Somogyi Néplap, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-05 / 209. szám
1987. szeptember 5., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK nagyon tehetséges a csapat, mert — ezt vallja — csak azokkal a fiatalokkal lehet eredményt elérni, akik szeretik, amit csinálnak. — És ezek a gyerekek szeretik? — kérdezem. — Nézze — mondja az edző —, a toponári buszmegállótól két kilométerre van gyalog a sporttelep. Ezt a távot hetente tízszer nem lehet sznobizmusból megtenni... Amikor a fiúkat az eredményekről kérdezem, eléggé visszafogottan nyilatkoztak. Tapaszti Peti azt mondta, elég nehéz lesz a válogatottba visszakerülni. Két éve még serdülőbajnok tudott lenni kajak egyes kétezer méteren, tavaly azonban csak negyedikként ért célba. Tavaly Borhi és Csima futott jó éredményeket. ÉrIllik érteni a segédtudományokhoz, például a címertanhoz, a numizmatikához, illik tudni németül és latinul, s ami a legfontosabb, el kell tudnunk igazodni a kormányzattörténetben. Bősze Sándor számára a levéltári munka az élet. Észrevehető már nála is a levéltárosokra oly jellemző „máshollét”, amikor ugyan hallja, mit beszélnek hozzá, de a gondolatai egészen másutt járnak. Azt mondja magáról, lehetne jóval türelmesebb, megalkuvóbb is talán. Bár, van erre egy jobb szó: toleránsabb. Ahogy telnek az évek, átértékelődnek a dolgok, s vannak apró elégtételek is, amelyek a lélek tüskéit észrevétlenül kihúzzák. Az akarat győzelme a legszebb diadal. S Bősze Sándor olykor fogcsikorgató akaratának az egyik elismerése az augusztus 20-án átvett Szocialista Kultúráért kitüntetés. Klie Ágnes Marcaliból Bakuba Az első magyarok a haditengerészeti főiskolán Csima Feri másodikos a Táncsics gimnáziumban, s már három sportágba belekóstolt. Ide egy nyári napközi alkalmával toppant be, s most a jövőről csak any- nyit mond, hogy az érettségiig biztosan itt marad. Mielőtt alaposabban belemerülnénk a beszélgetésbe s minden élményt meghallgathatnék a két hete rendezett Duna-túráról, az edző kiadja a délutáni edzésadagot: — Tizenöt kilométer; utána folytathatjátok a beszélgetést. És sportbarátként örülhetnék-e jobban másnak, mint hogy evezni jobban szeretnek a fiúk, mint nyilatkozni. A szakosztályvezető és az edző közben végigkalauzol a Gáts Tibor építészmérnök által megálmodott és az Invest által fölépített szép sporttelepen, amely nyolcmillió forintba került. Azt mondják a vízhez értők: ha a szél befúj a két erdő közt a tóra, akkor nincs remény semmilyen vízi sportra. A legutóbbi vidékbajnokság előestéjén olyan vihar kerekedett pár perc alatt, hogy a rendezők gondolni sem mertek a másnapi versenyre. A hivatalos minősítésben azonban nemzetközi versenyre is alkalmasnak mondták a De- sedát. M5 az igazság? A fiúk szerint nincs ennél jobb és szebb tó. Ahogy a fák vízre vetődő árnyékában, egyenletes evezőcsapással végigsiiklanak a tavon, ötkarikás reményekről álmodnak. S a vízi csapáson ott a remény: érdemes! Békés József Egy éve tanul Kovács Péter a Szovjetunióban. Hosszú volt az útja Marcaliból Bakuba, a Kirovról elnevezett Kaszpi-tengeri haditengerészeti főiskolára. — 1982-ben jelentkeztem a tatai honvédkollégiumba ... Megtetszett a katonai pálya. Nem is gondolkodtam később, hogy más pályát válasszak. Mindig katonatiszt szerettem vWna lenni. — Apja ösztönözte a fiát, vagy magától választott így? — kérdem Kovács József alezredestől. tő megrendeléseket is adott az édesanyjának, például amikor magyar estre készültek. — Nem volt zászlójuk — mondja Kovácsné. — Mindenre, ugye, nem készültek föl. Kérte a zászlókat, a