni ezeket a panaszokat, bár gondterhelt vagyok, mert részesének érzem magam e folyamatnak. Igaz, csak tízmilliomodik részesének, mégis ... mintha az én szívem is üresebb, keményebb lenne. Mintha én is behúzódtam volna jobban a négy fal közé, mintha én is kurtábban válaszolgatnék az engem megszólítóknak, a hozzám érdeklődéssel, szeretettel fordulóknak. „Szeretet?” Ezt a szót leírva bizony igen régen láttam a sajtóban. Talán jobb is. Hiszen utolérte volna az olyah szavak sorsa, mint amilyen a „termékszerkezet-váltás”, vagy a „demokrácia kiszélesítése”. Közhelyek kopognak az agyunkban, szívünkben, a televízió híradójának közhelyeivel fekszünk le, kapunk egy kényszerű mosolyt, s már' ezért is hálásak vagyunk, akár a közértben, ha megköszönik, hogy képesek voltunk ma is eljönni, sorban állni és fizetni. Üres a szívünk, és ezért okolhatjuk egymást — ez kényelmesebb, de okolhatjuk magunkat is. Éjjeli csöndesség, tücsökszó vesz körül. Lentről látszanak a nagyváros fényei. A Várostól menekültem a hegytetőre, a félkomfortba, de azért nem tudnék a Város nélkül élni. Innen fentről a tízemeletes toronyházak is barátságosnak látszanak, pedig hej, tudom, de mennyi harag, keserűség, áskálódás, lárma, szemét tud meggyűlni egy falunyi lakóházban! S mennyi üres szív, amely kedves szóra, szeretetre, megértésre vágyik, még ha talán nem is tudja ... Munkahelyemen, a faliújságon keleti önvédelmi tanfolyamot hirdetnek. Mindig eltűnődöm, ha ránézek. Biztosan van bőven jelentkező, ki tudja, milyen korosztályok a legnépesebbek. Talán az ifjak vagy a tehetősebb középkorúak, esetleg a törékeny csontú, védtelen öregek? Ennyire rosszul állunk? Ez a szegény kis Magyar- ország akar Amerikát játszani, önvédelmet tanulni — egymás ellen? Az üres szívek ellen kellene védekeznünk itt, ahol szegről-végről mindenki mindenkinek rokona, barátja, ismerőse, munkatársa, adósa és hitelezője. Ez az egész kis ország nem több a nagyvilágban, mint egy nagy falu. Bármelyik nagyobb nemzetközi cég megvásárolhatná, ha akarná, s ha mi engednénk. Ami itt történik, igazából senki mást nem érdekel. És senki másnak nem fáj. Most prédikáljam azt, hogy teljünk meg, üres szívek, egymás iránti szeretettel? Nem teszem. Aligha lenne ez több a „szeressük egymást,., gyerekek" naiv, spicces összeborulásánál. De azért nem árt megfontolni, hogy vagy együtt, vagy sehogyan sem. Ha komoran, gyanakvón, üres szívvel, akkor úgy. Aztán majd üres gyomorral. De egy hajón evezünk, s lehetőleg egyfelé! Szentmihályi Szabó Péter Janusz Oseka ÚJSÁGCIKK HIVATAL Sóhajtva, nyögdécselve jönnek kifelé az emberek a nagyteremből — vége az ér- ■ tekezletnek. Az elnök néhá- nyukat kedvesen visszatartja, amit természetesen kötelező érvényűnek vesznek mindkét részről. A fiatalabb dolgozók kiválasztották maguknak az irodaház egyik távolabbi szobáját, valaki elugrott szeszért, a másik magnót szerzett, egy lány pedig lassú léptekkel áttáncolt a szobán. — Tisztelt... ööö elvtársak! Az értekezlet . szünetében elfogyasztott jelentős meny- nyiségű alkohol hatására pompás jókedvük kerekedett, és a fokok hozták meg a bátorságot, hogy röhögjenek az elnök felszólalását utánzón. Az idő délután öt óra körül járhat, a márciusi nap erőtlen sugarai szemet bántóan verődnek vissza a szemközti épület ablakaiból. Zoli, a fiatal munkaügyis föláll, keskeny rést hagyva behúzza a függönyöket. Nem mozdul az ablaktól, az utcán jövő-menő embereket bámulja, gyomra émelyeg, szemei lassan összeakadnak. Kivágódik az ajtó. Beront az elnöki gépkocsi sofőrje, ( Jóska: — Na, mi van, sztrovacse- kok? Melyik sör az enyém? — csap lé azonnal a ládára, választ sem várva. Erzsi, a még lány árkalkulátor kiveszi a férfi kezéből az üveget, tölt egy pohárba, s nyújtja neki. — Erzsi! Megcsókolhatlak? Ma még nem csókoltalak meg — próbál kezdegetni idétlenül az alig huszonöt éves. de már tekintélyes po- cakú „parádés kocsis”. A lány odatartja arcát, ám a férfi a nyakába csókol. Erzsi nem mutat érdeklődést, az asztalnál ülő Imrét figyeli. Aztán a szekrényhez lép, elővesz egy üveget, és magasra emelve megkérdezi: — Ki kér barackot? — Én! — üvölti Jóska. — Én is — szól halkan, fojtottan Imre, lenyelve egy újabb hányingert. A lány, úgy látszik, ez utóbbit nem hallotta, mert külön rákérdez a fiúra: — Te nem kérsz? — Dehogynem, teljesen mindegy. Tölt neki. — Idd meg! — mondja, kissé erőszakosan. — Majd. — Nem. Most! Pár percig nézik egymást, győz a „mindegy”. Imre lehajtja a pálinkát. — Nem mered megcsókolni lejjebb, fogadjunk! — Miért ne merném? — fordul a kötekedő felé Jóska. — Ugye, Erzsi, megcsókolhatlak? — és hirtelen a két mell hajlatába buktatja a fejét. — Még lejjebb! — Te, hülye, ott már az inget csókolnám! — De még mindig nem csókoltad meg ott, ahol szeretnéd. — Még nem. — Hol? — A lány hangja évődő. — Megsúgom... — hajol Jóska a füléhez. — Nekem olyan nincs — mondja nevetve a lány. — Akkor a seggedet! Jóska utolsó mondatát röhögő nyerítés fogadja. — Neki popsija van; igaz, édes? — vár igazolást az uszító, de nem kap választ. — Haza bírsz menni? — fordul Erzsi Imréhez. — Ha nem, majd hazakísérsz. Jó? — Jó ... Viszont akkor nálatok alszom. — Kérlek szépen! A szakszervezeti titkár nyit be: — Gyerekek, indul a busz! Pakolászás, öltözködés, a kint fújó erős, hideg szél pillanatok alatt letörli arcukról gyenge, kényszeredett vi- gyorukat. A buszon meg már nem is szólnak egymáshoz. Egyik cikkemben kirohanásokat intéztem a Jan Sebastian Bach u. 17. sz. alatti házmester ellen. Ország-világ előtt nyilvánosságra hoztam, hogy a koszos felmosórongyával összepiszkította a III. emeleti 39. sz. lakás ajtaját, ráadásul kerek-perec megtagadta a fenti emeleten levő villany- körte cseréjét, és nem hajlandó felszedni a szemetet a folyosóról, és egyszerűen besöpri a koszt a padlórács alá. Válaszul a szemrehányásokra a Jan Sebastian Bach u. 17. sz. épület házfelügyelőjének sajtószóvivője konferenciát tartott, és az alábbi nyilatkozatot tette közzé: — A házfelügyelő személye ellen néhány lakó által folytatott aljas rágalomhadjárat szándékosan elhallgatja az"“ igazságot az épületen belül uralkodó valós viszonyokról, tendenciózusan elsiklik a házfelügyelő által kifejtett erőfeszítések mellett, melyek célja a közös