nemzetiszínű szalagot, a címert, magyar térképet; mindent, ami a kiállításra kellett. Aztán a Himnuszt és a Szózatot kazettán. írtam egy kis levelet a vámosnak, hogy engedjék ki a szalagot, mert a fiamnak az ünnepséghez kell. Végig felsoroltam téte— Erre te válaszolj, Péter... — így az édesanya, aki a városi népfrontbizottság titkára. — Tényleg csak magamtól. Az apa ehhez persze hozzátesz valamit: — A családi tapasztalatainak azért szerepe volt a pályaválasztásban. Különösebben azonban nem ösztönöztük. — Gyermekkori laktanyai élmények csak voltak? — Rengeteg. Akkor is, amíg elsős koromig Pécsen voltunk, aztán a második általánostól Marcaliban. Minden második szombaton bent voltam a laktanyában édesapámmal ... — Nem is beszélve egy-egy gyakorlatról, helikopteres útról — kacsint fiára az édesapa. — Szóval ebben a légkörben nőtt fel, ezt látta. Marcaliban ugyanúgy járhatott volna gimnáziumba, ő azonban eldöntötte, hogy katonai kollégiumba megy, Tatára ... Már akkor jobban érdekelte a víz. Megint Péter veszi' át a szót: — Balatonberényben van nyaralónk; kétéves korom óta nagyon megszerettem a vizet. Tatán az életelememmé vált. Marcaliban hat évig sportoltam: birkóztam, a honvédkollégiumban pedig négy évig könnyűbúvárkodtam. Víz nélkül valahogy nem megy. Harmadikos voltam, amikor először hallottam erről a haditengerészeti főiskoláról, s negyedikesként tudtuk meg, hogy oda je- lentkezhetem ... Fölvettek. A főiskola ötéves. Az első az előkészítő év volt. Az első félévben csak az orosz nyelvet tanultuk. Ügy érzem, hogy kis magyar csoportunknak jól sikerült a beilleszkedés; elég hamar ment. A kubaiakkal, a keletnémetekkel, az algériaiakkal tartunk szoros kapcsolatot. Tizennyolc nemzet fiai vannak az iskolában, két év múlva azonban átalakítják, akkortól csak külföldi hallgatói lesznek. Péter megmutatja a kintről hozott képeslapokat, poharakat, festett kanalat, s a Rosszija magnós lemezjátszót. A beszélgetésből kiderül, milyen fontosak voltak a beilleszkedésben a telefon- beszélgetések, az oda küldött újságok. Olykor meghökkenlesen, mi van rajta... Szerencsésen oda is ért. A dunai flottilla jövendő tisztje négy hetet töltött itthon. Mi sem természetesebb, mint hogy édesanyja a kedvenc ételeit főzte: az édes tésztákat, s köztük is leginkább a barátfülét. — Tizenöt kilót fogytam odakint. — Pedig ahogy elnézem, így is „súlyos” egyéniség! — Száztizenkilenc kiló voltam, s amikor hazajöttem, száznégy. Itthon három-négy kilót ismét fölszedtem ... Péter az első évben sokat úszott, most pedig a könnyűbúvárkodást is folytathatja az órákon és a klubban. — A fiam egy év alatt sokat férfiasodott — büszkélkedik az anya. — Kicsit nehéz, mert távol van; évente kétszer jön haza — mondja az édesapa. — Eddig nem volt lehetőség, hogy ilyen főiskolán tanuljon. ö és társai azok, akik ezt a szakmát külön tanulták. Péter a beszélgetés óta visszautazott Bakuba. Szülei azt forgatják a fejükben, hogy hamarosan elutaznak a Szovjetunióba, s megnézik, milyen körülmények között él, tanul a fiú. Lajos Géza — Minek nevezzük ezt a kis sportpalotát? — kérdezem Vígh Sándort, a kaposvári Vízügyi SC elnökét. — Vízi bázisnak, sportközinek, edzőháznak, evezőstelepnek? — Tudja mit? — mondja — mindegy, hogy nevezi. Nekünk ez nagyon sokat jelent. Most ugyan rendszeresen csak negyven-ötven gyerek lapátolja itt a vizet, de hisszük, hogy hamarosan nyolcvan-száz versenyzőnk lesz. Reméljük és teszünk azért is, hogy ne csak gyerek, serdülő meg ifjúsági válogatottjaink legyenek, hanem felnőtt evezősünk is felölthesse a címeres mezt... A Vízügyi SC sportkört öt „vizes” vállalat — mára csak a Délviép és a Vikuv maradt — alapította. Versenyzőik a toponári gátőrháznál tették vízre a kajakot meg a kenut. Öröm volt nézni, hogyan libbentek el szemünk előtt a karcsú kajakban. Minden különösebb hírverés nélkül tették a dolgukat. Rangot adott az egyesületnek, hogy lassan- lassan gyűlni kezdtek az érmek; jöttek a válogatott meghívások, a sikeres versenyek. Olyan neveket kellett megjegyeznünk mint Tapaszti Péter, Borhi Zsombor, Csima Ferenc. Aztán felépült a Deseda partján a vízi telep is. — Sokféle elképzelésünk volt annak idején. Volt nyári napközi, aztán hogy szabadidő-szakosztály legyen a fő profil meg az evezés — mondja Vígh Sándor, aki egyébként a Délviép főmérnöke. — Akkor találtunk magunkra, amikor Budapestről ide csábítottuk Gyöngyösi János edzőt. A legkisebbekkel, akik most ismerkednek a vízi sporttal, Nichtawitz Zsuzsa foglalkozik. Gyöngyösi János azok közül az emberek közül való, akik mindig fiatalok maradnak. Elmondta, hogy A legszebb diadal A kaposvári levéltár ódoh épületében vörös szőnyeg tompítja a lépések zaját. A kutatóterem csendjét vaskos kötetek őrzik. Az asztalokon megsárgult iratok, a Somogy Vármegye című lap összefűzött példányai. Amíg Bősze Sándor levéltárosra várok, belelapozok az 1945-ös évfolyamba: vajon mi történt megyénkben negyvenhárom évvel ezelőtt. Véget ért a második világháború! — adja hírül az első oldal szalagcíme. S a lap alján szerényen megbújva igazi hangverseny a színházban. A háború véres borzalmai után az első igazi zene ... Lapoznék még az újságban, ám megérkezik a levéltáros, és egy kicsit rosz- szallóan szemléli működésemet. A levéltár kutatóterme végül is nem arra való, hogy illetéktelen személyek forgassák az iratokat. Bősze Sándor harmincéves, Kaposváron a Táncsics gimnáziumban végzett, s eredetileg talán valamilyen ábránd folytán régész szeretett volna lenni. — Sikertelen felvételi követte az ábrándozást, pontosan négyszer — mondja Bősze Sándor. — Közben sok mindent megpróbáltam, többek között a Pécsi Geodéziai és Térképészeti Intézetnél is dolgoztam. Tettem egy pár kísérletet, hogy végre olyan munkát találjak, amit örömmel végzek. A levéltár akkor valahogy nem jutott eszembe. Véletlen, hogy a telefonkönyvet böngészve rátaláltam a címre. Megkérdeztem, vesznek-e fel embert..., s éppen szükség volt valakire. Ennek tizenegyedik éve. Közben fölvettek a szombat- helyi főiskolára, történelemkönyvtár szakra, elvileg minden együtt volt ahhoz, hogy akár jó levéltáros is lehessek. Szeretem ezt a munkát, s nagyon bosszant, amikor az emberek azt gondolják, a levéltáros mást sem tesz, mint naponta poros iratokat böngész. A levéltár mint tudományos intézmény, államigazgatási és közművelődési feladatokat is ellát. Hamar rájöttem: a főiskola kevés ehhez a munkához. Talán a „csakazértis megmutatom” hajlamom segített abban, hogy ősszel már az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanulhatok, a levéltárkiegészítő szakon. Erre feltétlenül szükségem van; olyan tantárgyakat tanulunk, amelyek nélkül csak az átlagszinten dolgozhatnék. meket gyűjtöttek az úttörő-olimpián, az olimpiai reménységek versenyén, a vidékibajnokságokon. A legutóbbin két első helyet szereztek. Csima Feriiről a párja, Borhi Zsombor azt mondja, hogy még jobb eredményeket tudnának futni, ha „Izmos” nem ülne olyan ferdén a kajakban. Feri sem rest, rögtön visszavág: — Nem tudok mit csinálni, különben felborulnánk... Ferdén kell ülnöm, mert Zsombor még nálam is ferdébben ül. Ki kell egyensúlyoznom a kajakot.