helyiségek makulátlan tisztaságának tűz- zel-vassal való fenntartása, és egy árva szót sem szól a lakók vandalizmusáról, melynek egyenes következménye a kosz, a szemét és a közvagyon rongálása. Amíg 1984-ben a folyosói vakolaton eloltott cigaretták okozta foltok száma 1764 volt, addig a következő esztendőben már 45 százalékkal emelkedett ez a szám, ami a lakók társadalomellenes viselkedéséről, és a házfelügyelő által végzendő munka körülményeinek jelentős rosszabbodásáról tanúskodik ... — No, és mi van a ' villanykörtével ? — vetettem közbe. — Gálád módon ellopták a lakók — felelte a házmester sajtószóvivője, miután tüzetesen átnézte az asztalán heverő aktákat. — Mi a helyzet a 39. sz. lakás összepiszkított ajtajával? — Nem a házfelügyelő úr piszkította össze a felmosórongyával, hanem maga a bérlemény lakója, amikor alkoholos befolyásoltság állapotában órák hosszat rugdosta — világította meg a kérdést a szóvivő. — Ennek ellenére nem hunyhatunk szemet afölött, hogy rendszeresen a szétfeszített padlórácsba söpri a szemetet, ami az igenis létező hiányosságok ékes bizonyítéka — makacskodtam. — A padlórács állagát illetően le kell szögeznünk, hogy a rácsot az illető lakó tulajdonában levő eb vagy még- inkább maga a lakó rágta szét. A szemét besöprésének tekintetében kategorikusan ki kell jelentenünk, hogy a házfelügyelő úr az elmúlt néhány esztendő során egyáltalán nem járt arra, mivel minden idejét lefoglalja az állandó felkészülés a lakók alaptalan és hihetetlenül ravasz vádaskodásai ellen. A nyilatkozat arra késztetett, hogy alaposan átgondoljam további lépéseimet. A szóvivő néhány állítása ugyanis kimerítette a kihágással és bűncselekménnyel vádolás jogi kritériumait. Ebben a helyzetben kötelességemnek éreztem, hogy konzultáljak Franciszek Ko- walskival, a Jan Sebastian Bach u. 17. sz. ház 39. sz. lakásának bérlőjével, akinek én voltam a sajtószóvivője. Fordította: Adamecz Kálmán JASPER GYULA két verse Csúcsforgalom Őszben A tömeg Föld alatt a levegőben Aluljárókon és felüljárókon Űttest alatt és felett Hidak ívein hömpölyög árad és apad Mint valami fáradhatatlan erő S felfelé nőnek a házak mint a fák Eltakarják óriás tenyérként az eget A levegő forró és rezeg Mint fortyogó katlanok mélye S kopognak fürgén sarkaikkal a műanyag szívek Hőállók sohasem repednek meg Zöld terek gyomra nyeli el őket szombatonként Vagy a környező hegyek A hűsbe menekülnek Száguldó füstlehelő dobozaikon Hogy felverjék a maradék csendet Megállítsák az időt Ami lehetetlen. A nyár elpergett, őszbe folyt napokban járunk, a mezőkön felszántott földnek izgató szaga árad. Kopott napok eső-danája fürdet gyérülő fát. őszülő füvet. A házak nagy kalapja súlyosodik. karimájáról — csur-csur, kopp-kopp — eső hull alá, a kövön lyukat fúr a monoton kopogás. Tükrös utak, ezüst pocsolyák — nélkületek nem igazi az őszi út, az őszi táj; levelektől fedett, szél fodrozta vizetek idézget elmúlt színeket, mik úgy úsznak bennünk, mint bennetek. Én már a fák agancsát várom — az ősz már teljesen enyém. Aláhulltak bennem színek és fények, mint ahogy a fáról hullnak színes semmiségek.
